Az európai NATO-országoknak már a Csendes-óceán vidékén is lehetnek ellenségeik. E szempontból érdekes, hogy alig tíz év alatt, hogyan változott meg a NATO stratégiai koncepciója.
Február 27-én Olaf Scholz német kancellár, láthatóan megdöbbenve Oroszország három nappal korábbi ukrajnai inváziójától, a német Bundestag rendkívüli ülése előtt Berlinben elmondta a mára már híressé vált Zeitenwende (korszakváltás) -beszédét, amelyben a német védelmi politika alapvető változását vázolta fel. Kijelentette, hogy idéntől kezdve évről évre a GDP két százalékát fogják a hadsereg fejlesztésére fordítani, és a 2022-es költségvetésben egy egyszeri 100 milliárd eurós alapot hoznak létre fegyverek vásárlására. Az amerikai külügyminisztérium már jóvá is hagyta, hogy Németország nukleáris csapásra is képes F–35-ös vadászbombázókat vásárolhasson több mint nyolcmilliárd dollár értékben. Izraelből elektronikai felderítésre alkalmas Heron drónokat vásárolnak. De a fegyvervásárlások mellett kiveszik részüket a NATO keleti frontjának védelméből is, további csapatokat telepítenek Litvániába, új NATO-egységet állítanak fel Szlovákiában, fokozzák részvételüket Románia légi védelmében és más európai partnerekkel, különösen Franciaországgal együtt a harci repülőgépeket és harckocsikat fejlesztenek és gyártanak. Beszédében Putyin elnök figyelmét is felhívta arra, hogy ne becsülje le elszántságukat, hogy szövetségeseikkel együtt a NATO minden négyzetméterét megvédik.
Természetesen nemcsak Németország fegyverkezik, hanem a többi ország is, ezek közül kiemelhető Lengyelország, aki tízmilliárd dolláros nagyságrendben az Egyesült Államoktól és Dél-Koreától is vásárol vadászgépeket és rakéta-sorozatvető rendszereket, emellett saját gyártósorokat is felállít. Máshol is gyors ütemű a haderőfejlesztés, amerikai F–35-ös vadászbombázókat vásárol például Görögország, Finnország és Svájc is, pedig nem olcsók, darabját mintegy 160 millió dollárért mérik. De úgy látszik, pénz az van, az Európai Unió például 2021-ben 225 milliárd dollárt (214 milliárd eurót) költött hadi kiadásokra, de ez még mindig messze elmarad a NATO saját maga számára kitűzött, a GDP 2 százalékának megfelelő összegtől, ezért azután Josep Borrell, az EU külügyi és védelmi főnöke beígérte, hogy ezt az összeget 74 milliárd dollárral (70 milliárd euró) tovább növelik.
Nekem erről a fegyverkezésről Berény Róbert Fegyverbe! Fegyverbe! plakátja jut eszembe, amelyet, mint az 1919-es Tanácsköztársaság emblematikus plakátját, talán mindenki ismer. Annak idején Berényi plakátja azt a célt szolgálta, hogy a Károlyi-kormány által felszámolt hadsereg (Linder Béla: Nem akarok katonát látni) helyébe fegyveres erőt hozzanak létre az országba betörő román és más csapatok visszaverésére. Kérdés azonban, hogy a jelenlegi fegyverkezés hova vezet. Az indok minden esetben Oroszország agressziója, és az attól való félelem, hogy Ukrajna után Putyin a NATO-tagországokat is megtámadja. Ha azonban megnézzük a NATO és Oroszország katonai kiadásait és fegyverrendszereit, kiderül, hogy a NATO sokszoros fölényben van Oroszországgal szemben.
A NATO katonai költségvetése kereken húszszor akkora, mint Oroszországé. 2022-ben a NATO körülbelül 3,4 millió aktív katonával rendelkezett, szemben az orosz hadsereg 1,4 millió aktív katonájával. A NATO-t alkotó harminc ország közös katonai képességei többszörösen meghaladják Oroszországét. A repülőgépek számát tekintve például 20 723 darab áll szemben a 4 173 darabbal, a haditengerészeti erő tekintetében 2049 hadihajó, 605 darab ellenében. Egyedül a szárazföldi harcjármű kapacitás és a nukleáris robbanófejek tekintetében van egyensúly.
Oroszország tehát semmiképpen sem fenyegeti a NATO-t, és nem is Oroszország nyomult az eredeti NATO-területek felé, hanem a NATO terjeszkedett – a Gorbacsovnak tett ígéretek ellenére – egészen az Orosz Föderáció határáig. Tette ezt egyébként úgy, hogy „színes forradalmak” szervezése és finanszírozása segítségével olyan vezetőket segített hatalomra, akik azután országukat minden áron a NATO kötelékében kívánták látni. Ukrajnát például úgy rángatták bele az Oroszországgal való konfliktusba (aminek alapvető oka az ország NATO-tagságra való törekvése), hogy a lakosság kétharmada ellenezte a NATO-tagságot.
Ha a NATO fegyverkezése szempontjából az orosz fenyegetés nem ok, csak ürügy, akkor melyek lehetnek a valódi okok? E kérdés megválaszolásához közelebb jutunk, ha a NATO 2022-es stratégiai koncepciójába beleolvasunk, és megtudjuk, hogy a NATO-nak már nem csak az észak-atlanti térségben vannak feladatai, mint ahogy a neve mondja, hanem a Csendes-óceánnál is. A NATO 2022-es stratégiai koncepciójában például az olvasható, hogy Kína egyre nagyobb kihívást jelent a NATO érdekei számára, mert arra törekszik, hogy ellenőrzése alá vonja a kulcsfontosságú technológiai és ipari ágazatokat, valamint a stratégiai anyagokat és az ellátási láncokat. A Kína és Oroszország közötti egyre mélyülő stratégiai partnerség és a szabályokon alapuló nemzetközi rend aláásására irányuló, egymást erősítő kísérleteik szintén ellentétesek a NATO értékeivel és érdekeivel.
Az európai NATO-országoknak tehát már a Csendes-óceán vidékén is lehetnek ellenségeik. E szempontból érdekes, hogy alig tíz év alatt hogyan változott meg a NATO stratégiai koncepciója. 2010-ben a NATO stratégiai koncepciójában Kína még csak futó említést sem kapott, és az Oroszországgal való együttműködést stratégiai fontosságúnak tekintették. A NATO csak 2019-ben említette először Kínát. Akkor a szövetség a Kína növekvő befolyása által jelentett lehetőségekről és kihívásokról beszélt. Alig két évvel később a lehetőségek szó már nem is szerepelt a NATO koncepciójában.
Érdekes megemlíteni a fegyverkezés egy másik aspektusát, jelesen egy katonailag lényegesen megerősödő Lengyelország szerepét a 2020-ban létrehozott Lublini Háromszög szövetségben. E szövetség, amely Lengyelországot, Litvániát és Ukrajnát foglalja magában az 1569-es Lublini Unió mintájára jött létre, és célja a kölcsönös katonai, kulturális, gazdasági és politikai együttműködés erősítése, valamint az, hogy támogassa Ukrajna területi integritását és az Európai Unióba és NATO-ba történő integrációját. Ha ez a koncepció megvalósul, akkor egy Németország népességű, a Balti tengertől a Fekete tengerig terjedő erős katonai hatalom jön létre, mint ahogy az a Piłsudski-terv formájában már a múlt század harmincas éveiben is felmerült. Egy ilyen jól felfegyverzett államszövetség erőteljes ellenfele lenne Oroszországnak, de valószínűleg meglennének a maga önálló ambíciói is, amelyek nem biztos, hogy azonosak lennének az Egyesült Államok érdekeivel, hiszen az Egyesült Államoknak elsősorban olyan NATO-államokra van szüksége, amelyek az ő elgondolásait támogatják.
Színházi darabokkal kapcsolatban szokták emlegetni, hogy ha egy pisztoly az első felvonásban feltűnik, az a harmadikban biztos elsül, vagyis ezek a fegyverek előbb-utóbb valamilyen formában hasznosításra kerülnek. Igaz, e jóslatnak ellentmond az ötvenes-hatvanas évek tapasztalata, amikor a nemzeti jövedelem lényegesen nagyobb részét költötték fegyverkezésre, mégsem lett belőle nagyhatalmak közötti háború. Az akkori helyzetet azonban erőegyensúly jellemezte, amely most megbomlott, és nehéz megjósolni, hogy mikorra és milyen formában fog kialakulni egy új, hosszabb időre stabil geopolitikai felállás.
Magyarország is a tehetségének megfelelő módon fegyverkezik, azt azonban látni kell, hogy különösen tengertől elzárt országként nagymértékben ki vagyunk szolgáltatva a körülöttünk zajló eseményeknek. A most folyó küzdelmek távol állnak a magyar érdekektől, és nem is nagyon számíthatunk rá, hogy majd a végén – akárhogy dőlnek el – hasznunkra lesznek, ezért, amennyire ez lehetséges, ki kell belőlük maradnunk.
Lehet, nem éppen időszerű, de megemlítem, hogy az 1956-os szabadságharc egyik célja az ország semlegessége volt. Amikor – a szovjet csapatok távozásakor – ezt meg lehetett volna valósítani, nagy erők léptek működésbe ennek megakadályozására és a NATO-ba való belépés elérésére. Pedig Ausztria mindez ideig meg tudta őrizni semlegességét, és ha mi ehhez csatlakozni tudnánk, talán ki lehetne alakítani egy olyan közép-Európai együttműködést, amely nem lenne kiszolgáltatva tőlünk távoli nagyhatalmak ambícióinak.
Forrás: Magyar Hírlap
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Fotó: unsplash.com
