Ma a Föld napján jut eszembe, hogy vajon mennyire vagyunk mi intelligens élőlényei a bolygónak? Miközben nagyra vagyunk képességeinkkel, melyekkel kiépítettük a második természetet,  de csak a saját magunkra vonatkozó környezetet.

Kutatjuk a világegyetemet, kergetjük az elszabadult fekete lyukakat, értelmes jelekre vágyunk a távolból, miközben itt vannak körülöttünk az értelmesebbnél értelmesebb  állatok és növények, de őket alig halljuk. Blődlinek gondoljuk a káposzta sikolyát, élvezettel teli borzongással hallgatjuk a forró vízben dobott langusztától ugyanezt, érthetetlennek gondoljuk az állatok viselkedését, vagy legfeljebb annyit értünk meg belőle, amennyire nekünk szükségünk van. Bámuljuk mikroszkóppal a méhek csodálatos szemét, de fogalmunk sincs mit látnak vele, elfogadjuk, hogy a kutyák szaglásznak, de nem értjük milyen információhoz jutnak és azzal mit kezdenek. Tegnap olvastam egy érdekes cikket a mókus-családról (mert néha rácsodálkozunk azért a kis csodákra, főleg persze ha elég antropomorf (emberforma) meséről van szó. Idemásolom:

Amikor egy nőstény mókus egy idegen mókusbébit talál, enni ad neki, majd megbizonyosodik arról, hogy árva, nincs anyja vagy apja.  S amikor meggyőződött arról, hogy család nélkül maradt, óvatosan megfogja és megeteti, hazaviszi.  Megismerteti vele, hogy élnek ők a gyerekeikkel.

A nőstény mókus egyedülálló abban, hogy férjét, amikor az étellel tér vissza, csókokkal és udvarlással fogadja, hogy enyhítse az ételhordás fáradalmait neki és fiókáinak.

 A hím mókus mindig úgy fejezi ki szeretetét nősténye iránt, hogy a legszebb rózsákat és a legnagyobb diót és mandulát ajándékozza neki…

A mókusok tevékenységén múlik egy csodálatos család az emberiség jövője szempontjából. Ugyanis a tárolt magvak fele új bokrokká fejlődik az erdőben.

Tanuljunk egy kis bölcsességet az állatoktól !(Forrás Facebook/Kotári Kati)

Nos, ahogy említettem szívesen vesszük azokat az állattörténeteket, melyek kedvesek szívünknek, de nehezen értjük a medvét, aki bemászik a házunkba élelemért, a szarvast, aki csak átmegy az autó előtt, hiszen neki arra visz az útja évszázadok óta, csak mi műutat építettünk rá keresztbe, vagy a váratlanul felbukkanó cápákat a melegedő vizekben.

Borzadva nézzük Ezópus meséinek nyomán Zólyom vár freskóit, ahol az állatok megkötözött és felnyársalt embereket visznek diadalmasan megsütni, vagy nyíllal vadásznak rájuk és tort ülnek fölöttük. (Ahogy ez velük is történik!) Ezópus már az ókorban felismerte, mennyire tarthatatlan az emberi önzőség és állati bőrbe bujtatta azt-figyelmeztetésül.

Mennyi szenvedést állítunk elő csak a nagyüzemi állattartásainkkal! Ezek az állatok nem születnének meg – igényeink szerint milliószámra – leölésre szánva. Nem zárnák szárnyukat levágva  zsúfolt ketrecekbe a kiscsirkéket (Vö: Vonnegut), nem termelnének a szarvasmarhák több metánt, mint Szibéria mocsarai, nem dobálnák ki a futószalagok a feldarabolt kisbárányokat (vajon ki gondol rájuk úgy, hogy remegő lábban állnak a vágóhíd előtt?) -, ha az ember értené és szelídebben, barátságosabban viszonyulna a környezetéhez.

Milyen szép lenne egy kert-Magyarország, kultúra és természetvédelem együtt Németh László víziójának nyomán.

Az első Föld-csúcs (World Summit) konferencián Rió de Janeiroban egy forgatócsoporttal én is jelen lehettem és találkoztam egy filozófus-fotóssal, Courney Milne a neve és többek között a Secred Earth könyv szerzője, aki szent helyeket fényképezett és megkérdeztem tőle egy interjúban, hogy miért vannak a könyvében olyan képek is, melyek tudtommal nem a klasszikus szent helyekről készültek, erre így felelt:

ezek egy-egy kicsi részei a bolygónak, egy kert, egy domboldal, egy erdő, egy patak, amiket valaki szentnek tart, őrzi titkait. Ha mindenki csak ennyi területet tartana szentnek és úgy is gondozná: szentté válna a Föld!

Kiemelt kép: Facebook