Az utóbbi időben megszaporodtak azok az írások, melyek arról szólnak, hogy Amerika zsebre teszi Európát. Még a házelnök is elmondta véleményét a helyzetről, azokkal az igaz, ám súlyos szavakkal, hogy „Európa saját Trianonja felé halad.” A veszélyt – úgy gondolom – valamennyien érezzük, de ez nem jelenti azt, hogy hathatósan védekeznénk a jelenség ellen. Civilként leginkább az foglalkoztatja az embert, hogy miképpen jutottunk ide? S a következő kérdés az, hogy vajon miért nincs egészséges önvédelme az érintett országoknak, közösségeknek az ellen, hogy Amerika ne falja fel Európát.

Józan ésszel s hangsúlyozottan civil gondolkodással csak az lehet a magyarázat, hogy elgyávultunk, a felelős emberek többségét pedig kilóra megvette Amerika. Így aztán a létünket legdurvábban fenyegető jelenségek ellen sem tudunk védekezni, s mi, magyarok legalább annyit még elmondhatunk magunkról, hogy mi legalább próbálkozunk. Miközben érezzük, hogy a ránk zúduló politikai özönvíz bármely pillanatban elsodorhat bennünket is.

Vegyük is sorra az aggasztóbb jelenségeket!

Itt van mindjárt az Európára rendre ömlő migránsözön. Mindenki tudja-látja már, hogy ezek az életerős fiatal férfiak, akiknek a pénzen kívül telefonszolgáltatást, ruházatot, s immár fegyvert is nyújt a „láthatatlan” háttérhatalom, nem szórakozni jönnek, hanem területet foglalni, kiszorítani az egyes országokból a törvényesen ott élő lakókat, majd pedig úgymond saját ízlésük szerint „integrálódni”. Holott

egyetlen jogos cselekedet volna tisztességes tőlük, ha egyenesen az Egyesült Államokba mennének,

melynek katonasága a Közel-Keletet a legmocskosabb módon „leszőnyegbombázta”, ordas hazugságokkal megindokolva barbár támadásait, s elindítva Európába is a migránsinváziót.

Azt már az összes józan politikai elemző réges-régen megállapította, hogy Amerika feketéket integrálni óhajtó kísérlete kudarcba fulladt, s „fuldoklik” ma is, elegendő, ha csak a rendszeres iskolai lövöldözésekre gondolunk.

Olcsó trükk, de beválik mindig, hogy mesterségesen káoszt kell teremteni,

aztán a nagy kavarodásban már mindenkit – beleértve az egyes országok őslakosait is – orruknál fogva lehet vezetni, fenyegetni. Érvényesül a „Vedd el egy nép múltját, és azt teszel vele, amit csak akarsz” gondolat igazsága is, melyet Talleyrand osztott meg Napóleonnal hajdanán. A recept bevált, ez a kísérlet folyik már rég Európában is és az Egyesült Államokban is. Szemétre az isteni parancsokkal, roncstelepre a csodálatos képzőművészeti alkotásokkal! Nosza, gúny tárgyává kell tenni a viselkedési szabályokat is, megalázni s megfélemlíteni az ellenkezőket, és még sorolhatnánk. Tényleg, hol van itt az önvédelem? A hagyományokat, értékeket, az élet méltósággal viselt szertartásainak lerombolását megakadályozó akarat? Nem látni még a szándékot sem erre.

Tehát tényleg, hol van itt az önvédelem?

Vagy csak a szándéka is? Sehol. Nem látni. Pozícióban lévő emberek szégyenletes makogását halljuk, amikor megkísérlik számon kérni őket, miért is nem cselekednek saját hazájuk védelméért? Legyen szó genderelméletről, migránsbűnözésről, jövőről, világképről, de bármiről, ami jövőnket érinti. Avagy lemaradtam volna az európai vezetők nyilatkozatairól a jövőt illetően? Aligha. Ugyanis nem voltak ilyen nyilatkozatok. Kivéve Merkel korábbi „Megcsináljuk!” ígéretét. Meg is csinálták.

Abból lett a káosz meg a migránsinvázió. Csak éppen felelősségre vonás nem lett belőle. Nem is lesz már soha.

Ennyit ér a jog, az igazság, a biztonság meg a nép szava manapság a lejáratott demokráciákban. A fogalom ugyanis a nép közügyekben való részvételére épül. Ezen óhajon már csak mosolyogni tudunk. S ha már a migrációnál tartunk, még egy „csökött” civil aggyal sem nehéz elképzelni, miképpen lehetne ellene védekezni s kibújni ebből a kutyaszorítóból. Hajdan – még nem is oly régen – egy ország határát úgy védték, hogy ott illegálisan átmenni egyenlő volt a hirtelen halállal. Mert lőttek. Mi több, ki is hirdették, hogy aki erőszakkal akar átjönni, az döntse el, hogy kedves-e neki az élete, vagy nem. Mert a kérdés megválaszolása után már lőhetnek. A másét ellopni, elvenni, meggyalázni ugyanis errefelé nem divat. Ám változtak az idők.

Rá kellett jönnünk, hogy nem a migránsok miatt vagyunk mi kutyaszorítóban, hanem a világhatalomra törő senkiházi alakok miatt, akiket manapság a háttérhatalom működtetőinek szokás nevezni.

Akik álságos – bocsánat – dumájukkal egy Istentől, becsülettől elrugaszkodott világot, egy elferdült rabszolgavilágot óhajtanak megteremteni, a maguk ízlésére. Egyfajta csak és csakis őket illető demokráciát.

Európa tehát elgyávult és kutyaszorítóba került

Még csak azt sem hiszem, hogy reálisan képes látni a helyzetét. Pontosabban a pusztulását, s aligha túlzással: a végnapjait. S nem lehet véletlen, hogy többször is megfordul az ember fejében a Római Birodalom története. Amikor a végtelenül erkölcstelen, tivornyákat tartó, öntelt gazdagok, politikusok és prostituáltak élték vidám életüket, mígnem jött a Spartacus nevű gladiátor és bátor csapata, s kitört a rabszolgafelkelés. Szomorú lett a vége: legtöbbjük odaveszett, de a római légiók, a rabszolgatartók vesztesége is nagy volt. A történetírók azt mondják, a rabszolgák bukásának oka, hogy vezetőjük nem tudott fegyelmet tartani emberei között.

A történelem – azt mondják az okosok – ismétli önmagát. Azt viszont

nehéz megfejteni, hogy az emberiség tanul-e a történelemből. Tanult-e valaha is belőle?

Mindenesetre, a történészek szerint a Római Birodalom bukását a következő okok segítették elő: 1. A barbárok betelepítése. 2. A keresztények nem voltak hajlandók istenként tekinteni uralkodóikra. 3. Csökkent a házasságkötések száma, így a gyermekszám és a termelőerő. 4. Infláció gyengítette a gazdaságot. 5. Ólommérgezés sújtotta a lakosokat. 6. A hadseregnek már nem a határok védelmezése volt a fő feladata, hanem a császár támogatása. Nos, a hat ponthoz csak annyi megjegyzést fűzök, hogy ez csak egy változat, több történész is más indokokkal magyarázza Róma bukását. Magyarán ebben is nehéz megegyezni.

Azért elgondolkodtató ez a hat pont is. Ám aligha tudunk már meggyőződni arról, vajon képes-e tanulni az emberiség a történelemből, a saját múltjából. Hogy nem ártana, azon már nemigen érdemes vitatkozni. Hiszen előttünk játszódik. A végnapjaival együtt.

Szerző: Kondor Katalin újságíró

Forrás: Magyar Hírlap

Címlapkép: Kondor Katalin / MTI Fotó: Földi Imre