Az első Orbán-kormány 2000-ben határozott arról, hogy április 16-a a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja legyen. 1944-ben a náci megszállókkal együttműködő magyar közigazgatás és rendvédelem tagjai ezen a napon kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását.

Ennek az eseménynek az évfordulóján erkölcsi kötelességünk az emlékezés, a mártírok és az embermentő hősök szellemének ébrentartása, példaként állítása a jövő nemzedékei elé!

Egész Európa közös felelősséggel tartozik azért, hogy az utánunk jövő nemzedékek tanuljanak a múlt bűneiből, megértsék a hátterét és elgondolkozzanak a következményein. Ez a nap arra is hív minden jóakaratú embert, hogy erősítsük a szolidaritást és az összetartozás érzését, az egymás iránti türelem gyakorlását!

Az emléknap tiszteletére egy kisvárosban forgattam mintegy 20 éve. Szülővárosomról van szó, ahonnan 800 zsidó embert hurcoltak el a haláltáborokba. Interjúkat készítettem idős, de a vészkorszak idején  még fiatal férfiakkal, asszonyokkal, aki gyötrelmesen emlékeztek 1944 tavaszára. A ma már felújított és színházi, zenei előadásokra használt zsinagóga kerítésén még ott feszültek a régi vasrácsok. Ahogy a kamera elvonult előttük az operatőr halk, puha léptei nyomán ismét felsírtak az udvaron az oda bezárt családok, férfiak, öregek, asszonyok, gyerekek, akiknek mindenüket ott kellett hagyni és elindulni egy gyalázatos úton a reménytelenség, a halál felé.

Teljesen érthetetlen volt minden, próbáltam menteni a kis barátnőmet, de nem lehetett, a rácsok közelébe is csak a bátrabbak merészkedtek,- mondta az akkor már idős hölgy 2004-ben. A magyar szerelmes katona nyúlt át a rácson párja felé, ennivalókat, csomagokat vittek az emberek, vizet, amit csak tudtak és engedtek. Elképesztő volt azokat a kedves embereket ilyen megalázottan látni és bár mindenkinek nagy veszteségeket okozott a háború, a Don-kanyarnál odamaradt fiúkat, férjeket szinte minden asszony, édesanya gyászolta mégsem gondolta senki, hogy ilyen embertelenségbe torkollik ott a szemük láttán a háború.

És még messze vagyunk attól is, hogy a nyilasok emberkednek az utcákon, hogy megérkeznek a szovjet tankok és Molotov engedélyével (parancsára?) szinte minden nőt megerőszakolnak, zabrálnak és gyilkolják a civileket és attól is, hogy egy szegény, a haláltáborból visszaérkező zsidó ember azt mondja: lesz még gój-koponyákkal kirakva e kisváros főutcája .

Senki nem tudja mondta-e, ez a szóbeszéd járta!

Persze nem lett, de elkeseredése érthető. Érthető az a különös lelkiállapot is, melyet egy másik forgatási helyszínen hallottam, hogy annyi kuláknak kell lenni, akár érdemelte vagyonilag, akár nem, ahány zsidó családot elhurcoltak a faluból.

Senki nem tudja így volt-e, ez a szóbeszéd járta!

A szegény, meggyötört emberek számolnak, nem értik. Akik túlélték a Holocaustot szétszóródtak, több évszázados erős emberi-vallási közösségük tönkrement, csak néha jönnek leszármazottaik, vagy az ortodox hívők keresni a csodarabbikat, hogy sugalljon nekik tanácsot, adjon áldást életükre, melyen a II. világháborús náci trauma hetedíziglen hagyta ott undorító bélyegét. Sokszor beleégetve a bőrbe. Átkelnek a párában a folyón csónakokkal, hiszen a túlparton a régi vár alján is vannak dülöngélő sírkövek, melyek még a békeidőket idézik.

Azokat, ahol a zsidó boltos, kereskedő még megbecsült embere volt a településnek, a sokgyerekes szegényeknek – mint a nagymamám is volt – mindig jutott élelmiszer, cipő, ruha, kamat nélkül, jó szívből, meg persze, hogy nála költse el a majdan megérkező fizetését, melyet vagy oda adott az ura, vagy nem.

Vagy mindig volt zöld hitel a gazdálkodóknak, akik így be tudták szerezni a termeléshez szükséges eszközöket, vetőmagokat és biztos volt a termény felvásárlása is. A kereskedők szekerei hosszan-hosszan álltak a vasúti rámpák előtt.

Miféle vad eszmék szabadították erre a békés időre a kommunista Lenin-fiúkat, az osztályharc őrületét,  a nagyhatalmak igazságtalan békediktátumait, a nácik őrjöngését, a Gulágot, a málenkíj robotot, a hatmillió zsidó áldozatot, az 50 milliós háborús veszteséget, a 100 milliós sztálini terrort követelő diktatúrákat, a nyilasokat, az AVH-t, a Rákosi korszakot, a kitelepítéseket, a Kádár-féle vérbírákat, az erőszakos kollektivizálást.

Most is azt a képet látom, ahogy lassan elsiklik a kamera a vasrácsok előtt. Belül a fázós tavasz, az utolsó csók, a gyermekek odabújása a didergő szülők ölébe, nagymamám utolsó, a vasrudak között  beadott elemózsiája a jóságos boltos családjának, majd a recsegve megnyíló vagonokat, melyek sárkánymód nyelték el ezeket embereket és a váltókat átállították a végső pusztulás irányába.

Április 19-én Magyarország függetlensége megszűnik, Németország csapatokkal megszállja hazánkat és csak 1991-ben az utolsó szovjet katona távozásával nyeri vissza azt.

De a keserűség, az egymás iránti gyanakvás, a megosztottság máig hat, ott kering a társadalom érrendszerében újra és újra csúnya keléseket okozva testén. Vannak barátaim, akiknek becsomagolt bőröndjük-a menekülés érdekében-ma is ott áll elérhető közelségben a lakásuk egyik sarkában.

Soha nem felejthetjük el szeretett honfitársainkat, akik a Holocaust áldozatai lettek. És előttük tisztelegve soha ne hagyjuk, hogy bármilyen eszmére felesküdve  az emberek elveszítsék józan eszüket és ez háborúhoz, népirtáshoz vezessen, különösen most a veszély éve idején.

Kiemelt kép: Wikipédia