Foglyul ejtett tudomány – nagyinterjú Hal Melindával

Hal Melinda klinikai szakpszichológussal, közgazdásszal beszélgettünk az immár óvodásokat is megcélzó LMBTQ-mozgalom térnyeréséről, a politikusok sakkban tartásáról, az orvostársadalom foglyul ejtéséről, a háttérben megbúvó gazdasági érdekekről és arról, mindez hogyan hat a gyerekek testi-lelki fejlődésére. Az MCC Tanuláskutató Intézetének vezető kutatójaként az elméleti, míg a Bajai Kórház pszichológusaként a gyakorlati oldalát is érzékeli a mozgalom hatásainak.

Kijelenthető, hogy a nyugati kultúrkörben néhány tudományág – ideértve a pszichológiát is – az LMBTQ-ideológia fogságába esett?

Kijelenthető, mert tényleg erről van szó. Az Egyesült Államokból induló szexuális forradalom volt az első kiváltó oka annak, hogy ma itt tartunk. Önmagában persze nem lett volna gond vele, a mozgalmaknak is van létjogosultságuk, fontos a jogvédelem, de sajnos eljutottunk egy olyan szintre, amely

messze nem tudományos, messze nem a jogokról szól, pláne nem a gyerekekről. Sőt, kijelenthető, hogy sok esetben a gyerekek ellenében történik, hiszen a pszichológiai fejlődésüket zavarhatja meg.

Természetesen nem azokkal az emberekkel van gond, akik nem heteroszexuális orientációt vallanak magukénak, vagy más nemi identitásúnak tartják magukat, hanem sokkal inkább a politikai aktivizmussal. Mert ezek az aktivisták sok esetben agresszívan és szélsőségesen állnak bizonyos kérdésekhez, és olyan állításokat tesznek, amelyek tudományosnak hangzanak, de valójában nincs semmiféle tudományos alapjuk. A tudomány szempontjából nagyon sok kérdés nyitott, az egyetlen megállapítás, amelyet elfogadhatunk az, hogy a tudomány jelenleg nem képes e témakörben felmerülő valamennyi kérdésre egyértelmű válasszal szolgálni. Lehet, hogy tíz-húsz év múlva igen, a genetika kutatások és a technológiai vívmányok hatására majd ékeznek tudományos álláspontok, de ma még nem tartunk itt. A magyar köztudatban eleve körülbelül csak öt éve jelent meg az a mára megcáfolt álhír, hogy van homoszexuális gén. A gyakorlati munkámban érezhető az álhírgyár károkozása, megsokszorozódott praxisomban az LMBTQ személyek száma, akik látják, hogy a mozgalmaktól valós védelmet nem kapnak. Úgy vélem, senkit nem érhet stigma, diszkrimináció, vagy bántalmazás nemi identitása, szexuális orientációja, etnikai hovatartozása vagy vallása miatt, mégis a politikai tőke felhasználta ezeket az embereket az elmúlt években.

De ahogy említette is, ma már tudjuk, hogy nincs homoszexuális gén.

Így van, a tudomány egyértelműen megcáfolta, nem találtunk ilyen génkombinációt, és nem találunk semmiféle biológiai alapot sem. Fontos kiemelni, hogy a heteroszexuális szexuális orientációra sem, tehát a szexuális orientációnak és a nemi identitásnak nem találtuk még meg a genetikai alapját, csak feltételezzük, hogy lehet valami a biológiában vagy a genetikában, de valójában ez a feltételezés is kutatásra vár.

A probléma jelenleg az, hogy az ilyen kutatásokat több országban konkrétan betiltották, egyes, hozzánk közeli nyugati országokban sem lehet a szexuális orientáció témakörét tudományos módszertannal kutatni, mert vagy etikai engedélyt nem kap egy-egy ilyen kutatás, vagy nem engedélyezik a kivitelezését.

Az USA-ban fény derült olyan kutatási eredményekre, amelyeket félreértelmeztek–  akár politikai nyomásra –, s ez önmagában is aggályokat vet fel. Emellett ne feledjük, hogy a tudomány nem képes mindenre válaszolni – talán lehetetlen is –, mióta a spiritualitásról tudjuk, hogy ugyanolyan fontos tényező a ma ismert emberképben, mint a másik három (bio-pszicho-szociális) faktor.

Ezek szerint a politika fojtogatja a tudományt, legalábbis korlátok közé szorítja. De ki fojtogatja a politikát? Mert alig hihető, hogy a vezető nyugati politikusok mindegyike egyben LMBTQ-aktivista lenne.

Azt látjuk, hogy nagyon komoly gazdasági háttér alakult ki bizonyos szempontok szerint. Például transznemű személyek jelentek meg a női versenysportokban, holott

a biológiai nemünk bináris, azaz kétféle nem létezik, a férfi és a nő, illetve a teljes emberi populációban még 0,08 százalékban vannak jelen az interszexuálisok, esetükben mindkét nemi jelleg kialakul.

Tehát a nemünk bináris, és nem változtatható meg akkor sem, ha valaki hormonkészítményeket kap, vagy műtéti úton eltávolítják egyes szerveiket, esetleg egyéb módon alakulnak át. A biológia ilyen szempontból nagyon meghatározó és a magzati kor igen korai szakaszában már egyértelmű. Megjelenik a csontszerkezetben, az idegrendszerben, a hormonháztartásban.

Másik példa az üzleti szektorból az Amerikában már bevezetett, szexuális orientációra és nemi identitásra vonatkozó kvóták. A nagy cégeknél bizonyos számú LMBTQ-személynek kell ülnie a vezetőségben, ami szintén igazolja a mögöttes gazdasági érdekek jelenlétét.

A teljesítmény helyébe nemi identitásbeli megkülönböztetés lép? Mégis, mi célt szolgál ez?

Az érdek viszont nem csak gazdasági, a legfőbb cél, hogy pszichológiailag a legmélyebb struktúrákat rengessék meg az emberekben. Márpedig ha az egyik legmélyebb strukturális alap, a „ki vagyok én és milyen nemű vagyok én?” rendül meg, akkor az egyén manipulálhatóbbá, elbizonytalanodottabbá, szorongóbbá válik, és a krízisekkel nem tud megküzdeni, csak akkor, ha kész válaszokat kap. Azt gondolom tehát, hogy egy komplex cél az, amelyet megvalósítanak világszerte. A világrend változása a társadalmi gondolkodás és az emberek megváltoztatása mentén történik, immáron irányítottan.

Ez a társadalmak átalakítása volna?

Egyrészt egy új ember létrehozása, a gondolkodás teljes mértékű átalakításával. Értéksemlegességet hirdetnek, mi viszont értékorientáltságot. Utóbbi azt jelenti, hogy az értékek az emberi elmében, szervezetben, és a fejlődés útján hierarchiába rendeződnek.

Mit kell értéksemlegesség alatt értenünk?

Azt, hogy minden érték egyforma súllyal essen latba. De ez alapvetően nem igaz, sem az emberi természetre, sem a biológiára, sem a jogra.

Például az abortuszhoz való jog szerintük ugyanolyan súllyal kerül a mérlegre, mint az életvédelem, pedig az abortusz – az „én testem, az én döntésem” hangzatos szlogenjével – egyben gyilkosság is. De az értéksemlegesség miatt e két jog mégis azonos súllyal jelenik meg, ahogy a tolerancia is arra a platformra került, ahol a gyermekvédelem van.

És már most láthatóak a károk, amelyeket maga az érzékenyítés is okoz. A kifejezést egyébként a pszichológia is használja, persze nem csak ezen a területen, most viszont egy mozgalom kisajátította magának. Természetesen a kisebbségek jogvédelme fontos és fejlődő terület, csakhogy máris átestünk a ló túloldalára.

Bizonyos kisebbségi csoportok, így például a nemi kisebbségek, olyan jogokat kívánnak maguknak, amelyeket ha megkapnának, az a teljes társadalmat rengetné meg.

Megint csak vissza kell térnem arra, hogy nem a heteroszexuálistól eltérő életmódot folytató személyek a konfliktus forrása, hanem az a nagyon hangos, mondhatni néhány ember, aki általában a „cél szentesíti az eszközt” alapján, agresszív retorikával érvényesíti érdekeit. Individuumként és nem a társas érdekek szolgálatában.

Toleranciáról van még szó, vagy eljutottunk oda, hogy nem csupán elfogadni kell a másságot, de szeretni, tisztelni, sőt, piedesztálra emelni?

És követni. Ezt látjuk a gyerekek célkeresztbe emelése mögött. A fenti idézetem sajnálatosan ide is passzol.

Gyermekáldozatokat láthatunk szerte a világban, mert az életvédelem a jogok mögé került. A gyermekek lelki megrontása azonban tartós károkozás az élet minden területén. Hosszútávú következményei messze túlmutatnak az egyéni traumákon. Megküzdésre képtelen, szorongó, bizonytalan, manipulálható techno-generációk érkeznek majd.

Ez pedig azért gond, mert kizárólag a jövő generációi találhatnak megoldást a klímakatasztrófára, gazdasági válságokra, éhezésre, túlnépesedésre, betegségekre. De hogyan lesznek képesek mindezt megtenni, ha nincsen a teljesítményhez szükséges szorongást tűrő képesség, vagy ha nincsenek kérdések az önismeret útján, mert látszólag minden megváltoztatható és a valóság támpontjai elmosódottak?

Az amerikai statisztikákban megrázóan köszön vissza a lobbi tevékenységének eredménye: a Z generáció egyötöde, azaz 20 százaléka vallja magát LMBTQ-nak, szemben az X generáció  3,3 százalékával vagy a baby boomerek 2,7 százalékával.

Azt próbálták elhitetni, hogy van biológiai háttér, ezt megcáfoltuk, mivel nem tudjuk, van-e, mégis állítják továbbra is. A döbbenetes statisztikát pedig az „előbújással” magyarázzák, azaz szerintük ennyivel toleránsabb lett egy-egy társadalom, így már fel merik vállalni magukat a nem heteroszexuális irányultságúak. De önmagában az „előbújás” nem magyarázza ezt az óriási növekedést. Ahogyan genetikai mutáció sem történt. Bizonyos országokban a nemi szerep diszfória – az identitás megrendülése, ami már klinikai pszichológiai kérdés, és benne van a DSM-5-ben, a klinikai manuálunkban – százalékos aránya akár 4000 százalékkal is növekedett a fiatalok körében. Valószínű, hogy

a háttérben a mindenkit elérő média manipulatív tevékenységét találjuk, mögöttük pedig a politikai aktivizmust, valamint a gazdasági tőkét, melyeknek a célja mára tisztán látható.

A következményeket azonban már nem lehet eltitkolni: a botrányokat, a megnyomorított gyerekeket, a pereket, egyes genderklinikák bezárást, stb.

A nemi szerep diszfóriás fiatalok legalább 85 százaléka fiatal felnőtt korára visszatér a heteroszexuális szexuális orinetációhoz és életvitelhez. Az a gond, hogy az aktivisták a média segítségével úgy reklámozzák az LMBTQ-életmódot, mint egy divattrendet szokás, vonzóvá csomagolva a fiatalok számára, és persze elhallgatva a nagyon is valid veszélyeit. Ám a kutatásokból világosan látjuk, hogy az érintetteknél az öngyilkossági rizikó 3-5-szörösére nő; megnő a depresszív epizódok száma, a szorongás mértéke, és a személyiségzavarok gyakorisága is. A legtöbb esetben tehát súlyos pszichológiai problémáról is szó van, amelyet érdemes volna kezelni, de nem hormonokkal.

Már a pubertásblokkoló is tartós károsodást eredményez a szervezetben, a tranzíció ezen formái egyben művi meddővé tételt is jelentenek. Egy-egy transzszexuális személy akár 50 beavatkozáson is átesik, és ezek nem kis beavatkozások, nem „egynapos” műtétek. A testünket nem lehet összevissza vagdosva átalakítani, aztán ha megbántuk, visszaalakítani. Ez egyirányú utca, nem lehet visszacsinálni.

De már a hormonkezelés is hosszú távú károkat okoz. Volt olyan eljárás, amelynél száz antibébi tabletta hormontartalmának felelt meg egyetlen dózis. Gondoljunk bele, ez mit okoz az emberi szervezetben! És ne csak arra figyeljünk, hogy a nemi identitás és a szexuális orientáció vagy maga a szexuális élet hogy fog működni a későbbiekben, hanem arra is, hogyan növekszik a daganatos megbetegedések száma, a pszichiátriai probléma viszont megmarad.

A tesztoszteront szedő lányoknak a cukorbetegség, az endometrium rák, a májkárosodás, az emlőrák, a szívroham és a stroke kialakulásának fokozott kockázatával kell szembenézniük.

Pontosan. Néhány országban már 12 éves kortól dönthetnek a pubertásblokkolók szedéséről a gyerekek, illetve megkezdhetik a tranzíciót medikális irányból is. Ez nem feltétlenül műtétet jelent még, viszont teljességgel érthetetlen, mivel az idegrendszer egyáltalán nem támogatja, hogy tizenéves gyerekek döntsenek arról, hogyan szeretnének beavatkozni az egészségi állapotukba, hosszú távú, tartóst hatást gyakorolva önmagukra.

Etikailag összeegyeztethető ez az orvoslással?

Etikailag is problémás, de tudományosan is: a frontális lebeny, amely a racionális döntéshozásért felelős legfőbb agyi struktúra, még fiatal felnőtt korban is érik. Nem véletlenül húztuk meg a nagykorúsági korhatárt.

Nem mondhatjuk azt a serdülőkorúakra, hát még a kisebbekre, hogy feltétlenül racionális döntést tudnak hozni. Ha egy gyereket daganatos megbetegedéssel diagnosztizálnak, nem véletlen, hogy nem maga dönt a sugárkezeléséről, hanem a szülő, aki a legfőbb döntéshozó a kérdésben, hiszen ő képes mérlegelni.

Persze be kell vonni az egész családot egy-egy ilyen folyamatba, ezt támogatom, másként nem lesz hatékony együttműködés, meg kell kérdezni a gyerekeket is, illetve megfelelően informálni őket, de látjuk azokat a tendenciákat, amelyek épp ellenkező irányba mutatnak: a gyerekek nincsenek megfelelően informálva, egy-egy konzultáción a tartós károkról nem esik szó. Valójában nem pszichológusok vagy pedagógusok alakultak át konzulensekké, hanem külső szereplők beszélnek a gyerekekkel a nemi átalakító tranzícionális faktorokról nyugati országokban. A trendek azonban az internet hatására sokkal gyorsabban érkeznek, mint korábban, mondhatni derült égből villámcsapásként.

A szülőket tudatosan szorítják ki?

Persze, hiszen a szülő volt az egyetlen, aki gátat szabhatott ennek az ámokfutásnak. Először az apákat likvidálták a családból, azzal a mozgalmi jelszóval, hogy minden apa bántalmazó, és az apai autoritás elvetendő, negatív faktor. Aztán elkezdték likvidálni az anyákat is, olyan üzenetekkel, hogy anya bárki lehet, család is bárkikből lehet, és így tovább. Teljesen szélsőséges irányelvekről van szó, nem pedig a kötődésről, a szeretetről és az intimitás megfelelő megéléséről. Muszáj ismét kiemelnem, hogy a politikai aktivizmus próbálja a szélsőséges üzeneteket elültetni a fiatalok fejében és azzal az általános hazugsággal  bevonzani őket, hogy bárki lehetsz.

Ezt azonban a biológia nem támogatja, nem lehetünk bárkik, még az orvosi beavatkozásokon túl sem.

Mi a helyzet a legkisebbekkel?

Ez a legaggasztóbb. A mozgalmak a média segítségével a szociális tranzíciót kezdték forszírozni a kicsi gyerekek esetében. Sokszor kritizálnak bennünket, hogy ne állítsuk azt, hogy nemi átalakító műtétre küldik a gyerekeket, csakhogy a tranzíció fogalma lehet szociális, jogi és orvosi, közülük pedig a szociális tranzíció szokott először megtörténni. Sémákban kell gondolkodni az idegrendszer esetében, ezek reprezentációként, képekként jelennek meg a gyerekek fejében. És ezek a képek a fejődésünk során folyamatosan differenciálódnak. Van egy anyaképünk és egy apaképünk a megjelenésről, ez az első inger, amikor megállapítjuk a köztük lévő különbséget. Mi a különbség? Ekkor szokott elhangzani az Oviapu ominózus mondata, hogy „a lányoknak puncijuk van, a fiúknak meg kukijuk”. És ez az első megnyilvánulása annak az ingernek, ami bejutott. Ennyit tudnak a bölcsődés, óvodás korú gyerekek arról, hogy mi a különbség férfi és nő között.

És ezeket a kereteket mossa el teljes mértékben, ha mondjuk sellőnek öltözött férfiak, szakállal, tüllben tartanak bemutatókat a gyerekeknek.

A következő inger pedig az, hogy anya mit tud, és apa mit tud. A szeretetnyelv nem ugyanolyan. Az apai autoritásnak fontos szerepe van a fejlődés tekintetében, a gyerekek teljesen mást kérnek a két szülőtől, más-más problémával fordulnak az apához és az anyához.

Mi az oka annak, hogy az orvostársadalom mégis ennyire megosztott a kérdésben?

Szerintem az értéksemlegesség terjedése az ok. Sok esetben egy orvos is ennek mentén próbál segíteni, pedig a segítség nem az, hogy kielégítjük egy kliens pillanatnyi szükségletét.

Ha kielégítjük a szükségletet, azzal támogatjuk a nem kívánt tünetcsoportnak és pszichopatológiának a fennmaradását.

Sok esetben mégis ki van elégítve a szükséglet, pedig az fakadhat egy hirtelen jött dackorszakból vagy a kortársak ráhatásából is.

Mi a helyzet a hazai megosztottsággal?

A kiéleződés két éve kezdődött, a Meseország Mindenkié című gyerekeknek szánt könyv megjelenésével. Számos etikailag megkérdőjelezhető lépés történt, főképp egy petíció egy magas rangú kolléga ellen.

Ez pedig mind az etikával, mind a szakmával, de még az alapelveinkkel is szembement, és ki merem jelenteni, hogy politikai aktivisták hajtották végre.

Egy alapvetően etikátlan petíció pedig nem helyezhető tudományos alapokra, és nem is releváns. Sajnos két évvel ezelőtt nem tudtuk megkezdeni a párbeszédet, később a Magyar Pszichiátriai Társaság kiadott egy nyilatkozatot, amelyben igen meredek, tudományosan megkérdőjelezhető állításokat fogalmaztak meg, és mi csak ezt követően hallattuk a hangunkat.

A „mi” alatt az Értékközpontú Pszichológusokat értsük?

Így van. És azokat a magas rangú kollégákat, akik átlátták a fentiek tudományos hátterét. Hozzá kell tennem, hogy a téma igen speciális, és attól még, hogy valaki pszichológus vagy orvos, nem feltétlenül jelennek meg a praxisában transznemű kliensek. Ezért volt nehéz összehozni azokat az embereket, akiknek van idejük, energiájuk és motivációjuk arra, hogy a világ szakirodalmát áttekintsék A-tól Z-ig, mivel naponta 3-4 ezer tudományos cikk jelenik meg egy-egy témában.

Azért a gyerekpszichológusok csak tudják, hogy óvodás korú gyerekeknek használ-e vagy inkább árt, ha bármilyen szexuális tartalmat (felvilágosítást, érzékenyítést, transzneműeket) ebben az életkorban bemutatnak nekik, nem?

Igazság szerint épp innen indítottuk el a szakmai vitát, aztán a Pszichiátriai Társaság tavalyi nyilatkozata után itt is folytattuk. Meg kellett indokolnunk a legalapvetőbb evidenciákat is a pszichológiában, illetve a pszichiátriában. Többek között azt, hogy a fejlődés szakaszos, és ezek a szakaszok egymásra épülnek. Annak ellenére, hogy sok tekintetben meghaladtuk Freudot, azért az ödipális konfliktus ott van, az identitáskeresés ott van, és vannak regresszív állapotok, ami annyit tesz, hogy ha egy konfliktus a megfelelő időkeretben nincs feloldva, akkor vissza-vissza fogunk csúszni az érintett szakaszokba, ami személyiségzavarhoz is vezethet. Bizonyos törvényszerűségeket nem lehet átlépni. Tehát innen indítottuk a vitát, tavaly szeptemberben a Magyar Pszichiátriai Társaság konferenciáján többen kiálltunk, elmondtuk az érveinket, közben pedig

tíz professzor kiadott egy olyan nyilatkozatot, amely gyakorlatilag megcáfolta a Pszichiátriai Társaság nyilatkozatát, és a szakmai közösség ez utóbbit nem cáfolta.

Azóta azt látom, hogy végre tudunk párbeszédet folytatni, a személyeskedést mellőzve tudjuk egymást támogatni, akkor is, ha eltérő a politikai-ideológiai szemléletmódunk. Ez fontos és pozitív előrelépés, de szükség volt arra, hogy az alapokat lefektessük, illetve visszavigyük a tudományos térbe, és kimondjuk, hogy

a politikai aktivizmusnak ezt a fajta nyomásgyakorlását nem fogja eltűrni a magyar pszichológiai és pszichiátriai szakma.

Ezek szerint van esély, hogy a foglyul ejtett szakma kiszabadul?

Nagy felelősséggel tartozunk, de azt hiszem, Magyarországon nem állunk rosszul, bizalommal lehet fordulni a szakmai protokollokhoz és a szakma képviselőihez is. Más kérdés, hogy meddig tudjuk tartani a frontvonalainkat, mert épp a digitalizáció és az aktivisták beépülésének a hatására néha veszítünk egy-egy csatát. Például Németh Ádám kolléga egy cikkben arról beszélt, hogy Magyarországon bármely LMBTQ-kliens belefuthat repapatív (átnevelő) terápiába. Én azonban egyetlen kollégát se ismerek, aki reparatív terápiát végezne.

Itt inkább arról van szó, hogy a pszichológusnak nem mindig kell kielégíteni a páciense szükségletét, hiszen azzal nem ér el fejlődést.

Németh Ádám egy olyan kutatást prezentált, amelynek sem a módszertanát nem ismerjük, sem a valós adatait. Az ilyen nyilatkozatok pedig óriási bizalomvesztést okoznak az LMBTQ-kliensekben, ezért is javasoljuk azoknak a kollégáknak, akik nem akarják elfogadni az ellenvéleményt, hogy szakmai fejlődést nyújtó, minden oldalt megvizsgáló tanulmányokat is próbáljanak olvasni.

Az értékorientált szemlélet támogatja a szakmai vitákat és az átélt nehézségek ellenére kiállunk a tudomány transzparens bemutatása és az életvédelem fontossága mellett.

És bizakodó vagyok. Eljön az idő, amikor a segítő szakmák képviselői együtt állnak majd a frontvonalba a gyerekek érdekében.

Kiemelt kép: Pongrácz Rita