A Svung – Bécsi Magyar Színház bábjátékban adta elő a Meseország Mindenkié három, kortárs szerzők által kiötlött meseátiratát – Bécsben. Hogy Magyarországon ezt nem tehették meg gyerekek előtt, a rendező szerint olyan, mint amikor a ’80-as években jártak ki a népek pornóújságért Ausztriába.

Nos, kedves Pille Tamás, nem, ez nem olyan. Mégpedig azért nem, mert a rendszerváltoztatás előtt –  és után – saját döntésük nyomán a 3-6 éves gyerekek nem utaztak ki a Gorenje fagyasztó és a Milka csoki utáni sóvárgásuk mellett akár pornóért is, de ha így történhetett volna sem akart volna senki szexuális tartalmat rájuk tukmálni. Aki mégis megtette, az börtönbe került pedofíliáért, ahol a tápláléklánc alján tűnődhetett azon, miért rühellik még a köztörvényesek is annyira, hogy folyton agyon akarják verni.

De nézzük először, mit írt a Telex újságírója a premier megtekintése után!

„A Labrisz Leszbikus Egyesület kiadásában 2020-ban megjelent Meseország mindenkié című mesekönyv a leggyakoribb olvasatban érzékenyítő – más olvasatban homoszexuális propaganda, megint más olvasatban pedofil – antológia” – jegyzi meg felvezetésképpen Vincze Barbara.

Hogy ez a kiadvány, amelyben az eredetiség nyomokban sem lelhető fel – hangsúlyozzuk ismét: valakik által egyszer már megírt mesék eltorzított átiratáról van szó –, a „leggyakoribb olvasatban érzékenyítő” volna, több szempontból is problémás állítás.

Először is, a 2022-ben tartott gyermekvédelmi népszavazás során

3 610 154-en szavaztak arra, hogy „kiskorú gyermekeknek köznevelési intézményben a szülő hozzájárulása nélkül szexuális irányultságokat bemutató foglalkozást NE tartsanak”.

Ugyanerre a kérdésre mindössze 300 282 válaszoltak igennel. Márpedig a Labrisz nem titkolt célja az átírt meséit óvodákban és iskolákban „népszerűsíteni”, magyarán mások gyerekeit indoktrinálni, márpedig ha erre a szavazáson részt vevő magyarok 92,32 százaléka mondott nemet, a „leggyakoribb olvasat” mint definíció, amely fölényes többségre utal, nem állja ki a valóság próbáját.

Másodszor, a probléma etimológiai jellegű is, hiszen érzékenyítésről beszél, mintha a gyerekeink érzéketlenek lennének. Hasonlóképp a szivárvány eredeti jelentéstartalmának – Isten emberrel és állatokkal kötött szövetségének jelképe – felülírásához, most is egyfajta átírásnak, új tartalommal való feltöltésének lehetünk tanúi.

Ezeknek tényleg nincs saját ötletük?

Az „érzékeny” melléknévből – melynek ellentétpárja az „érzéketlen” – képzett ige jelentése a Wikiszótár szerint a következő:

„Könnyen sérülővé tesz; a változásokra nagyon kényessé változtat. Kisebb külső hatásokra fokozott fájdalmat, vagy kellemetlenséget átélővé alakít.”

Az 1862-es magyar nyelv szótára azonban még így fogalmaz:

„Érzékennyé tesz, azaz, megindít, különösen keservre, bánatra, szánakozásra, részvétre gerjeszt. Adakozásra érzékenyíteni a hallgatók szíveit. A szép egyházi beszéd elérzékenyíti a híveket.”

Viszont egyik szótár sem ad olyan szómagyarázatot, mint a Gyermeknevelés (?) portál:

„A nevelés tárgykörében az érzékenyítés viszonylag nem régi kifejezés. Egy vagy több technikát jelent abból a célból, hogy valaki számára tolerálható (vagy elfogadható) legyen másvalakinek a szokásostól való eltérése.”

Igaz, ez a portál – melynek Impresszuma nem árulja el, ki üzemelteti – az újbeszél nevében azt is leírja, hogy „egy többnyire toleráns, humánus társadalomban nem lenne szükség ilyen mesterséges technikákra. Ha családok úgy nevelnek gyerekeket, hogy megtanítják őket az egyetemes emberi jogokra, vagy ha az iskolarendszerben általánosan létezne képzés, ami (egyebek mellett) megtanítaná már gyerekkorban, hogy az emberek egyforma jogokkal születnek bőrszíntől, származástól, családi helyzetüktől függetlenül.”

Na most, az ilyen pedagógiától propagandától mentsen meg bennünket a Jóisten, ugyanis egyetemes emberi jogok, ahogy azt Meseország Mórickái elképzelik, nem léteznek, az emberi jog is csupán társadalmi konstrukció eredménye. Hogy kinek mennyi és milyen jellegű joga – és kötelessége – van, azt pedig az állam dönti el – vigyázat, szintén társadalmi konstrukció! –, amelyben sivár vagy boldog hétköznapjait tengeti.

Gondolták volna, hogy Svájcban csak 1971-ben kaptak választójogot a nők, illetve választhattak a férfiakkal azonos feltételek között? Vagy azt, hogy Szaúd-Arábiában mindössze öt éve, 2018 óta van lehetőségük a hölgyeknek autót vezetni, és a moziba járás tilalmát is csak nemrég oldották fel számukra? Részlegesen persze, mert minek túlzásokba esni.

„A független társulat ebben a bábjátékban a szexuális másság, a fogyatékkal élők és az etnikai hovatartozás témájához nyúlt bátor kézzel. Az előadás a hagyományos bábjáték keretein belül marad, de élő szereplőkkel is dolgozik. Pille Tamás eredetileg Magyarországon szerette volna bemutatni a darabot, de a színházak, melyeket az adaptáció ötletével megkeresett, nem vállalták a kockázatot, vélhetően azért, mert tartottak az állami támogatások megvonásától.”

Nem, kedves Barbara, nem azért, hanem mert törvénybe ütközik. Nem emlékszel? Pedig a rendező úr hosszasan panaszkodott neked a magyar gyermekvédelmi törvényről, amelyet be is linkeltél!

„A szombati premierközönség egy része – köztük a könyv projektvezetője és a szerzők – Budapestről érkeztek a bemutatóra, a többség azonban Bécsben él. Gyereket csak keveset lehetett látni a nézőtéren. Érthető az óvatosság a szülők részéről (…) Nyilván nem tenné ki senki a gyerekét a szélsőjobbos trolloknak…”

Ez a megjegyzés külön imádni való, egyfelől bájos, ahogy a toleranciára érzékenyítő szerző lazán szélsőjobbos trollnak bélyegzi azt, akinek eltér a véleménye az övétől, másfelől az éleslátása konkrétan könnyeket csal a szemembe, ahogyan briliáns logikával levezeti, miért volt kevés gyerek a nézőtéren.

 „A magyar gyermekvédelmi törvény nem engedi, hogy ezt az előadást Magyarországon gyerekeknek adjuk elő, mert rákerülne a 18-as karika – mondja a bemutató után Pille Tamás színész-rendező, aki rendezéseiben évek óta a gyermek- és ifjúsági közönséget célozza meg.”

Látod, Barbara! Erről beszéltem.

De még nincs vége, mert a rendező így folytatja:

„Ezért a darabot előadhatjuk ugyan Magyarországon, hiszen szólásszabadság van, hahaha, de csak a felnőttek nézhetik meg. Ha egy fesztiválon egy koncerten elhangzik egy vulgáris szó, azt hallhatja egy gyerek, de a háromfülű nyúl történetét nem hallgathatja meg. Ha mégis bevinné valaki a gyerekét magával egy ilyen előadásra, az olyan lenne, mint a disznóvágás az ’50-es években. Olyan ez, mint amikor a ’80-as években jöttek az emberek Bécsbe a pornóújságért. Most az oson titokba ide, aki meg akarja nézni a háromfülű nyulat a gyerekével.”

Hahaha – ez a panaszáradat legjobb része; kissé didaktikus, de jó.

Az értetlenkedés, a hamisítás, a csúsztatás viszont itt éri el a normalitás ideggyökeit, úgyhogy üvöltve írom: nem, nem a hőssé avanzsált háromfülű nyúl történetét nem hallgathatja meg egy magyar kisgyerek – amely bárki számára elérhető a YouTube-on, akár Udvaros Dorottya előadásában is –, hanem a kéretlen árukapcsolást.

Hogy az ötvenes évekbeli disznóvágás miként illik a képbe, nem sikerült megfejtenem, szemben a pornóújságos hasonlattal, lásd fentebb.

A 3-6 éves gyerekek bármiféle szexuális tartalommal történő befolyásolása nem ártatlan és nem is érzékenyítő. A gyerekek nem érzéketlenek. Persze tudja ám ezt a nem létező LMBTQ-lobbi is, méghozzá tűpontosan, ahogy azt is, hogy ez az életkor a feltétel nélküli befogadás időszaka. Ideje volna felhagyni a többségi táradalom hülyének nézésével:

okkal pécéztétek ki a legsérülékenyebb korosztályhoz tartozókat, akik nem mellesleg mások gyerekei.

Ez pedig annyit tesz, hogy mások nemzették és hozták a világra őket, mások viselik értük a felelősséget meg a nevelésük költségeit, mások örömei és terhei, mások ápolják őket, ha betegek, mások tanulnak és játszanak velük, mások öltöztetik, fürdetik és altatják őket, mások sírnak vagy nevetnek velük; egyszóval mások szeme fényei. És nem a tiétek.

Ideje volna új hobbit keresnetek.

Kiemelt kép: Képernyőfotó a „Generation Drag” Discovery+ sorozatból