Ferenc pápával álmodtam. Mellette ültem egy ócska faasztalnál, valami fügefa alatt, távolabb egy asszony fehér lepedőket teregetett, igazi mediterrán hangulat volt. Mögülem riporterek kérdezték őt vadul, én pedig azon spekuláltam, hogy lehetne azt a kérdést feltenni neki, mitől válik szentté egy tárgy, egy fa, egy ember, egy vidék. De valahogy nem jutottam el a megfogalmazásig. Mindig elakadtam, vagy éppen valaki megelőzött.

A pápa felállt, amolyan csibészes külvárosi módon, mintha épp valami favellából lépne ki, rágyújtott egy cigire. Titokban varázsolta elő fehér öltözetéből. És már ment is az időközben kékre színeződött, suhogó vásznak között, mögötte ragyogott a nap. Ahogy távolodott elcsendesült a táj és éreztem, szent földön állok.

A valóságban is ilyen lett Budapest. A pápa itt járt közöttünk, hatalmas autók között suhant a kis Fiatjával és integetett nekünk. Járt a szegényeknél, hajléktalanoknál, fogyatékkal élőknél, és járt a jelentős földi hatalommal bíró politikusoknál is, mindenhol szerényen, érzékenyen és vidáman, testi fájdalmait legyőzve, biztatva minket: az élet szép, bízzátok Krisztusra nyűgeiteket, ne a holnap miatt aggódjatok, és ne gyötörjön folyton titeket a múlt kísérteteiből hidegen párálló lelkiismeret-furdalás. Éljetek a jelenben testvérekként, békében, szegényen, megosztva amitek van, egymás közt igazságosan. Hát nem gondoskodik az Úr is a Föld madarairól? Éljetek az isteni terv szerint!

Nem azt éreztük, hogy királyi pompából lépett elénk a Szentatya, hanem inkább azt, hogy tényleg a szegények, az elesettek, a betegek között lépkedő Jézus üzenetével érkezett lelkünk favelláiból.

És követte őt az ország és a világ. A profán terek, tárgyak, emberek megteltek égi tartalommal, nem hallatszott sehonnan hangos szó, senki nem tüntetett, nem sütögette politikai pecsenyéjét. Bármilyen hitű lehetett is, csatlakozott az egyházfőhöz, talán az ateisták egy része is alázattal meghajtotta a fejét.

Ők, akik azt gondolják, hogy a tér-idő homogén szerkezetű és megismerésére az ember a felkent lény, ezekben a pillanatokban érezhették, hogy bizonyos helyeken, helyzetekben, tárgyakban és emberekben kinyilvánítja magát az Isten.

Nemrégiben egy bizonyos baloldali véleményvezér hatalmas gőgjében olyan mondást tulajdonított a keresztény egyház egyik bíborosának, melyet nem mondott, vagy nem úgy mondott. A lényeg az volt, hogy  Tóta akkorsemhiszek W. szerint a pápa is tudja, hogy a valóságban nem létezik Isten, sem mennyország, mindez csak kitaláció, a tömegek mákonya, az intelligensek és műveltek, amilyen a Szentatya is, ateista, mert ez a tanultak luxusa, a többieknek marad a vakhit.

Talán mindenki emlékszik a Sátán lamentálásra a Mester és Margarita című Bulgakov remekműből. Emlékszünk, nagy tudású szkeptikusokkal találkozik Moszkvában, akik büszkén hirdetik, hogy Isten nincs. Mindkettő művelt, kiváló férfiú, a TÖMEGÍR munkatársai, akik így gondolkodnak hangosan: „maga az ember irányítja saját életét”.

Woland, a poklok ura azonban kissé leoltja őket:

„Bocsánat, ahhoz, hogy valaki irányítson, szükséges, hogy pontos tervekkel rendelkezzék valamelyes nem túlságosan rövid időszakra. Nos, mondjuk egy ezer évre sem készíthet tervet… de ez még semmi, hisz saját holnapjáról sem kezeskedhet

…mert hogy, hogy, nem egyszer csak elbotlik és a villamos alá esik. Azt állítja, hogy ezt is ő maga rendelte így? Nem helyesebb-e azt hinni, hogy valaki más rendelkezett?”

Nos, a folytatást ismerjük, néhány óra múlva Berlioznak valóban levágja a fejét egy villamos és elindul egy párharc a jó és a gonosz között az emberi lélek megmentéséért. Jézus küzdelme a gonosszal, Pilátus küzdelme azzal, hogy pontosan érzi, hogy egy isteni erő vonzásában él, mégsem tudja elengedni a világ erőszakos törvényeit, melyektől annyira fáj a feje.

Nos a lelke mélyén mindenki tudja, hogy egy óriási isteni terv részesei vagyunk, és Jézus urunk szakramentumot szerzett a bűnök bocsánatára. Mindnyájan ítélet alatt állunk és folyamatosan rászorulunk az Úr irgalmára. Ezt sem a pszichológia, sem az összes többi tudomány, sem a szkepszis nem tudja felfüggeszteni.

Tudjuk Lukács evangéliumából, hogy aki sokat kapott, annak nagyobb a szolgálatja (Lk12,47-48). Ferenc testvérünk is erre kapott elhívást az Úrtól. Ha valaki tehetséget, talentumot kap, annak az a feladata, hogy az Ő szolgálatába állítsa. Mert az élet nem a miénk. Nem mi rendelkezünk vele. Ezért egyedüli lehetőségünk, hogy Isten kijelölt útján maradjunk.

Nem könnyű megtalálni ezt az utat. Nincsenek fényes útjelzők és bizony a legnagyobb hívők is állandóan küzdenek a kétellyel, ami nem azt jelenti, hogy egyszerre csak feladják a hozzá vezető ösvényt, hanem folyamatosan keresik lelkükben a Teremtőjüket.

Nem volt nehéz számomra az álomfejtés, mert Ferenc pápa, a szegények argentin püspöke, a kék-fehér zászló alatt, középen a nappal, pont ezt hirdeti. Legyen köztetek egy tengely a hit, ne a szanaszét porladó világegyetemből induljatok ki, mely „fellobban mértékre és kialszik mértékre”, hanem az Isten legyen a mérték. Az ő kegyelméért imádkozzatok. Őt pedig magatokban, a szeretet révén találjátok meg.

Ja és a cigi? Hát igen, senki sem bűntelen! Bocsássatok meg egymásnak!

Kiemelt kép: Vatican News /CNS photo/Maurizio Brambatti, EPA