Első és utolsó lehetséges tettünk az ima és az áldozatvállalás.

Most mutasd meg a hitedet cselekedetekben is, hiszen a hit cselekedetek nélkül halott (Galata 5,22). És ez nem csak Pál apostol idejében volt igaz, hanem ma is. Amikor szinte bénultan állunk a pokolian embertelen események láttán, s már alig kérdezzük: hogyan lehetséges ez?

Mert bizony lehetséges, mert a gonoszságnak nincs alsó határa. Ahogyan a jóságnak sincs felső határa. A gonoszág, a világ fejedelmének serege logikátlansága által elkövetett rémségeket nem sorolom. Mindenki tudja.

De a lehetetlenségek között is lehetséges jóság cselekedeteiről szólnunk kell.

Hiszen élő és beszédes bizonyítéka a keresztyén hit logikájának, tetterejének az, hogy ha már kifogytunk a szóból, ha már az ádáz ellenfelek nem akarnak szóba állni egymással, mert életre-halálra birokra keltek, ha mindent a döntsenek a fegyverek konfliktuskavaró logikájára bíznak, még akkor is van egy pozitív lépés. Pontosabban kettő.

A prima et ultima ratio – oratio – az első és végső tettünk – az ima Krisztus óta járható keresztyén útja. Az Ószövetségben pedig az első imádkozók, Ábrahám óta gyakorolt hitbeli cselekvésútja. A mondj el egy imát logikája és akár minden órás gyakorlata. Amikor csak az ima szavai képesek összeállni emberi önkifejezéssé.

És még van az áldozatos tett logikája. Amint arra ezekben a pokoli napokban a jeruzsálemi katolikus pátriárka, Pierbattista Pizzaballa bíboros adott megrendítően igaz és helyénvaló példát. Mivel? Azzal, hogy október 16-án kijelentette: „Kész vagyok a cserére, bármire, ha ez szabadsághoz vezethet, hogy hazahozzam a gyerekeket. Teljes hajlandóság van bennem erre”.

Ókori erkölcsi minimumon túl Krisztus mértéke szerint

Amint ismertté lettek a történések, amelyek október 7-én, a fekete szombaton bekövetkeztek, világszerte felszisszent az emberek lelkiismerete. Keresztyéneké és nem keresztyéneké. Ferenc pápa többször is imádságra szólított fel a szenvedőkért mindkét oldalon. És a döntéshozókért.

Valóban elérkeztünk oda, hogy ma a világot a drámai kényszerűségek következtében két részre lehet osztani: a sötétség és a világosság erőinek táborára, a másokkal saját érdekeik miatt gonoszul bánók, elbánók táborára és a megmenthető emberség, a másokkal emberségesen cselekvők világközösségére, akik a kanti etikai imperatívusznak, lelkiismeretüknek vagy vallásuk, hitük parancsának engedve nem teszik azt a rosszat másokkal, amit maguknak sem kívánnak.

Vagy pozitívan fogalmazva: megteszik a másikkal azt a jót, amit maguknak is elvárnak.

Bár ez még az ókori etikai minimumnak, a do ut des-nak az útja, az adok, hogy adj, a jó vagyok hozzád, hogy te is az légy hozzám etikai minimuma. De mára oda jutottunk, hogy sokszor, egyre többször ezt az ókori minimumot kell szituációs maximumnak tekinteni.

De még ezt sem tudják igen sokan betartani.

Akkor nem szédültünk volna bele ebbe a helyzetbe. Ettől a humánetikai minimumtól csillagfényévnyi távol van a Názáreti Jézus önfeláldozást is vállaló etikai mércéje, valósága. A szeresd felebarátodat, mint önmagad normája és a ha arcul ütnek, tartsd oda a másik feledet is szinte már kihalóban lévő tartása. Az igazán Krisztust követő, az imitatio Christi középkori, Kempis Tamás-i vagy Assisi Ferenc-i életgyakorlata.

Pedig mekkora szükség lenne erre, most látjuk igazából. Bizonyára úgy van, hogy a normák, az elvek igen messze képesek eltávolodni egymástól.

De van egy valaki, az élő Jézus Krisztus, aki ott jár ezekben a robbanás-villanásos órákban is a Gáza jó részét kitevő keresztyén palesztinok között, meg Golgotás, Gecsemánés hazája népei között, akikkel kapcsolatosan ezekben az órákban transzparens hangsúlyt, szembetűnő igazolást nyer a mennybe menő Jézus tette, illetve ennek emlékezetbe idézése.

Az utolsó földi tett, amiről Lukács ezt írta: „Miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe” (Lukács 24,51). Amikor nem csak a tanítványait áldotta meg így élete utolsó, látható jótettével, hanem az egész földet, születése, megváltói működése, keresztje és üres sírt hordozó szülőföldjét, földi hontalanságának honát.

A kék azúrban eltűnő alakjának felemelt, sebhelyesen is áldó kezének javaiból jutott elég népére, sőt ellenségeire is, akikkel kapcsolatban a kereszten így fohászkodott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lukács 23,34). Mindaz pedig, ami ezen felül van, a gonosztól van. És azok, akik pokoli tetteikkel akarnak kitűnni, megfélemlíteni másokat, elveszik majd méltó „jutalmukat”, s a külső sötétségre vettetnek, ami belső sötétségük megszolgált jutalma lesz…

Önkéntes imaszövetség, imakoalíció – Hét kérés Izraelért és Gázáért

Hálára indító, hogy sok millió keresztyén hívő ember, még palesztinként vagy Izraelben élő Krisztus-követőként sem bénul meg a borzalmak láttán. Őket, s velük együtt magunkat is erősítenünk lehet és kell akár önkéntes, egyéni, akár szervezett imaakciókkal. Imaszövetséggel. Ennek egyik gyorsan és hatékonyan követhető formája az, amit a keresztyénüldözést évtizedek óta monitorizáló OpenDoors szervezet tett közzé honlapján. Ismerjük meg, s próbáljuk imáinkba beépíteni ezeket a szempontokat.

1. Imádkozzunk azokért az izraeli családokért, akik kétségbeestek, vagy mély gyászban vannak, mert szerettüket megölték, túszul ejtették.

2. Imádkozzunk a gázai emberekért, hívőkért és nem hívőkért, akik két tűz közé kerültek a szörnyű konfliktusban.

3. Kérjük Istent, oltalmazza, védje, őrizze meg az ártatlan embereket, gyermekeket, időseket, betegeket ebben a háborús konfliktusban.

4. Imádkozzunk azért, hogy Isten ebben a helyzetben is magához tudja vonzani azokat, akik eddig nem ismerték Őt, vagy ha ismerték is, nem voltak élő kapcsolatban Ővele. A római katolikus egyház olasz bibliaolvasó kalauzában ezzel összefüggésben olvassuk ezt a mondatot ma: Tu sei il mio rifugio, Signore – Uram, Te vagy az én menedékem!

5. Könyörögjünk azokért, akiket otthonaikból elüldöztek vagy a lerombolt otthonból el kellett menekülniük, hogy találjanak átmeneti szállást, ellátást, még ha sátrakban is, és visszatérhessenek majd eredeti hajlékukba.

6. Imádkozzunk az egyházi és a humanitárius segélyszervezetekért, a jószándékú emberekért, az összefogásért minden Istent szerető és jóakaratú ember között.

7. Imádkozzunk a békéért, ami nélkül nincs jövendő, s a konfliktusban eljárók, személyek, kormányok, egyházak, vallások felelős vezetőinek életpártoló, túlélésért dolgozó döntéseiért.

Dr. Békefy Lajos