Nem vagyok hajlandó a világnak ezt a pitiáner, szörnyű működését látva elkeseredni – Interjú Benkő Péterrel

Nemrégiben tanúja lehettem egy nagyszerű előadásnak a Magyarországi Szerb Színházban. A címe: Jávor Pali utolsó mulatása, címszereplője pedig Benkő Péter kétszeres Jászai-díjas érdemes művész. Nem mellékesen 76 esztendős. Az életkor általában nem fontos, ebben az esetben azonban cseppet sem mellékes.

– Olyan, nagyjából másfél órás fizikai igénybe vételt jelent ez az előadás, amit végigcsinálni egy jóval fiatalabb színművész számára is embert próbáló feladat, bevallom, még a nézésébe is belefáradtam. Honnan ez az energia?

– Először is tisztázzuk, hány éve ismerjük egymást?

– Azt hiszem, úgy 50 lehet…

– Szóval ismersz már jó régen, tudod, hogy valamikor diák koromban intenzíven sportoltam, kölyök öttusázó voltam és ha abba is hagytam, azért bizonyos sportok, például a lovaglás, végigkísérték az életemet. Nemrégiben olvastam egy tanulmányt, amiben azt fejtegették, hogy az emberi sejtek emlékeznek, az őssejtek olyan információkat tárolnak, amikről nem is tudunk. Tehát ha épülünk is lefelé az idős korral, a szervezet azért valahogy emlékezik a teljesítményre, és megpróbálja újra meg újra előhívni ezt. Természetesen nem úgy, ahogy húszéves koromban, de ha 20 évesen nagy volt a megterhelés, akkor abból, ha leveszed is a korral járó „veszteségeket”, még mindig marad. Szerintem ezért sikerül így eljátszanom Jávor mulatását.

– A színpadon, filmen szereplő Benkő Pétert – legalábbis így gondoljuk – ismerjük, sokkal kevésbé a rendezőt. Az a vágy, hogy rendezzél, már aktívabb színész korodban benned volt, vagy csak mostanában jelentkezett?

– Köszönöm, hogy megkérdezted. Azt hiszem, valahol minden színészben él a vágy, hogy átadja a tapasztalatait, érzelmeit. Amikor színészként vagyok a színpadon, akkor ezt a sok tapasztalatot a közönségnek adom át. Rendezőként meg azoknak a színésznek, akikkel dolgozom. Mindig megvolt bennem a vágy, hogy rendezőként is alkossak valamit, de nem voltak haverjaim soha rendezők között, nem voltak barátaim a színházi vezetők között, tehát én nem tudtam odamenni, hogy sziasztok, itt vagyok, rendeznék. Nem jött ez össze, mígnem találkoztam a Magyarországi Szerb Színház igazgatójával, Rusz Milánnal, aki tizedszer járja az El Caminót és rendkívüli lelki, szellemi értékek hordozója. Azt mondja nekem Milán, hogy a Caminón összetalálkozott egy orosz lánnyal, aki színészi ambíciókkal bír, rendezést is tanult Szentpétervárott. Anasztaszija Karginának hívják. Borzasztó érdekes lenne elővenni a Varsói Melódiát. Megrendeznéd? Mit mondjak, madarat lehetett velem fogatni nagy örömömben….így jött létre ez az előadás, ami egy, a frontról éppen hazatérő orosz fiú és egy Moszkvában éneket tanuló lengyel lány csodálatos szerelméről szól. Azt ugye tudjuk, hogy az oroszok és a lengyelek nem szeretik egymást, ezért ez egy modern Rómeó és Júlia szituáció. Ráadásul, hogy még egy csavar legyen a történetben, a mi előadásunkban a lengyel lányt orosz színésznő játssza, aki nem nagyon beszél magyarul. Most már persze egy kicsit igen, de a kezdetekkor egy szót sem tudott magyarul.

– Láttam az előadást és bevallom, lenyűgözött. Az hagyján, hogy a férfi szereplő, Pásztor Máté nagyszerű alakítással rukkolt elő, de az orosz kislány maga volt a csoda. Nem csak „felmondta” a szövegét, de elfeledtette velem, hogy nem magyar, olyan átéléssel, a történet adta érzelmekkel jelenítette meg a lengyel lányt, hogy fel sem tűnt nekem, hogy nem magyar. Hogyan lehetséges ez? 

– Önmagának köszönheti, meg talán egy kicsit nekem is. Úgy gondolom, és lehet velem vitatkozni…, illetve nem lehet, mert ez az én véleményem, akik pedig vitatkoznának velem, azokat nem szeretem. Szóval kétféle rendező van. Az egyik önmagát akarja megvalósítani és minden baromságot kitalál egy előadásban, hogy azt mondják, juj de érdekes rendezés juj juj és ettől eltűnik minden lélek, színészi teljesítmény, eltűnik a színház, eltűnik a szerző, minden, csak az ő hülyesége marad fenn a színpadon. Ezt azért merem nyíltan kijelenteni,  mert már nem akarok karriert csinálni. Hetvenhat évesen nem kell véka alá rejteni a véleményemet. Igaz, hogy eddig se rejtettem. De folytassuk. Én a másik irányt próbálom követni. Bayer Zsolt írt erről a darabról egy nagyon szép cikket és amikor megkérdezte, hogyan értem el a színészekkel, hogy olyan legyen az előadás, amilyen végül lett, azt mondtam neki, hogy előszerettem a színészekből ezt a teljesítményt. Mert ha egy színészhez szeretettel, ésszel, intelligenciával, tudással, közelítesz, úgy hordják el a neked a hegyet is, hogy nem marad a helyén egy kavics sem.

– A pipával törődni kell mint a nővel, mert ha elhanyagolod, elalszik. Na, hol is tartottam? Igen, színészek és rendezők. Szív egy van. Isten egy van és a világon bárhova mész, a színészek tök egyformák. Azért nem beszélek a rendezőkről, mert belőlük sokféle van, de a színészek tök egyformák. Ha Amerikában találkozol egy kollégával, 10 perc múlva ugyanazokról a problémákról beszéltek. Kis túlzással ez is egy nagy egysége a univerzumnak.

– Annak idején, nem is volt olyan régen, amikor kirobbant az úgynevezett kultúrharc, ellentétben sok pályatársaddal, te teljes mellszélességgel képviselted azt, amit mi konzervatív megközelítésnek nevezünk. Nem volt kötelező. Akkor miért?

– Én nem veszek részt közvetlenül a politikában és utálom is, hogy kollégák írogatnak egymásnak meg tüntetgetnek. Az észnek és az értelemnek a híve vagyok és ebből nem engedek. Ellenben olyan politikusokat szeretek és olyan politikai törekvéseket támogatok, amikről úgy érzem, hogy igazak és az ész, az értelem jellemzi. Ennyire egyszerű. Látszólag nem tartozik ide, de mégis, én édesapámmal kamaszkorom óta jártam a természetet. A természet azért csodálatos, mert nincs benne hazugság, nem hazudik. Az ember tud vele művelni minden csalafintaságot, de ledobja magáról. Az ember viszont tud nagyon nem természetes lenni. Nem vagyok történelemtudós, de ha végignézed a világ történelmét, nem repesel az örömtől. Miről szólnak például a görög drámák?  Megvakították, meggyilkolták, ledobták a hegyről. Szóval az egész görög drámairodalom  az emberi aljasságok és tragédiák gyűjteménye. És folytathatnánk a rómaiakon, a tatárokon, törökökön, németeken át végig a szörnyűségeket. És hol tartunk most? Visszakanyarodtunk Róma bukásáig, csak a római birodalom nem jutott el a gender-felvonulásig és nem volt atombombájuk. Úgyhogy most sokkal rizikósabb a helyzet. Nekem meg, ha jelentéktelen is a hangom ebben a káoszban, az a dolgom, hogy szót emeljek ellene. Hogyan tudnék közösséget vállalni azokkal, akik festményeket öntenek le, szobrokat rongálnak meg és templomokat gyújtanak fel? Hogy jönnek hozzá? Egyébként korunkról Márai Sándor verse jut eszembe, az a címe, hogy Olyan világ jön. Így hangzik:

 

Olyan világ jön,

amikor mindenki gyanús, aki szép.

És aki tehetséges.

És akinek jelleme van…

 

A szépség inzultus lesz.

A tehetség provokáció.

És a jellem merénylet!…

 

Mert most ők jönnek…

A rútak.

A tehetségtelenek.

A jellemtelenek.

 

És leöntik vitriollal a szépet.

Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget.

Szíven döfik azt, akinek jelleme van.

 

– Ezek szerint nem érzed jól magad ebben a világban?

– Lehet, hogy most azt kéne mondanom, hogy jaj, hát ez szörnyű, és az is, de én mégis remekül érzem magam, és ebből nem vagyok hajlandó engedni, éppen azért, mert a természetben hiszek. Amiben nem tudok és nem is fogok csalódni soha. A fű kinő, a fa kivirágzik, még ha egyik évben lefagy is, a másik évben megint kivirágzik. A folyók meg, ha Isten segít, folynak. Ha az egyik kiszárad is, a másik folyik tovább. Szóval a természet nagy egyensúlyában hiszek. És abban is, hogy létezik egy világméretű energia, aminek én része vagyok. Ha tetszik, nevezzük Istennek. És mivel ebben én hiszek, ezért nem vagyok hajlandó a világnak ezt a pitiáner, szörnyű működését látva elkeseredni. Persze látom, hogy mit tesz a világ egy része. Ül egy faágon és így vágja a fát, miközben nem gondol arra, hogy le fog zuhanni. Ezen kell talán kicsit túllépni, kicsit messzebbről, tehát isten felől nézni a dolgokat.

– A természet közelségét említetted, viszont mindenki tudja rólad, hogy kézzel fogható módon is átélted ezt. Nem csak a természet szépségeit szemlélve, de azzal is, hogy megszállottan szereted a lovakat, neked is volt néhány. Márpedig a ló éppúgy, mint egy kutya vagy macska, családtaggá válik. Akit elveszteni majdnem olyan tragikus, mint egy szeretett rokonunkat.

– Számomra a ló minden állatnál különb. Sok állatnak van közösségteremtő ereje, de amilyen a lónak van, ahogy embereket összehoz és nem csak a versenyzőket, az különleges. Az én példám is bizonyság erre. Egy csodálatos asszonyra sikerült szert tennem, Claudiára, aki nálam tanult lovagolni. Most már együtt vagyunk 2004 óta, össze is házasodtunk. A ló volt az, akibe mind a ketten szerelmesek voltunk, és ha én nem értem rá, ő foglalkozott nagy szeretettel a lovainkkal. Ezúton is hálásan köszönöm neki. A lónak pedig van egy furcsa, csodás tulajdonsága, az, hogy elvállalta az emberrel, az emberiséggel való kapcsolatot, de soha nem lett szolga, nem lett belőle alattvaló. Hát ezt a tulajdonságot szeretném én örökölni a lovaktól. Jókai Mór mondta: bölcs embernek ló való, mert lóvá tesz az ember és emberré a ló.

Szerző: Ifj. Tóth György

Címlapkép: Eifert János / Szerb színház