Jacques Baud hírszerzési és biztonsági tanácsadó, volt NATO katonai elemző már 2022-ben figyelmeztetett a Nyugat háborús narratívájának veszélyeire. Alábbi esszéjét a Francia Hírszerzési Kutatóközpont tette közzé.

Éveken át Malitól Afganisztánig a békéért dolgoztam, és az életemet kockáztattam érte. Nem a háború igazolása a legfőbb kérdés, hanem annak megértése, hogy mi vezetett bennünket odáig. Megjegyzem, a televíziókban egymást váltó „szakértők” kétes információk alapján elemzik a helyzetet, legtöbbször tényekké maszkírozott hipotézisek alapján, ezért nem értjük, mi történik. Így lehet pánikot kelteni. Nem is annyira az a probléma, hogy kinek van igaza ebben a konfliktusban, hanem az, hogy vezetőink hogyan hozzák meg döntéseiket.

Vizsgáljuk meg a konfliktus gyökereit!

Minden azokkal kezdődött, akik az elmúlt nyolc évben „szeparatistákról” vagy a Donbassz „függetlenségéről” beszéltek nekünk. Ez tévedés. A két önjelölt köztársaság, Donyeck és Luhanszk 2014 májusában tartott népszavazásai nem „függetlenségi” népszavazások voltak , ahogy azt néhány gátlástalan újságíró állította , hanem „önrendelkezési” vagy „autonómiai”.

Az „oroszbarát” kifejezés azt sugallja, hogy Oroszország is részese volt a konfliktusnak, ami nem igaz, az „orosz nyelvűek” kifejezés használata tisztességesebb lett volna. Ráadásul a népszavazásokat Vlagyimir Putyin tanácsa ellenére tartották meg.

Valójában ezek a köztársaságok nem az Ukrajnától való elszakadásra törekedtek, hanem egy olyan autonómia-statútumra, amely garantálja számukra az orosz nyelv hivatalos nyelvként való használatát.

Ugyanis a Janukovics elnök megbuktatásával létrejött új kormány első törvényhozási intézkedése az volt, hogy 2014. február 23-án eltörölte az orosz nyelvet hivatalos nyelvvé tevő 2012-es Kivalov-Kolesznyicsenko törvényt. Kicsit olyan, mintha a puccsisták úgy döntöttek volna, hogy Svájcban a francia és az olasz nem lesz többé hivatalos nyelv.

Ez a döntés felháborodást keltett az orosz ajkú lakosság körében. Mindez az orosz nyelvű régiók (Odessza, Dnyepropetrovszk, Harkov, Luganszk és Donyeck) elleni heves elnyomáshoz vezetett, amely 2014 februárjában kezdődött, és a helyzet militarizálódásához és néhány mészárláshoz vezetett; a legbrutálisabbak Odesszában és Mariupolban történtek.

2014 nyarának végére már csak az önjelölt donyecki és luganszki köztársaságok maradtak. Ebben a szakaszban a túl merev ukrán vezérkarnak nem sikerült érvényesülni. A 2014-2016-os donbászi harcok menetének vizsgálata azt mutatja, hogy az ukrán vezérkar szisztematikusan és mechanikusan ugyanazokat a hadműveleti terveket alkalmazta. Az autonómok által vívott háború azonban akkoriban nagyon közel állt ahhoz, amit a Száhel-övezetben megfigyelhettünk: nagyon mobilis, könnyű eszközökkel végrehajtott hadműveletek voltak. Rugalmasabb és kevésbé doktriner megközelítéssel a felkelők képesek voltak kihasználni az ukrán erők tehetetlenségét, hogy többször „csapdába ejtsék” őket.

2014-ben a NATO-nál dolgoztam, a kézifegyverek elterjedése elleni küzdelem felelőseként, és megpróbáltuk felderíteni a lázadóknak történő orosz fegyverszállításokat, hogy lássuk, Moszkva is érintett-e ebben. Az információk, amelyeket ekkor kapunk, gyakorlatilag mind a lengyel hírszerző szolgálatoktól származnak, és nem „egyeztek” az EBESZ-től származó információkkal:

a meglehetősen durva állítások ellenére nem észleltünk semmiféle orosz katonai fegyver- és anyagszállítást.

A lázadók felfegyverkezése az orosz ajkú ukrán egységek disszidálásainak köszönhető, amelyek átálltak a lázadók oldalára. Az ukrán kudarcok előrehaladtával a teljes harckocsi-, tüzérségi vagy légvédelmi zászlóaljak az autonómok sorait duzzasztották. Ez az, ami az ukránokat arra késztette, hogy elkötelezzék magukat a minszki megállapodások mellett.

Ám közvetlenül a Minszk 1 megállapodás aláírása után Petro Porosenko ukrán elnök hatalmas terrorellenes műveletet indított a Donbassz ellen. Bis repetita placent: a NATO tisztek rossz tanácsait követő ukránok megsemmisítő vereséget szenvedtek Debalcevónál, ami arra kényszerítette őket, hogy elkötelezzék magukat a Minszk 2 megállapodások mellett.

Itt feltétlenül ki kell emelni, hogy a Minszk 1 (2014 szeptembere) és a Minszk 2 (2015 februárja) megállapodások nem a köztársaságok elszakadásáról és függetlenségéről, hanem Ukrajna keretein belüli autonómiájáról rendelkeztek.

Aki olvasta a Megállapodásokat (nagyon-nagyon kevesen), az láthatja, hogy a köztársaságok státuszáról Kijevnek és a köztársaságok képviselőinek kellett tárgyalniuk egymással, az ukrajnai belső megoldás érdekében. Ezért van az, hogy 2014 óta Oroszország szisztematikusan követelte az alkalmazásukat, miközben nem volt hajlandó részt venni a tárgyalásokon, mert ez Ukrajna belügye volt.

A másik oldalon a nyugatiak – Franciaország vezetésével – szisztematikusan megpróbálták a minszki megállapodásokat a „normandiai formátummal” helyettesíteni, amely szemtől szembe hozta az oroszokat és az ukránokat. Ne feledjük azonban, hogy 2022. február 23-24. előtt nem tartózkodtak orosz csapatok a Donbasszban. Sőt, az EBESZ megfigyelői soha a legcsekélyebb nyomát sem észlelték a Donbasszban működő orosz egységeknek. Ahogy a Washington Post által 2021. december 3-án közzétett amerikai hírszerzési térkép sem mutat orosz csapatokat Donbasszban.

2015 októberében Vaszil Hricsak, az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SBU) igazgatója bevallotta, hogy mindössze 56 orosz harcost figyeltek meg a Donbasszban. Ez még az 1990-es években Boszniába harcolni induló svájciakhoz, vagy a ma Ukrajnában harcolni induló franciákhoz volt hasonlítható. Az ukrán hadsereg akkoriban siralmas állapotban volt. 2018 októberében, négy év háború után Anatolij Matiosz ukrán katonai főügyész azt mondta, hogy Ukrajna 2700 embert vesztett a Donbasszban:

891-et betegségben, 318-at közlekedési balesetben, 177-et egyéb balesetben, 175-öt mérgezésben (alkohol, kábítószer), 172-t a fegyverek gondatlan kezelésében, 101-et a biztonsági szabályok megszegésében, 228-at gyilkosságban és 615-öt öngyilkosságban.

A hadsereget valójában aláásta a káderek korrupciója, és a lakosság sem támogatta őket.

Az Egyesült Királyság belügyminisztériumának jelentése szerint, amikor 2014 tavaszán behívták a tartalékosokat, 70 százalékuk nem jelent meg az első foglalkozáson, 80 százalékuk a másodikon, 90 százalékuk a harmadikon és 95 százalékuk a negyediken.

2017 októberében/novemberében a behívottak 70 százaléka nem jelent meg a visszahívási kampány során. Ez nem tartalmazza az öngyilkosságokat és a dezertálásokat (gyakran az autonómok javára), amelyek elérik az ATO-zónában a munkaerő 30 százalékát. A fiatal ukránok nem voltak hajlandóak a Donbasszban harcolni és inkább kivándorolnak, ami legalább részben megmagyarázza az ország demográfiai deficitjét is.

Az ukrán védelmi minisztérium ezután a NATO-hoz fordult, hogy az segítsen neki „vonzóbbá” tenni fegyveres erőit. Mivel az ENSZ keretében már dolgoztam hasonló projekteken, a NATO felkért, hogy vegyek részt egy olyan programban, amelynek célja az ukrán fegyveres erők imázsának helyreállítása volt. De ez egy hosszú folyamat, és az ukránok gyorsan akarnak haladni. Így a katonák hiányának pótlására az ukrán kormány félkatonai milíciákhoz folyamodott. Ezek lényegében külföldi zsoldosokból, gyakran szélsőjobboldali aktivistákból állnak. A Reuters szerint 2020-ban az ukrán haderő mintegy 40 százalékát teszik ki, és létszámuk 102 000 fő körül mozog. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Kanada és Franciaország fegyverezik, finanszírozzák és képzik ki őket. Több mint 19 nemzetiségűek – köztük svájciak is.

A nyugati országok tehát egyértelműen létrehozták és támogatták az ukrán szélsőjobboldali milíciákat.

A Jerusalem Post 2021 októberében a Centuria projekt elítélésével riadót fújt. Ezek a milíciák 2014 óta működnek a Donbasszban, nyugati támogatással. Még ha vitatkozhatunk is a „náci” kifejezésről, tény marad, hogy ezek a milíciák erőszakosak, undorító ideológiát közvetítenek és virulens antiszemiták. Antiszemitizmusuk inkább kulturális, mint politikai, ezért a „náci” jelző nem feltétlenül helyénvaló. A zsidógyűlöletük az 1920-1930-as évek nagy ukrajnai éhínségeiből ered, amelyek a Sztálin által a Vörös Hadsereg modernizációjának finanszírozása érdekében elkobzott terményekből eredtek. Ezt a népirtást azonban – Ukrajnában holodomor néven ismert – az NKVD (a KGB elődje) követte el, amelynek felső vezetése nagyrészt zsidókból állt. Ezért kérik ma az ukrán szélsőségesek Izraeltől, hogy kérjen bocsánatot a kommunizmus bűneiért – írja a Jerusalem Post. Messze vagyunk tehát attól, hogy Vlagyimir Putyin „átírja a történelmet”.

Ezek a milíciák, amelyek a 2014-es Euromajdan forradalmat vezető szélsőjobboldali csoportokból erednek, fanatikus és brutális egyénekből állnak. A legismertebb közülük az Azov-ezred, amelynek emblémája emlékeztet a 2. SS Das Reich Panzer hadosztályéra, amely Ukrajnában valóságos tisztelet tárgya, mivel 1943-ban felszabadította Harkovot a szovjetek alól, mielőtt 1944-ben Franciaországban elkövette volna az Oradour-sur-Glane-i mészárlást. Ezeknek a félkatonai erőknek a Nemzeti Gárdába való integrálása egyáltalán nem járt együtt „denazifikációval”, ahogy egyesek állítják. A sok példa közül az Azov-ezred jelvényei a legbeszédesebbek. (…)

A Nyugat tehát olyan milíciákat támogat és fegyverez fel továbbra is, amelyek 2014 óta számos bűncselekményt követtek el a polgári lakosság ellen: nemi erőszakot, kínzásokat és mészárlásokat.

De míg a svájci kormány nagyon gyorsan szankciókat vezetett be Oroszország ellen, addig Ukrajna ellen, amely 2014 óta mészárolja saját lakosságát, nem fogadott el semmit.

Valójában azok, akik az ukrajnai emberek jogait védik, már régóta elítélik ezeknek a csoportoknak a tetteit, de kormányaink nem követték őket.

Mert valójában nem Ukrajnán próbálunk segíteni, hanem Oroszország ellen harcolunk.

Kiemelt kép: Twitter