Beugrik egy kép a közösségi megosztón. Három fotó. Az egyiken bőséges reggeli (tojás, bab, kolbász stb.). Aláírás: angol reggeli. A másodikon croissant, lekvár, vaj. stb. Aláírás: francia reggeli. A harmadikon üres kávás csésze és egy hamutartó tele csikkekkel. Aláírás? De hisz már biztosan kitalálták. Magyar reggeli.
Lehet, hogy viccesnek, jópofának szánta az illető, aki elkészítette ezt az üzenetet, lehet. De lehet, hogy nem ezért dolgozott. Egyiknek sem örülök, mert része annak a lelkiállapotnak, amelybe nagyon is tudatosan löknek minket, löknének. Az önismeret helyett önmarcangolás, önirónia helyett gúnyolódás, egészséges önbizalom helyett kicsinyes megalkuvás. Márpedig állandó önmarcangolás, önvád, meghunyászkodás, lejáratás közepette nehéz élni. Az erre szakosodott brigád szándékát értem. Azokat, akik erre adták fejüket, megváltoztatni biztosan nem tudom. De talán, akik öntudatlanul – divatból – veszik át ezt a mentalitást, még menthetőek. „Divatból” – mondom, pedig e mögött nem csak a divat van, de egy sunyi elvárás is:
Magyarországon az a jópofa, az a dörzsölt, az az européer, az a független, az a szuverén egyéniség, aki megvetően nyilatkozik a magyarságról, Magyarországról.
Forrás: Facebook
Különösen felerősödik ez az attitűd, ha magát erőteljesen nemzeti – azaz magyar – érdekeket képviselő kormánya van az országnak. Mert a mindenkori hatalommal (kormánnyal) szembeni mélységesen mélyre beivódott ellenszenvek ilyenkor sokszorosára erősítik ezt a törekvést. Mármint a lejáratást. Mindennek a lejáratását, ami magyar, vagy kapcsolatban van a kormány törekvéseivel. (A skála igen széles: a vallásos hittől a sportig.) Mondok egy egyszerű példát. Augusztusban lesz Budapesten az atlétikai világbajnokság. Ha tetszik, ha nem, korunkban a legnagyobb szabású nemzetközi események a sportrendezvények. Olimpia, labdarúgó-, úszó-, atlétikai világbajnokság, Forma–1. Ha ezek közül valamelyiket Magyarország jól és sikeresen megrendezi, az közvetlenül – még inkább közvetetten –, hasznos az országnak és lakóinak. Mert azt üzeni a világ kétszáz országában élőknek, hogy Magyarország egy jól működő, sikeres ország. Ahová jó eljönni, de például kifizetődő befektetni is – urambocsá! –, érdemes odafigyelni arra is, amit vezetői mondanak a nagy nemzetközi problémákról.
Ezért a lejárató „kemény mag” mindent elkövet, hogy aláássa az eseményt. Még messze a kezdés, de már tudják, hogy nagy a ráfizetés, pocsék a szervezés, felesleges a stadion és így tovább.
Ezt már megpróbálták eljátszani az úszó világbajnokság, sőt a Forma–1 esetében is. Szerencsére nem sikerült. A kedvenc hergelőm most azt írja: ő bizony szereti az atlétikát, de a magyar tévén nem fogja nézni, inkább majd az Eurosporton. Kigyomlálja belőle a magyar vonatkozást. Hát igen.
Ez a lejáratás persze régóta zajlik. Velünk volt az egész huszadik században. S jelen volt és van máshol is. Annyira nem meglepő, hogy ez Németországban lassan a nemzet kollektív öngyilkosságához vezet, inkább az volt meglepő, hogy a hatvanas–kilencvenes években úgy tűnt, nemcsak a német gazdaság, de az önbizalom is helyreáll. Hogy mennyire mesterséges a nemzeti önpusztítás, jól jelzi, hogy a német nemzeti identitást tulajdonképpen a két német állam egyesítése, a német egység ingatta meg.
Nincs kétségem, hogy alapvetően kívülről ingatták meg, tartva az új „nagy Németország” – kétszer félresiklott – gondolatától.
Az már inkább meglepő, hogy a nemzeti önpusztítás másik legfőbb terepe maga az Amerikai Egyesült Államok. Ez nem mindenki számára érthető, hisz az Egyesült Államok közben még igen erőteljesen küzd a világuralomért – Európával, Oroszországgal, Kínával vannak eltérő jellegű konfliktusai –, miközben belső nemzeti ragasztékai és ezzel együtt a demokratikus politikai rendszere is hervadozik. Képlékeny állapotban van az az állam, majdhogynem „Eurázsiával” hadakozik, miközben koncepciós perekben leplezi le a belső ellenséget. Egyelőre ott tartunk, hogy Európát nyomná víz alá gazdaságilag és ideológiailag, Kínát próbálná tartani gazdaságilag és katonailag, Oroszországot eljelentéktelenítené úgynevezett hibridháborúval. Belül pedig politikai perek folynak az ellenzéki elnökjelölt és nemsokára az elnök ellen is. (Óh, azok a fékek és egyensúlyok!) Mi lesz ebből, én meg nem mondom.
Ha a történelmi tapasztalatokat nézem: kemény diktatúra lesz Németországban és az Egyesült Államokban is. Sőt: Európában is. És ezzel együtt hervadás.
Ez a hervadás szoros összefüggésben van azzal, hogy fogy a hit, fogy a hazaszeretet, a nemzeti érzés, csökken az egyház iránti hűség. Fogy a kultúra iránti igény. Fogy a szelíd szeretet. Fogy, de nem fogy el. És soha semmilyen folyamat nem megfordíthatatlan. Csak akarni kell. Meglátni az irányító szellemet. Teremteni is, ha lehet. Szelíden nemet mondani és határozottan igent.
Nemet a nihilizmusra. Igent a kultúránkra. Nemet a mesterséges, erőszakos új világokra, igent a halhatatlanságra, szabadságra. Nemet mondani nehéz. Nehéz, mert veszélyes. Ezt mutatja a történelem. Kiváltképp nehéz egyedül, magányosan.
Préda az ember ilyenkor. Ezért óriási felelősség hárul azokra, akik a nemzet, az ország nevében beszélhetnek. Nekik kell nemet és igent mondani a nevünkben. Most már harminchárom éve a helyzet megfelelő, mert mi bízhatjuk meg vezetőinket azzal, hogy a nevünkben szóljanak. Ha nem azt mondják, amit gondolunk, leválthatjuk őket. Nem volt ez mindig így. S ami nagyobb baj, sokan azt szeretnék, hogy ne is legyen így. Valami erőszakos szellemtől hajtva – „új világ” –, hirdetik, hogy ők és csak ők. Majd ők megmondják. Mármint helyettünk. És ha mi nemet mondunk, akkor ellenünkre.
Itt lelhető fel az egész „magyar reggeli” lényege. Ezért van velünk a sok baj. Mert nem követjük vakon őket. Nem szégyelljük magunkat, mert még vagyunk. Ellenkezőleg. Büszkék vagyunk kultúránkra, nyelvünkre, történelmünkre.
Ezt hallva a dühtől fuldokolva vörös fejjel már kántálják is a rég megunt frázisokat: kultúránk semmi (bőgatya), nyelvünk semmi (kreálmány), történelmünk semmi (vereségek, gonosz tettek). Erre büszkének lenni?! Majd megmondják, mire kell büszkének lenni. Régebben a „vívmányokra”, ma meg?! Hej, ma is micsoda vívmányok vannak! Sőt, ördögtávlatok. Mélybe málladó erények és eszmények.
Álljon oda! Nem állok – mondja. Írja alá! Nem írom. Hagyja el az ingatlant. Nem hagyom. Lőjön! Nem lövök. Tagadja meg! Nem tagadom. Térdeljen le! Nem térdelek. Büszkén, önfeledten vonuljon! Nem vonulok. Mondja: ellenforradalom, mondja: felszabadítás, mondja: szabadság. Nem mondom. Istenem! De nehéz volt!
És beálltak a sorba. És aláírtak. És elindultak a Hortobágyra. És lőttek, imádkozva, a szuronnyá merevedett fiúk. És megtagadták anyjukat, apjukat. És letérdeltek a bálvány előtt. És vonultak duhaj zászlókkal, harsányan. És mondták: szabadság. De nehéz még ma is Kárpátalján, s máshol is. Csak azért, mert nem hajlunk az akaratzsibbasztó szóra. Nemzeti és nemzetközi szocializmusra, kommunizmusra, mindenféle „új világra”, genderizmusra, benderizmusra, hamis liberalizmusra, globalizmusra, múlteltörlésre, wilkommenre, szivárványútvesztőre, zöld-, sárga háborúra, nem hajlunk a pusztulásra, hervadásra. Az álarc mögött meglátjuk a sorvasztó hazugságot, az istenkövező szándékot, zsiványságot. Nem akarunk megvakulni, szemünk fényét őriznénk, a jövőt.
A lejáratás elérheti a hitet, hazát, nemzetet, és eléri az embert is. De a pusztulásnak, hervadásnak ellenállhatunk, s lehet újjászületés is, ha jön egy megújító szellemi áramlat. S jön az Élet, az új szívdobbanás.
Jön a derű, az életderű, a suttogás. Megőrzi magát a simogatás, a remény, jönnek a selymek, a mesék. És jön és jönnek a gyermekek. Bennük ősi gének, játék, lovagok, ének. „Dobognak, tündökölnek, / érnek a teremtmények. / Ősz felé fordult arccal / pirulnak tudatlan lázban, / még nyár van.” (Nagy László)
Körmönfontan hát a lejáratás célpontja már: a gyermek. Vagyis az élet. Lehetetlen, hogy ez sikerüljön!
Szerencsés Károly / Magyar Hírlap
