A 99 esztendős Vitéz Bartha Mihály, vagy ahogyan ismerői szólítják, Misi bácsi állandó résztvevője az úzvölgyi megemlékezéseknek, mi több, túlélője az 1944. augusztus 26-ai katonai összecsapásnak, melynek során a határvédelemmel megbízott mintegy háromszáz honvéd közül alig 70-80-an maradtak életben.
Misi bácsit sepsiszentgyörgyi otthonában mesélt arról, miként emlékezik a harcokra és hogyan sikerült túlélnie az ütközetet. Az is kiderült, egyike volt annak a néhány túlélőnek, akik még a kommunizmus idején kezdtek el visszajárni a helyszínre, és megemlékeztek elesett bajtársaikról, amit az akkori hatalom nem nézett jó szemmel, de eltűrte a néhány túlélő kirándulásnak álcázott magánakcióját.
Úzvölgyéről, az utóbbi évek botrányairól sokat hallhatunk, olvashatunk manapság, és ez a „modernkori csatazaj” néha elnyomja azt a békés és méltóságteljes megemlékezést, amelyet évente augusztus 26-án az ott elhunyt hősök emlékére rendszeresen megszervezett megemlékezés jelent. Ezeknek a főhajtásoknak évek, sőt évtizedek óta van egy különleges részvevője, a sepsiszentgyörgyi Vitéz Bartha Mihály, aki legelőször éppen az 1944. augusztus 26-ai harcokat megelőzően érkezett az Úz patak völgyébe az ezeréves magyar határhoz katonai szolgálatra, s néhány évnyi kihagyást követően az 1960-as évektől kezdődően rendszeresen visszatér az egykori harcmezőre, hogy társaival megemlékezzen az ott lehunyt bajtársairól. Nem volt ez másképp idén sem. Unokájával és dédunokáival érkezett a katonatemetőben megrendezett istentiszteletre és főhajtásra, és koszorúzott is a magyar honvédek temetői parcellájában.
Ahogyan ismerői nevezik, Misi bácsi betöltötte a 99. életévét, de még mindig igyekszik aktív lenni, olyannyira, hogy néha a családtagjainak kell „kordában tartaniuk”, hogy jobban vigyázzon magára, különben még ma is nekikezdene a kerti munkának. Például cseresznyeszedéskor már vitte is a létrát, hogy fára másszon a gyümölcsöt leszedni, szerencsére idejében idejében sikerült megállítaniuk, de idén februárban még ő maga vágta fel körfűrésszel a tűzifát. Hála Istennek ma is viszonylag jó egészségi állapotnak örvend, mondhatnánk mai szóval, hogy „fitten” jön-megy a házban, az udvaron, sőt még az alacsony székre is úgy huppan le vagy áll fel onnan, hogy azt még a Kolozsvárról érkező, kevesebb mint feleannyi idős riporter is megirigyelheti.
Misi bácsi a legutóbbi augusztus 26-ai megemlékezésen unokájával és dédunokáival | Fotó: Borsi Balázs/Maszol
Misi bácsi unokája, Bartha Éva Mária, akinek segítségével az interjút is leegyeztettük, kedvesen fogadott és vezetett el nagytatája sepsiszentgyörgyi házához, melynek hátsó kertjében, a hatalmas diófa alatt foglaltunk helyet, ott, ahol Misi bácsi is üldögélni szokott. Nem sokat kellett faggatnunk az idős férfit, csakhamar nekikezdett a mesélésnek.
Bartha Mihályt 1943-ban sorozták be a magyar honvédségbe, október 4-én el is vitték katonának és megkezdődött a kiképzése, majd következő év késő tavaszán munkaszolgálatra küldték, így került az Ugra-tetőre lövészárkot ásni, ahol hamar megtapasztalta, milyen az, amikor társaival ők maguk kellett kialakítsák a valamennyire is élhető és védelmet nyújtó élethelyet. Sátrat, menedéket ugyanis nem kaptak, maguk alakították ki menedékhelyüket:
„Fenyőágakból csináltunk tetőt, majd meghántottuk a fenyőfa kérgét, az könnyen lejött, és azt tettük a legfelülre, hogy az eső ne verjen meg. Ott voltunk vagy tizenketten. Az utászok kimérték, hogy mennyit kell kiássunk, s azt meg kellett csinálnunk. Így eltelt az idő. Takaró volt, az eső nem vert. Nyár volt, két hétig ott dolgoztunk. Amikor ott végeztünk, hazajöhettünk, adtak kétheti szabadságot”
– kezdte Misi bácsi. Miután vissza kellett térnie a szabadságról, azokkal a székely határőrökkel került egy csapatba, akik már megjárták ’14-es háborút is.
„Telt-múlt az idő, eljött augusztus, amikor már 1-jén jött a behívó, hogy jelentkeznünk kell. Elmentünk, s miután összeszedtek minket, kaptuk a jelentést, hogy menetirány az Úzvölgye. Nem is tudtuk, hogy miért éppen az Úzvölgye, de menni kellett, mert közben folyt a háború. Harcokkal addig mi nem találkoztunk, itt nem volt semmi. Szakaszokba voltunk osztva, voltak közöttünk árkászok, géppuskások, voltunk vagy százan. Szépen vettük az irányt Úzvölgye felé, tiszta gyalogosan. Amikor elértünk Aklosig, az Úzvölgyében deszkagyár volt, még vicinális vonat is járt, ami a munkásokat és az anyagot szállította. Akkor arra felpakoltak minket és azzal mentünk be az Úzvölgyébe, ott a kaszárnyákba szállásoltak el, amiket még ’43-ban a szentgyörgyi ácsok csináltak. Ott voltak a határvadászok”
– magyarázta Misi bácsi.
Mivel ő asztalos mesterséget tanult, nekiállt a belső bútorzat elkészítésének, kijelölte, melyik fát vágják ki, illetve elmondhatta, hogy milyen faanyagra van szüksége a közeli deszkagyárból. Meg is kapott mindent, sőt egy irodát is építettek ott. „Minden volt, csak össze kellett állítani” – mondja Misi bácsi, aki arra is emlékszik, hogy egy nálánál jóval idősebb zenész került mellé, aki segített a keze alá dolgozni.
„Ő felvágott vagy tíz darab ágyat, én meg raktam össze, és így tovább”, magyarázza, hogy ha sebesültjeik lesznek, akkor legyen ahová lefektetik őket.
Amikor a végeztek a táborban a munkával, az ezeréves határhoz irányították, három kilométerrel lejjebb a kaszárnyáktól, az Úzvölgyében. Ott már páncéltörő ágyújuk is volt, így őrizték az országhatárt.
„Ott volt a vöröshíd, amit valamikor a magyarok csináltak. Ott volt a vámház is valamikor. A híd egyik oldalán voltak a román határőr katonák, a másikon meg mi, olyan fél kilométer volt a semleges zóna. Ők se jöttek hozzánk, mink se mentünk oda. Telt-múlt az idő, a németek ott menekültek, Dormánfalva felől jöttek hol teherkocsival, hol gyalog. Akkor tudtuk meg, hogy a románok kapituláltak, átálltak az oroszok mellé. Mi akkor így ellenségek lettünk a románokkal, ugye, akkor mit csinálhattunk? Ott voltunk szépen, és vártuk, mi lesz. Volt négy székely határőr, egy tizedes, egy őrvezető, s kettő, akinek nem volt rangja, s voltunk mi hatan fiatalok az ágyú alatt”
– mesélte Misi bácsi.
Augusztus 26-án aztán „egy szép 10 órakor a géppuska megszólalt” a túlsó oldalon. „Akkor azt mondta a tizedes: »Baj van, jönnek az oroszok!« És tényleg jöttek, elöl két tank egymás után, hármat rálőttünk, de nem ért az semmit. A sorompónál amikor megállt, felfordította a csövét és belelőtt a kősziklába, mert minket nem tudott lőni. A tizedes azt mondta, innen el kell menekülni, mert mind fogságba kerülünk. Az oroszok hátul jöttek és nagyon sokan voltak. Ekkor mi az erdőbe elvonultunk, ott kellett hagyjuk az ágyút, nem volt mit csinálni, felhúzódtunk a kápolna alá, amit a ’14-es háborúba csináltak. Még volt egy tartalékos ágyú, a kápolna alatt volt egy domb, oda kitettek minket vele, hogy mese nincs, ha jönnek az oroszok, akkor támadjuk őket. De amilyen felszerelésünk volt… Nekünk volt öt töltényünk a karabélyban, nekik meg hatvanöt volt, olyan fegyverzetük volt”, meséli a 99 éves Misi bácsi.
Elmondása szerint nem volt mit csináljanak, ugyanis a hátulról érkező erősítés és a szemből betörő ellenség között két tűz közé kerültek: „lőtt az előszázad is az oldalba, lőtt az orosz is, nekünk onnan el kellett menekülni, nem volt mit tenni. Szépen vonultunk visszafelé, nem volt mit csinálni” – magyarázza. Ismét kiemelte, nekik megfelelő felszerelésük sem volt, szemben az ellenséggel.
„Egy bottal nem lehetett szembeszállni az oroszokkal”, állapítja meg Misi bácsi.
Ekkor már gyalog húzódtak visszafelé, a vicinális vonat sem működött. „Átkúsztam a drótakadályok között, be a erdőbe, mert az úton nem lehetett matatni, ott haladtam tovább”, mígnem a társaival a táborban találkozott ismét. „Jöttek a magyarországi tüzérek, azok tartották a vonalat, ameddig tudták. „Menekülni kellett, nem volt más lehetőség” – idézi fel az úzvölgyi eseményeket Misi bácsi.
A teljes Interjú a Maszolon olvasható!
Kiemelt kép: Borsi Balázs/Maszol
