A disznótor nem ünnep, hanem szakrális esemény. Nem piálás, hanem egész napos mászkálás. Nem baráti összejövetel, hanem komoly, nagy művelet – írja Szentesi Zöldi László.
„Annak, aki nem érti, hogy a magyar ember ösztönösen, tudatosan és egyébként mindenféleképpen miért vonzódik a disznótorhoz, szerintem semmiről sem érdemes beszélni, ami ezzel a néppel kapcsolatos.
A disznótor nem ünnep, hanem szakrális esemény. Nem piálás, hanem egész napos mászkálás. Nem baráti összejövetel, hanem komoly, nagy művelet. Disznótor idején a kicsik olykor nagyok lesznek, a nagyok pedig kicsik (egy idő után).
Disznótoron csodás pillanatok vannak: amikor például vért reggelizünk, aztán elkészül a szárma, a böllér meg egyre nagyobb bátorsággal mutatja be a titkos szakfogásokat.
Megjelennek mindenféle emberek, akik hozzák a hazai pálinkát, ilyenkor ezeket összeméricskéli a magyar ember, megbeszéljük, hogy hajnali horgászatra megyünk, amiből persze semmi sem lesz, hiszen másnap senki nem tud felkelni négykor.
Nótázni is szoktak, szépen, becsületesen, nem keresztbe énekelve a másiknak. Előkerül a citera, a tekerő, ha pedig nincs muzsikus a társaságban, bömböljenek a férfiak, cincogjanak az asszonyok, elfér mindenki a fásszín előtt, a hokedliken. Kuncognak a csozék, menekülnek az egerek, nagy a szédülés.
Estére békesség ül a tájra. Csikorog a hó, amikor elmennek a családtagok, a segítők, majd pedig nyers hús illata szálldos a vályogfal mellett, üres üvegek sorakoznak az ablakpárkányon. Boldog a kutya, boldog a család, boldog mindenki.
Csak a disznó nem. Ő már elvégezte egyetlen életfunkcióját, röffentett és kimúlt – hamarosan a gyomrunkba kerül. Isten éltesse azokat is, akik mindebből egy szót sem értettek, és csak sejtik, hol is van valójában Magyarország, kik a magyarok, milyen ez a táj, miért fúj a szél, sír a Hold, s végtére is, mi folyik itt, ha éppen nem vér, latyakos sár vagy bélmaradványok.
Ez éppen ettől szép.”
Kiemelt kép: MTI/Czeglédi Zsolt
