Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutatóval, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola tanárával beszélgettünk a tanári pálya jelenkori kihívásairól, a pedagógustársadalom kontraszelekciójáról, a spirituális intelligencia hiányáról és arról, hogyan szolgálhat jó példával a szülő egy olyan világban, amelyben a gyerekeket rabul ejti az online tér. Nagyinterjú.

A pedagógusok fizetése alacsony, aligha van olyan az országban, aki ezzel ne értene egyet. A tüntetők követelései azonban messze túlmutatnak a bérrendezés kérdésén. Mit gondolsz a magyar oktatás helyzetéről?

Igen, a bérrendezés valóban alapvető lenne, hogy a pedagógusnak a megélhetésen kívül legyen lehetősége felkészülten, kipihenten érkezni az óráira, ne kelljen második, harmadik állást vállalnia, kertészetben vagy fodrászatban dolgoznia, amikor végez a tanítással. Ez elengedhetetlen, és radikális rendezésre volna szükség.

Ugyanakkor a pályán sajnos óriási a kontraszelekció, a legalacsonyabb pontszámokkal lehetett bejutni tanári szakokra.

Régóta dolgozom már a tanárképzésben, és úgy látom, kétféle pedagógusjelölttel találkozhatunk: azokkal, akik elhivatottságból maradtak, és azokkal, akik csak azért, hogy a megszerzett diplomával valahogy elteljen az idő. Utóbbiak rendkívül lejáratták a pályát.

Melyek azok a kihívások, amelyekkel a pedagógusoknak fel kell venniük a versenyt?

Nagyon nagy a diverzitás, nem mindegy, milyen felkészültséggel, milyen családi háttérrel, milyen idegrendszeri érettséggel érkeznek a gyerekek. Tehát hihetetlen összetett lett a tanári munka. Messze nem arról szól, hogy valamilyen tananyagot át kell adni, persze régen se volt így, de mára sokkal összetettebbé vált. És mondjuk ki: a fizetésemelés valóban elengedhetetlen, de önmagában nem fogja megoldani az oktatás helyzetét. Nagyon nagy kihívás a családok helyzete, sok a szétesett család, a probléma pedig gyakran áttolódik a pedagógusra, aki talán felkészületlen és esetleg ugyanilyen zavaros helyzetből érkezett. Ez a legnagyobb kihívás, a családokban végbement változás kezelése, illetve annak a szemléletmódnak a megváltoztatása, hogy a szülők – és a nevelők – ne féljenek a gyerekektől. Ma már nincsenek határok, nincsenek irányok.

Számos családban nincs olyan komoly értékrend, amelyre azt lehet mondani, hogy ez evidencia. Pedig ilyennek lennie kell.

És az is elengedhetetlen, hogy az intézménynek is legyen határozott „arcéle”, értékrendje, és ehhez igazított hétköznapjai. Kimondott és kimondatlan, de egyértelmű szabályok, a tantárgyi tartalmak iránya, mennyisége, kapcsolatok, és így tovább.

Mikor és miért veszett el a pedagógusok társadalmi megbecsülése? Ez a korszellem óhatatlan velejárója?

Sokszor emlegetjük, hogy csak nagyon kivételes személyiségeknek van magával ragadó erejük – nevezhetjük tekintélynek is –, üzenetük a gyerekek számára. És ezt semmilyen tananyag nem pótolhatja, ebben biztos vagyok. Persze az óraszám és az adminisztráció is leterheli a pedagógusokat. A gyerekek szempontjából pedig sajnos a kimenet sem feltétlenül azt méri, hogy mire van szükségük az életben. Mit szolgál az iskola valójában? Tényleg felkészít az életre? Ha nem, akkor életidegen marad. És akkor nyilvánvaló, hogy aki ebben dolgozik, annak nem lesz becsülete, mert amit próbál átadni, az a gyereknek nem érdekes és nem releváns. Életidegenné válik az iskola. Ez teszi nagyon nehézzé a hétköznapi feladatokat.

De az is nagy probléma, hogy nem kap elég hangsúlyt az érzelmi intelligencia, az IQ-teljesítményre megyünk rá, viszont ami alkalmazza az IQ-t, az csaknem mind érzelmi intelligencia-készség.

A kreativitás, a humor, az együttműködés, a kooperatív készségek, és így tovább. De az érzelmi intelligenciának a művelése csak tapasztalati úton megy, nem pedig megértéssel. És amit említettél: a korszellem szintén nem könnyíti meg a történetet, amikor minden az egóról és az individuum bármi áron történő érvényesüléséről szól.

Vissza lehet-e adni vagy szerezni a szakma megbecsülését?

Egy nagyon kontraszelektált pedagógustársadalom került az intézményekbe, ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. De megroggyant a pedagógia tartalmi presztízse is, ma már a gyerek máshonnan is felszedheti azt az alkalmazható tudást, amelyet az iskola nem feltétlenül ad meg neki. Nagy hiány a spirituális intelligencia, azaz az elmélyült érdeklődés felkeltése és támogatása az élet nagy kérdései iránt. Nem elég, hogy valamit tudunk. Miért fontos ez? Mire használjuk? Hová vezet mindez? Mi az oka-célja a dolognak?

Másrészt a tanár jelenléte is felaprózódott. Régebben a tanító sokkal több időt töltött el a gyerekekkel személyesen, majdnem az egész napját, és 2-3 tanítónál nem volt több az alsó osztályokban.

Ma azt tapasztaljuk, hogy 8-10 ember tanít egy kisiskolást, ezért a kötődésképesség kialakulása sérül, és nem tud kifejlődni az a személyes kapcsolódás, amelyen keresztül a tanítás igazából hatékony lehet. Ez komoly presztízsveszteség. Igaz, régen is volt 40 fős osztály a klasszikus vagy akár szerzetesi iskolákban, de ott azért sokkal több időt töltöttek együtt személyesen a tanárral; és nem csak az oktatás idejére.

De ez szintén a korszellemnek tudható be, nem? Minden föl van pörögve, minden föl van gyorsulva. Rohan a tanár, rohan a diák, rohan a szülő.

Persze, de ezt a kérdést a vezetésnek éppúgy kézbe kell fogni, mint a családnak.

Attól, hogy rohan a világ, még én döntöm el, lesz-e közös vacsora. Amikor például kicsi a gyerek, családfőként én döntöm el, milyen foglalkozásra íratom be. Korszellem ide vagy oda, ha bennem nincs meg egy értékrend, és agyonterhelem a gyereket, akkor nem tudunk egymáshoz kapcsolódni, és a családi élet is ügyintézéssé silányul.

És hasonlóképpen, egy felelős pedagógusnak éberen kellene őrködnie azon, hogy ne lehessen szorzótábla gyakorlás, vagy versenyre, esetleg kompetenciamérésre felkészítő óra az éneklés és játék helyett, és hogy szánunk-e időt arra, hogy a diákokat feszítő kérdésekről beszélgessünk.

Egy interjúban nemrég azt mondtad, hogy „az okoseszközeinket sajnos nagyon bután használjuk”. Hogyan szolgálhat jó példával a szülő egy olyan világban, amelyben a gyerekeket rabul ejti az online tér?

A tudatosság is nevelés kérdése. Ha a családban sem kapunk mintát, és az iskolában sem, az baj. Egyszerűen nem ijedtünk meg eléggé, vagy nem tanítjuk meg a szülőknek eléggé, hogy nem mindegy, mivel játszik a gyerek – vagy ő maga –, mert ez az eszköz függőséget okoz, ha nem megfelelően használjuk.

Nem tudom, miért vagyunk olyan szelídek és megengedőek, miért legyintünk, hogy jaj, hát ez a 21. század és nem lehet kikerülni.

Minden valamire való eszköz használati utasításában elolvashatjuk, hogy milyen formában ne adjuk a hány éves gyereknek, milyen veszélyeket rejteget, a gyógyszerek dobozában kétszer olyan hosszú az esetleges mellékhatások felsorolása, ebben a kérdésben pedig szemérmesen hallgatunk, sőt hagyjuk, hogy egyenesen fejlesztőnek tartsák a gyanútlan felhasználók. Évente 400 előadást tartok a nevelést segítve szülőknek, nevelőknek, vezetőknek, többek között ebben a témában is. És nem hiszem el, hogy pl. hatéves korig ne lehetne teljesen kikerülni a számítógépes játékok vagy akár az okoseszközök használatát. Nyilván nem arról beszélek, hogy ne nézzen meg két mesét.

Ha a gyerekek több órán át nézik a képernyőt – márpedig sajnos a kutatások és a tapasztalat is ezt mutatja –, az függőséget okoz, de aki ezt kimondja, máris egy hatalmas lobbival találja magát szemben.

Ez egy óriási üzlet, amely semmi mást nem akar, csak hogy minél több időt töltsünk a termékei használatával – a fejlesztők saját bevallása szerint is.

Mit tehetünk, ha a gyerek „rákattan”? Hogyan találjuk meg az arany középutat, hogyan ne legyünk „rossz zsaruk”?

Természetesen ez egy küzdelem, mint ahogyan az is, hogy mikor fekszik le, hová mehet el, mennyit tanuljon, és így tovább. Senki sem állította, hogy a gyereknevelés sétagalopp, de a tágabb környezet is nagy szerepet játszik. Ha például az iskolákban is bátran ki tudnánk mondani, hogy adják le a telefont, és ne féljenek az igazgatók attól, hogy ez sérti a diák személyiségi jogát, az fontos lépés lenne. Vagy a gyerek agyának, gondolkodásának a fejlődése és a függőségtől való megóvás nem személyiségi jog?

Ha az alkohol és a cigaretta okozta függőségtől féltjük és óvjuk őket, akkor ettől miért nem?

Nem beszélve a hiányokról és azok következményeiről. Mert mitől vonja el a több órás képernyőzés a gyerekeket? A mozgástól, az emberi kapcsolatoktól, a természettől.

A virtuális, online világban élő gyerekek felnőttként képesek lesznek majd „offline” családban élni?

Szembesítésre van szükség, és akinek még kisgyereke van, ott segítenünk kell a szülőket. El kell döntenünk, hogyan képviseljük az értékeinket és milyen irányt képviseljünk, a mi felelősségünk, hogy mi lesz ezekből a gyerekekből, amikor felnőnek. Mert lehet, hogy megkérdezik majd tőlünk, ha tudtuk, hogy ez függőséget okoz, miért engedtük meg?

Márpedig tudjuk, hogy nagy veszéllyel állunk szemben, mert dopaminnal manipulál a gép.

Sétáljunk csak végig az utcán egy olyan országban, ahol túl vannak a drogliberalizáción, azaz egyes drogok legálisak, és nézzük meg, ahogy húszévesek ülnek a járda szegélyén és bámulnak a semmibe, mert nulla a motiváltság, miután telítődnek a dopaminhatással.

Nem véletlen, hogy a Szilícium-völgy dolgozói „fertőzetlen” iskolákba járatják a gyerekeiket, és most nem a Covidról beszélünk. És miért? Mert pontosan tudják, hogyan működik a gép.

És hogyha ezek az emberek kimondták nyíltan, hogy vigyázzunk, akkor ki a felelős? A vezetés. Az országé, a családé, az iskoláé – mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy a gyerekeinket ilyen veszélynek tesszük ki, pusztán a korszellemre hivatkozva. És azt is nagyon fontos tudomásul venni, hogy a gyerek agyi fékrendszere még nem alakult ki: nála van a gázpedál, de a szülőnél a fék. Nem engedhetjük fel őt a hegyre egy sok-lóerős motorral, azt mondva neki, hogy jöjjön le, miközben tudjuk, hogy nincs a motorján fék… De a kérdésre válaszolva: persze, vissza lehet jönni, a képesség nem veszik el.

Valójában kinek a kezében van a gyeplő? Sokszor érezhetjük, hogy nyugaton a nemzeti kormányok helyett inkább a pénzoligarchia irányít.

Óriási üzlet, egyértelmű. De ha mi belemegyünk ebbe, kiszolgáljuk, sőt, amikor a szülők maguk is ezekkel az eszközökkel kelnek, fekszenek, akkor ezt a mintát adják át a gyerekeiknek, és utána már nem nevelési kérdésekről beszélünk, hanem a függőség kezeléséről. A média kezelése azonban tanult viselkedés.

A gyerek olyanná lesz, amilyenné neveltük – és ez nem fenyegetés, hanem jó hír!

Az Organikus Pedagógia zászlóvivőjeként ismerünk, mit jelent ez? Josef Kentenich öröksége hogyan ültethető át a hétköznapokba?

Az élet egészséges működését, természetes növekedését veszi figyelembe. Az ember társas lény, ezért az Organikus Pedagógia a kötődés nevelésére helyez óriási hangsúlyt, ahogy az érzelmi intelligenciára is, amely éppen az IQ-t is alkalmazza. Az érzelmi intelligencia dönti el, mire fogjuk használni azt a tudáshalmazt, amelyet az iskolában megtanultunk. Az Organikus Pedagógia nagyon hangsúlyosan foglalkozik az érzelmi intelligenciával, ezért kiemelt figyelmet fordít a művészetekre, a kreativitásra, a természet közeliségre.

Ma az agykutatás is hangsúlyozza, hogy az élővilággal való közvetlen kapcsolatra nagyon nagy szükségünk van, arra, hogy később ezt az ismeretet át tudjuk emelni a családi „élővilágra”, a másik emberre, az élő kapcsolatokra.

A természettől többek között azt is megtanulhatjuk, hogy a dolgok lassan növekednek. Az Organikus Pedagógiával például a váci egyházmegye sok iskolájában hoztunk létre iskolakertet, hogy minden gyerek érintkezzen az élővilággal.

Ez tényleg jól hangzik.

Ugyanígy, az általam vezetett iskolában mindenki részt vett művészeti foglalkozásokon is, nem csak azok, akiknek a szülei kifejezetten ebbe az irányba terelték a gyereküket. Ha az IQ 90 százalékos hangsúllyal jelenik meg a tantervekben, akkor meg kell találnunk annak a módját, hogy ezt valamelyest kiegyensúlyozzuk. Felelős vezetés, felelős pedagógia és felelős szülő kell hozzá. És bizony most is tudok olyan iskolákat mutatni, amelyek ezzel a szemlélettel működnek, és ennek megfelelően az alsó osztályokban, például 12 éves korig nincs semmilyen IKT eszköz, ellenben mindenki művészeti iskolás is. Tehát azt mondom, hogy fel kell ébrednünk.

Ha nem sikerül idejében rálépni a fékre és átértékelni ezt az egészet, milyen készségek vesznek el? Azt tudjuk, hogy a mélyolvasás már nagyjából odavan, de mi veszik még el?

A jelenlét. Az egyén pillanatban való jelenléte a döntésképességtől kezdve mindent befolyásol. Hogyan érzékelem a környezetemet, a másik embert, oda tudok-e figyelni? Tehát a figyelem is elvész. Ma már számos kutatás erősíti meg, hogy komoly összefüggés van a géphasználat, pontosabban a nem megfelelő géphasználat és a figyelemzavar között. Vagy például gyerekeknél kialakult a digitális autizmus – akárcsak az autista gyerekeknél, a kapcsolati képesség veszik el, de veszélyben vannak a manuális készségek is.

Alapszükségletünk a másik emberhez való kapcsolódás, és ha ez sérül, akkor megjelennek a hiánytünetek: szorongás, kisebbrendűségi érzés, önértékelési zavarok, depresszió. A kapcsolati készségek tehát szinte mindennel összefüggnek, mert társas lények vagyunk.

A virtuális kapcsolódáskor, amikor a kamerán keresztül látjuk egymást, a testünk nem termel oxitocint, amely az ún. „kapcsolódási” hormon. A pandémia után tapasztalhattuk is, hogy a felnőttek a munkahelyre, a gyerekek meg az iskolába vágytak vissza, mert hiányzott a személyes kapcsolódás. Csíkszentmihályi úgy fogalmaz, ha nagyobb mennyiségű az online kapcsolat, mint a valóságos, leáll az oxitocin termelés, és nem fogják érdekelni az emberi kapcsolatok. És ez nagyon súlyos veszteség, gondoljuk csak végig. Nemcsak suták leszünk a kapcsolatteremtésben, de nem fog érdekelni bennünket az édesanyánk, a gyerekünk, a szerelemünk, a barátunk, a nagyszülőnk.

A végén az önfelszámolást találjuk.

Ráadásul egy frusztrált önfelszámolást. Mert így nem lehet szembemenni a természettel. Az identitásválsággal ugyanez a helyzet: a belső csend készsége, az önismeret készsége is elveszik. Ha valaki virtuálisan építi fel a saját személyiségét, az nem ismeri a valódi személyiségét, azaz önmagát. Tehát nagyon összetett sérülési felületet termel a virtuális világ, és az élethez való kapcsolódást veszítjük el nagyon sok szinten.

Mit gondolsz a mesterséges intelligencia térhódításáról?  Számos tagadhatatlan előnye mellett milyen veszélyeket rejt a gyerekek számára?

Mielőtt a mesterséges intelligencia belépne egy ember hétköznapjaiba, azelőtt ki kell alakulnia a stabil idegrendszernek, értékrendnek, kapcsolatoknak. Egy ilyen személyiség nyugodtabban veheti kézbe azt az új mesterséges intelligenciát, amelyről egyébként még azt se tudjuk pontosan, hogy mit tesz. Nagyon várom azt a konferenciát, ahová mesterséges intelligencia kutatókat kértek fel, mutassák be, hogy mit tud és mire nem alkalmas az MI. Fontos lesz átgondolni a szakembereknek, hogy a pedagógia mit kezdjen majd ezzel? Mert most még nem látjuk át, ez egészen biztos.

A Telex nemrég hosszú cikket szentelt a lejáratásodra. Mit gondolsz, milyen tyúkszemre léptél rá?

Ahogy már említettem: ha a gyerekek több órán át nézik a képernyőt, az függőséget okoz, de aki ezt kimondja, máris egy hatalmas lobbival találja szemben magát. Szóval

egy hatalmas üzlet tyúkszemére léptem. Egyébként annyira sok jelzést kaptam, hogy ne is válaszoljam meg, mert ezek a magukat tényellenőrnek minősítő újságírók minden téren egyértelműen az üzleti lobbit képviselik.

Ugyanakkor felhívott egy ismerősöm egy nagyváros pszichiátriai klinikájáról és elmondta, hogy fontos ez a megelőző, ébresztő nevelés, ugyanis a szomorú tény az, hogy a fiatal függők sorban állnak, és már csak jövő januárra tudnak időpontokat adni, annyira súlyos a helyzet. A lobbi tehát tudatformálásra törekszik, de nem törődik a következményekkel, csak a pillanatnyi haszonnal. Ezzel együtt én sosem mondtam, hogy ne használjuk a gépet, de azt igen, hogy

figyeljünk oda, mert nagyon nem mindegy, mely életkorban mit teszünk, és annak milyen ára van.

Kiemelt kép: Várady Nikolett/Pálos Lelki Központ