A világpolitika mindig és szükségszerűen a gazdagságra és hatalomra törekvő szereplők közötti konfliktusok terepe, szemben a liberalizmus együttműködésben hívő eszméivel.

A Foreign Policy, az amerikai külpolitika formálásában jelentős szerepet játszó Külkapcsolatok Tanácsának (Council on Foreign Relation) egyik vezető folyóirata (a másik a Foreign Affairs) és az abban megjelent cikkek általában tükrözik az amerikai politikai elit legalábbis egy részének gondolkodását. Miközben a legújabb palesztin–izraeli összecsapás nyomán a világ és a szakértők egyik része a Hamászt, a másik része Izraelt hibáztatja, a Foreign Policyban legutóbb megjelent cikk az amerikai külpolitika felelősségét veti fel.

A cikkíró Stephen M. Walt a Foreign Policy rovatvezetője, valamint a Harvard Egyetemhez tartozó nemzetközi ügyekkel foglalkozó Belfer Központ professzora, a nemzetközi kapcsolatok realista iskolájának képviselője.

Ez az iskola abból indul ki, hogy a világpolitika mindig és szükségszerűen a gazdagságra és hatalomra törekvő szereplők közötti konfliktusok terepe, szemben a liberalizmus együttműködésben hívő eszméivel.

Walt számos könyvet írt, de amiről legismertebb, az a John Mearsheimerrel közösen írt Az Izrael-lobbi és az amerikai külpolitika című könyve, amely a 2007-es megjelenésének idején igen nagy port vert fel, de aktualitása azóta sem vesztette érvényét.

Walt cikkének lényegi mondanivalója az, hogy bár az amerikai külpolitikának, különösen a Szovjetunió megrendülése, majd összeomlása idején, amikor Amerika valóban a világ egyetlen globális hatalma volt, lehetősége lett volna tartós megoldást elérni a Közel-Keleten, ezt mégsem érte el.

Walt öt kulcsfontosságú elemet vagy eseményt említ, amelyek a jelenlegi konfliktusban szerepet játszottak, illetve játszanak, és amelyekben az Egyesült Államoknak lehettek volna más választási lehetőségei is, mint amit végül képviselt.

A Madridi békekonferencia

Az első az 1991-es madridi békekonferencia volt, amelynek közvetlen előzménye az 1991-es öbölháború, ahol az Egyesült Államok gyors győzelmet aratott Irak felett, így Irak már nem jelentett fenyegetést a regionális egyensúlyra, és ezzel egyidejűleg Amerika közel-keleti vezető szerepe megerősödött. Ekkor a már erősen hanyatló Szovjetunióval együtt konferenciát hívtak össze Madridba a közel-keleti béke megteremtésére. A konferenciára azonban nem hívták meg a magát regionális nagyhatalomnak tekintő Iránt, aki elvárta volna, hogy helyet kapjon az asztalnál. A tárgyalásokról való kizárásra Irán úgy reagált, hogy megszervezte a Madridot elutasító erők találkozóját, és ekkor alakított ki kapcsolatokat a radikális palesztin csoportokkal, közöttük a Hamásszal és az Iszlám Dzsiháddal.

9/11

A második kritikus esemény a 2001. szeptember 11-i terrortámadás és az azt követő 2003-as Irak elleni invázió volt. A Bush-kormányzat úgy vélte, hogy Szaddám megdöntése megszünteti az iraki tömegpusztító fegyverek feltételezett fenyegetését. Irak kiesése azonban alapvetően változtatta meg az regionális erőviszonyokat, és az Egyesült Államok által vezérelt közel-keleti rendszerváltástól való félelem arra is ösztönözte Iránt, hogy nukleáris fegyverkezési képességre törekedjen.

Atomalku

A harmadik kulcsfontosságú esemény az volt, hogy Donald Trump felhagyott az Iránnal 2015-ben kötött nukleáris egyezménnyel, és helyette a maximális nyomásgyakorlás politikáját fogadta el. Ennek a döntésnek az volt a hatása, hogy lehetővé tette Irán számára nukleáris programjának újraindítását.

Ábrahám-egyezmények

Walt negyedik tényezőként azt említi, hogy a Donald Trump által kezdeményezett Ábrahám-megállapodások csupa olyan arab országgal történtek, amelyek egyike sem volt aktív ellensége Izraelnek, ugyanakkor az izraeli ellenőrzés alatt élő 7 millió palesztin sorsa megoldatlan marad. A Biden-kormányzat nagyjából ugyanezen az úton haladt tovább. Nem tett érdemi lépéseket annak megakadályozására, hogy Izrael egyre szélsőjobboldalibb kormánya támogassa a szélsőséges telepesek erőszakos akcióit, ami az elmúlt két évben a palesztin halálos áldozatok számának megugrását és lakóhelyeik tömeges elhagyását eredményezte. Az Egyesült Államok vezető tisztviselői azt feltételezték, hogy egyetlen palesztin csoport sem tehet semmit, hogy kisiklassa vagy lelassítsa ezt a folyamatot. Mindez azonban erős ösztönzést adott a Hamásznak arra, hogy megmutassa: nem lehet kihagyni a közel-keleti politikából. A Hamász brutális és kegyetlen támadása mélyen elítélendő, azt azonban el kell ismerni, hogy a Hamász döntése – hogy tesz valamit, és különösen annak időzítése – válasz volt az amerikai politikára.

„Egypólusú pillanat”

Végül ötödikként Walt nem egy eseményt, hanem egy folyamatot említ, az Egyesült Államok tartós kudarcát a békefolyamat sikeres befejezésében. Washington a norvég közvetítéssel történt és Rabin izraeli és Arafat palesztin elnök 1993-as kézfogásával megpecsételt oslói megállapodás óta lényegében monopolizálta a békefolyamat irányítását, és az évek során tett különböző erőfeszítései végül nem vezettek sehová. Bill Clinton, George W. Bush és Barack Obama korábbi amerikai elnökök többször is kijelentették, hogy az Egyesült Államok – a világ legerősebb országa – az „egypólusú pillanat” (itt) teljes erejével elkötelezett a kétállami megoldás elérése mellett, de ez az eredmény most távolabb van, mint valaha.

Walt szerint ezek a háttérelemek azért fontosak, mert az egypólusú világ megrendült. Több befolyásos állam megkérdőjelezi azt a „szabályokon alapuló rendet”, amelyet az Egyesült Államok évtizedek óta képvisel.

Kína, Oroszország, India, Dél-Afrika, Brazília, Irán és mások nyíltan többpólusú rendet követelnek, ahol a hatalom egyenletesebben oszlik meg. Olyan világot szeretnének látni, ahol az Egyesült Államok többé nem az úgynevezett nélkülözhetetlen hatalom szerepében lép fel, aki elvárja másoktól, hogy kövessék a szabályait, miközben saját maga figyelmen kívül hagyja azokat, amikor érdekei úgy kívánják.

Sajnos – mondja Walt – az imént ismertetett események és a régióra gyakorolt hatásuk erős muníciót nyújt az egypólusú világrendet megkérdőjelező álláspontoknak, és Putyin egyik legutóbbi beszédéből idéz:

„Terrorista csoportok alakultak és mutálódtak, és félelmet keltettek több kontinensen, Irán pedig egyre közelebb kerül az atombombához. Izrael számára nincs biztonság, és a palesztinok számára sincs sem biztonság, sem igazságosság. Ezt kapjuk, ha hagyjuk, hogy Washington irányítson mindent. Bármilyenek voltak is a szándékaik, az amerikai vezetők ismételten megmutatták, hogy nincs meg bennük sem a bölcsesség, sem az objektivitás ahhoz, hogy akár csak maguk számára is pozitív eredményeket érjenek el”.

Végül Walt úgy összegzi véleményét, hogy az amerikai kormány külpolitikai csapata ügyesen használja ki az amerikai hatalom eszközeit és kormányzati gépezetét a rövid távú problémák kezelésére, de megrekedt Amerika globális szerepének elavult elképzelésében, beleértve azt is, hogy miként kezeli a közel-keleti térséget.

Walt és a hozzá hasonlók nézetei minden bizonnyal kisebbségben vannak az amerikai külpolitikát formáló erők között. Ám, hogy ez a cikk az amerikai külpolitikát leginkább befolyásoló folyóiratok egyikében megjelenhetett, azt jelzi, hogy erősödik azok hangja, akik az amerikai külpolitikával el akarják fogadtatni, hogy az egypólusú világ megszűnőben van. Az Egyesült Államoknak fel kell készülnie a világhatalom megosztására, amelynek keretében talán a közel-keleti béke megteremtésére is lehetőség adódik, mert a jelenlegi felállás mellett Izrael háborúkat nyerhet, de békességet nem.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója

Kiemelt kép: Hamarosan megindul az izraeli támadás a Gázai övezetben / Fotó: Northfoto