Nemrégiben azt kutattuk Kiszelly Zoltán politológus segítségével, miért fordult a német középosztály a hagyományos pártok helyett a szélsőségesnek bélyegzett AfD felé, és miként akarja megakadályozni a német elit ennek a pártnak a sikerét. Nem hagyományos demokratikus eszközökkel, hanem betiltással, ahogy a volt amerikai elnök újraindulását is bírósági meghurcoltatásokkal igyekeznek meggátolni.
Ezek a módszerek valahogy nem tűnnek túl demokratikusnak. A helyzet ismeretében az a gyanúja támad az embernek, hogy itt globális összeesküvésről van szó. Meg politikaexportról is, aminek apró, de látványos megnyilvánulása volt az Antifának nevezett terrorszervezet eszement tombolása Budapesten. Ahogy a náciknak is voltak rohamcsapatai, úgy látszik, a globalistáknak ugyanúgy vannak.
Tudjuk, hogy összeesküvés-elméletek nincsenek, csak összeesküvések, ezt már sokszor elmondtuk és le is írtuk, ezért nem lehet csodálkozni a mostani európai helyzeten. Nagyjából erről szólt az 1920-as évek politikája is. Volt és van egy világhatalom, az USA, és mindig van egy kihívója is. A húszas években az angolokkal versenyeztek, most a kínaiakat tekintik kihívónak. Akkoriban a németekkel akartak összefogni a britekkel szemben, most azt látjuk, hogy az Európai Uniót próbálják felhasználni a kínaiakkal szemben azzal, hogy össze akarják nyitni az amerikai és az uniós piacot.
Az USA-nak van most huszonháromezer milliárd dollár éves GDP-je, az Európai Uniónak összesen mondjuk tizenhétezer milliárd, ez negyvenezer milliárd dollár éves GDP. Ha ezt a két piacot összenyitjuk, egyfajta szabadkereskedelmi övezet jönne létre, kiegészítve Kanadával, Mexikóval, Japánnal, Dél-Koreával, Ausztráliával, vagyis nagyjából 40 ország összenyitná a piacát, az USA vezette blokk anyagi fölénye jelentős lenne. Ha csak az USA 23 milliárdját vetjük össze Kína nagyjából tizenötezer milliárd dollárjával, látható, hogy Kína előbb vagy utóbb utolérné az USA-t. Ha viszont az EU-val együtt vizsgáljuk az erőviszonyokat, a többi ország választásra kényszerülne. Lenne egy gravitációs mag, egy negyvenezer milliárd dolláros piac, Indiának, Dél-Afrikának, Szaúd-Arábiának döntenie kéne, a negyvenezer milliárddal akar üzletelni, vagy a tizenötezer milliárddal.
Ez a nagy terv, nem kell hozzá különleges képzettség, hogy lássuk, itt egy olyan gravitációs tömeget akarnak felépíteni gazdasági, politikai, katonai, technológiai értelemben, hogy a világ többi része egyszerűen ne tehesse meg, hogy ne ezt válassza.
A technológiai szétválasztást nem egészen értem.
Ez a zöld hidrogént jelentené Nyugaton. Keleten, Kínában és Indiában pedig szénalapú gazdaságot. Nem azt mondanák, hogy nem engedünk be kínai termékeket, hanem azt, hogy nem engedjük be a szénből nyert energiával előállított termékeket.
Tudható, hogy ezek a kínai termékek lesznek, de nem kell így kimondani.
Vagy például azért kell a Huaweit kirakni az 5G rendszerből, mert ha kialakítják a saját operációs rendszereiket – amit már megtettek a kínaiak, ez az Android meg az IOS mellett a harmadik nagy, Harmóniának hívják – nem azt mondják, hogy azért tiltjuk ki, mert kínai, hanem azt, hogy vírusveszélyes, kémgyanús, rossz.
Ugyanezt láttuk a covid vakcináknál is, a Pfizer „jó”, a Sinopharm oltás „rossz”.
A példák alapján talán már érthetőbb a technológiai szétválasztás szándéka is. A német elit az amerikaiakat választja, mert a németek tisztelik ugyan az oroszokat, de nem félnek tőlük.
Tisztelik az amerikaiakat is, de tőlük félnek is, mert kétszer is Amerika győzte le Németországot, nem az oroszok, nem a Szovjetunió. Amerikai segítség nélkül a Szovjetunió nem tudta volna legyőzni Németországot.
„Csak” 23 ezer tankot kaptak a szovjetek a tengeren túlról, de onnan érkezett a kerozin, a marhahús konzerv, minden. A lényeg az, hogy a német elit Amerikával tart, legalábbis most így döntöttek és ezért azt valósítják meg, amit az USA kíván.
Már említettem és megismétlem, úgy tűnik, hogy a német elit, a globalisták rohamcsapatot is működtetnek. Csak az nem pontosan érthető, hogy az elmondottak ismeretében miért van szükségük az Antifákra?
Ami az Antifákat illeti, ez is a Nyugatnémet állam eszméjének a része. 1945-ben szakítottak a múlttal, tiszta lappal indultak, legalábbis ez volt a narratíva és jórészt ez meg is történt. Személyekben nem, de a politikában nyilvánvalóan igen. A Nyugatnémet állam azt tartotta, hogy ha a neonácik tüntetnek, akkor minimum ugyanannyi ellentüntetőnek kell az utcára mennie. Aki kíváncsi rá, a Mozgástér blogon elolvashatja az ezzel kapcsolatos írásomat, amely még a Pegida mozgalom tüntetéseivel kapcsolatos jelenségekről szólt.
A bevándorlásellenes megmozdulásokon nem nácik jelentek meg, hanem aggódó polgárok, viszont a bevándorlást támogató politikai alapítványok a szakszervezetek közvetítésével ellentüntetéseket szerveztek. Fizetett ellentüntetőkkel!
Óránként 20-50 eurót fizettek az úgynevezett ellentüntetőknek, hogy ne csak a bevándorlást ellenzők legyenek az utcán. Azaz ha nincs spontán ellentüntetés, megfizették a statisztákat. Volt egy különösen hideg február, amikor még 50 euróért sem találtak kellő számú ellentüntetőt, erre azt kérték a hatóságoktól, hogy tiltsák be a bevándorlásellenes tüntetést, mert náluk viszont minden hétfőn ott volt több tízezer ember. Ugyanez vonatkozik a kitörés napjáról szóló megemlékezésre is. Ez egy Európa-szerte ismertté vált rendezvény, ami minden februárban Budapesten zajlik.
Miután Magyarországon nem nagyon van ellentüntetés, ezért importáltak ide ellentüntetőket. Az erőszak sajnos már az 1920-as években is jellemezte a német politikát.
Ezt a globalista szabadcsapatot természetesen nem csak nálunk és Németországban vetik be, de mindenütt, ahol antiglobalista megmozdulások „fenyegetnek”. Igaz, a legnagyobb „szorgalommal” mégis otthon tevékenykednek. Egyik legkegyetlenebb csoportjuk a Hammerbande, azaz a Kalapácsos banda azt is meg merte tenni, hogy Jénában behatoltak egy konzervatív képviselő otthonába és szilánkosra törték a lábát.
Európa-szerte utaztatják ezeket a brutális csoportokat, mint már mondtam, azért, nehogy az adott ország médiájában azt lássák az emberek, hogy az egyik oldalon több ezren tüntetnek, a másik oldalon pedig senki. Ezért jelentek meg Budapesten is és jól tette a magyar rendőrség, hogy a brutális utcai támadások elkövetőit nem adta ki Németországnak, mert ott már régen szabadlábon lennének, az pedig nem elriasztja, hanem csak felbátorítja az erőszaktevőket. Így is szinte mindent megengednek maguknak. Bajorországban és Hessen tartományban például október 8-án két választás lesz, az ottani Antifák már most névvel, címmel, telefonszámmal közzéteszik az AfD jelöltjeinek névsorát, mintegy felszólítva arra, hogy ezeket a jelölteket vegzálját, támadják. De más tartományokban már tettlegességig is elmentek a jobboldaliakkal, a polgári vagy konzervatív politikusokkal szemben.
A politikai erőszak tehát jelen volt és jelen van ma is Németországban és az „export” révén más országokban is, úgyhogy nem mondhatok mást, csak azt, hogy Isten hozott minket az 1920-as években.
Miközben a német és magyar gazdaságot rendkívül szoros szálak kötik össze és ezek a kapcsolatok ma is kiválóak, ugyanakkor a politikusok oldaláról központilag irányított gyűlöletkampány folyik Magyarország ellen, például a német sajtóban. Az egyik oldalon pozitív a helyzet, a másik oldalon abszolút negatív. Egyszerűen nem tudom megérteni ezt a logikát.
Kezdjük ott, hogy Angela Merkel nagyon ügyesen értett ahhoz, hogy a magyar politikai alternatívákat saját céljaira használja fel. Utóda, Olaf Scholz ebben már messze tehetségtelenebb. Merkel sokat tanult Helmut Kohltól és ezt a tudást Scholz nem szerezte meg. Nézzük, hogyan „használta” Merkel Magyarországot politikai manővereihez. Mi ugye a saját utunkat járjuk, a népszavazásokkal, nemzeti konzultációkkal kibeszéljük az előttünk álló kérdéseket. Amikor a migrációról vagy a genderőrületről tartottunk népszavazást, vagy a covid alatt a lezárásokról vagy a nyitásról rendeztünk nemzeti konzultációt, akkor mindenki elmondhatta a véleményét pro és kontra. Még azok a baloldaliak is részt vettek a konzultációban, akik nem töltötték ki az ívet, mert akarva-akaratlanul ezzel is a kormány által felvetett témáról vitatkoztak.
Tehát jól kibeszéltük az alternatívákat, minden az asztalra került, és a többség döntött. Ez a demokrácia, és Magyarországon talán ezért nem voltak tüntetések.
Az elmúlt 13 évben tényleg mindent kibeszéltünk. Németországban nincs népszavazás, nemzeti konzultáció, ott az elitek döntenek. Merkel ezt úgy használta ki, hogy a magyar álláspontot, mint az egyik szélsőséges álláspontot állította be, sőt látszólag elfogadta. A magyarok ezt akarják, akkor legyen ez. A másik szélsőség megjelenítéséhez is megtalálta a megfelelő politikust, ez volt a bevándorlásnál a „nyitott kapuk” politikáját képviselő Jean-Claude Juncker. A bevándorlás korlátozását, a keresztény Európa megőrzését tehát Orbán Viktor, az ellen oldalt Juncker képviselte, Merkel így azonnal közvetítői pozícióba került.
Magyarul ő mérsékeltnek tűnt, mert mind a két oldalra tudott közvetíteni, ezáltal Németország királycsinálói szerepbe került.
Magyarország fontos európai kérdésekben egy demokratikus és piacgazdasági, tehát a nyugati rendszeren belüli alternatívát kínál, amit a németek eddig nagyon jól használtak arra, hogy megnézzék, hogy ki van a magyarokkal, és amikor ez kiderült, rögtön le tudták választani rólunk a többi országot. Ígéretekkel, fenyegetésekkel. Ez nagyon jól működő módszer volt, most az a probléma, hogy Scholz ezt a módszert nem használja, ezért nagyon gyakran ők kerülnek szélsőséges pozícióba, ami nem tesz jót Németországnak.
Ugyanakkor baj az is, hogy nincs olyan ajánlatuk sem nekünk, sem a többieknek, ami jó lenne. Azt mondják, hogy a migránsokat be kell fogadni, vagy az atomerőműveket be kell zárni, de ezek nem jó ajánlatok sem az emberek szintjén, sem a nemzetgazdaság szintjén.
Ez a fő gond a magyar-német kapcsolatokban, hogy nincsen jó, win-win vagyis nyertes-nyertes ajánlat, a német politika most már a másik szélsőséget képviseli, megfűszerezve a már említett Antifákkal vagy éppen a gender ideológiával. Németország ma már nem közvetít, hanem konfrontálódik, míg korábban mondjuk ott volt a holland Mark Rutte vagy mások, ott volt velük szemben Orbán Viktor, a németek pedig összehozták a kompromisszumokat. A mai európai és német politikában ez már nem működik.