Az elmúlt napokban többször láthattunk a főpapokat – ha máshogy nem, a televízión keresztül a vatikáni közvetítésekor – köztük a megjelent bíborosokat.
A bíboros elnevezés először I. Szilveszter Pápa (313-325) idején jelent meg. Azok a püspökök, papok és diakónusuk voltak bíborosok, akik a pápai liturgikus szertartásokon szolgáltak. Szerepüket annyira fontosnak tartották, hogy az ajtók megtámasztását és mozgatását biztosító „cardine”-hoz vagyis sarokvashoz, csuklópánthoz hasonlították őket. Ebből származik a kardinális, magyarul bíboros elnevezés.
1059-ben elhatározták, hogy a bíborosi cím csak a legfontosabb egyházi személyeknek járhat, valamint csak római bíborosok lehetnek pápaválasztók. A XIII. században született az a döntés, hogy a pápaválasztásnak zárt és bizalmas helyen kell lezajlania, hogy elkerüljék a külső zavaró tényezőket. (ekkor vezették be a konklávét).
Közben a bíborosok szerepe egyre fontosabbá vált a XIV. század során olyannyira, hogy később, 1415-ben a Konstanzi Zsinatot azzal a szándékkal hívták össze, hogy egyensúlyt találjanak a bíborosok hatalma és a pápa hatásköre között.
A XVI. század folyamán V, Szixtusz pápa csökkentette a bíborosok hatáskörét. A következő két évszázadban a bíborosi cím adományozását kiterjesztették laikusokra is, amit a XIX. században megszüntettek, majd XXIII. János pápa hozta meg a döntést, hogy csak püspök nevezhető ki bíborossá. VI. Pál pápa vezette be a 80 éves korhatárt a konklávén való részvételre és ő volt, aki százhúszban maximalizálta a pápaválasztó bíborosok számát. Ez a szám azonban napjainkban változó.
Forrás: wikipedia
Kép: Magyar Kurír
