Tisztelt Bayer Zsolt Úr! Kérem engedje meg, hogy Zsoltnak szólítsam, ahogy mindig is szoktuk itthon feleségemmel, ha műsorát nézzük, vagy ha Önt említjük. Úgy vélem talán megengedi; tehát:

Kedves Zsolt!

Ahogy elolvastam, nagy nehezen a fenti címmel megjelent írást én is émelygek és szinte remegő, bent rekedő hanggal tudok csak szólni. Írni kezdtem most rögtön, és nézd el nekem a hiányosságaimat, de talán nem érdektelenek a soraim, amik most még cikáznak, kavarognak bennem, de formába és rendbe próbálom szedni őket, úgyis egész életemben igyekeznem kellett rendbe szedni dolgaimat. Nem a magam búját akarom most sem világgá kürtölni, viszont reményem szerint egyeseknek tanulságos lehet, és Neked Zsolt talán vígasz!

Van egy jogtudós, tanszékvezető is az ELTE jogszociológiai tanszékén, aki többek között, korábban a feles többséggel való alkotmányozás mellett érvelt, úgy hívják: Fleck Zoltán. Én a vér szerinti nagyapámmal, bár nem találkozhattam, de Őt úgy hívták: Fleck János. Remélem nem fűznek még oly távoli rokoni szálak sem az említett „hírességhez”.

Mióta sokszor hallom a Jogtudós nevét, a legkevésbé sem akarom kiejteni nagyapám nevét, de néha kell, és ilyenkor arra gondolok, hogy milyen igazságtalan dolog is, ha én nem akarom a nevét. Fleck János híres ember volt Budafokon, tudtommal gumijavító üzeme volt a központban, a Savoyai Jenő téren. Családi villával és belvárosi irodával (Bp. VIII. ker. Csepregi u.4.) rendelkezett, és jó körülményeket biztosított családjának. Ezt csak azért írom ide, mert a kevés információm alapján 1948-as államosításokat követően, Ő is sorra került és lényegében minden nevén lévő tulajdonától megfosztották – „a feles többségnél” is kevesebb erővel!

Fleck János nagyapám itt hagyva mindent, Németországba ment, ahol találmányaival és szorgalmával jól élt Münchenben – ahogy erről később értesülhettem, és ahogy egyszer már írtam erről a CÖF honlapján, Manfréd Wéber „megnyilatkozása” után.  Nagymamám, más szaktudása nem lévén a Goldberger Textilművekben lett szövőnő, hogy fenntarthassa magát és leányát, az édesanyámat. A szövőgép melletti sok lótás-futás után a fájó lábaival is mindig megsütötte a kedvencemet; az enyém az ötlapos volt. Igen ahogy mondod, a sütemény illata, milyen fontos és szép emlékünk!  Második férje, aki sofőr volt, egyszerű, de igazán nagyszerű ember volt, Ő volt az én NAGYPAPÁM! Sajnos Vele sem tudtam sokat beszélgetni, mert akkoriban még csak 10 év körüli voltam, és Ő pedig csendes ember, de akinek sodorhattam a „Lepke” cigarettapapírját is. Nem is tudok mást nagypapáimról. Egy fénykép emléke -mert azt sem kaptam meg -a vér szerintiről és a kissámlin üldögélés az „igazi” nagyapámmal. Az egyik erőt adott mindig is nekem, mert hiszen hiába lesz az ember nincstelen, mégis, ha marad egy kis jövőbe vetett hite akkor a legfontosabb megmaradt!

Nagyszüleim hívő emberek voltak, „a felest sem elérő többség” uralma alatt viszont ezt titkolni kellett. Nagymamám egyszer vitt a Hengermalom út- Fehérvári út sarkán lévő kis kápolnába, ott, ahol egyszerű harangláb áll, de mégis mindig megcsodálom, ha arra járok. A kápolna csendjére, és az ablakok szűrt fényeire örökre emlékezni fogok. El kell mondanom Neked Zsolt, hogy ebből igen nagy lett, mondhatom a veszekedés szegény nagymamával, hiszen, hogy egy nagy ugrással a családtörténet újabb kori szálához jussak; apám ekkor már munkásőr volt – „hivatásos”. Az önállóvá, és külön vállóvá vált más életemet alapvetően, és sokrétűen, még máig hatóan is befolyásolta az a léleknyomorító szemlélettel járó gyakorlat, amit azonosítani lehet a mostani írásodban olvasott, lejáratásodra végzett „munkával”.

Ezért éreztem én is, azt a gyomorfogató, émelygő érzést, ami elfogott, amikor elolvastam, hogy milyen szemlélettel kutakodnak, és mint eredményről számolnak be egyesek, és rántanának mélybe olyanokat, akikhez felnőni képtelenek már.

Ahogyan írod: „Azért, mert harc van. Háború van. Küzdelem van. A szuverenisták, a nemzetállam hívei, a kurucok, illetve a globalisták, a nemzetállam elárulói, a labancok között.”

Budafoki dédszüleim, akik egyébként svábok voltak, büszke kádár mester dédnagyapám mellett dédnagymamámmal máig meghatározó becsületes, mindenért megküzdő helytállással – természetesen mindig magyarságuk vállalásával hívők, és templomépítést is segítő „nagycsaládosok voltak szintén, öt gyermeket felnevelve. Ők maradtak számomra minden esetben, akikhez viszonyíthattam magam. Igyekszem, igyekeznem kell!

Ahogyan írod: „Ők azt szeretnék, hogy ez a harc a múltról szóljon. De nem. Ez a harc a jelenről szól. És most, lent a padlón, iszonyodva, nagyapám sorsával a hátamon erősebbnek érzem magam, hogy folytassam ezt a harcot.”

Ahogyan írod: „…menni kell tovább ezen az úton, hogy elkerüljük a poklot.”

Igen, a saját döntéseinkért, a saját tetteinkért vállaljuk a felelősséget. Családunk tagjaira lehetünk büszkék, vagy éppen elhatárolódva kell élni, de elődeink utódjaiként nem is lehet mást tenni, csak becsülettel helyt állni a magunk nevében, és talán még az általunk nem is ismertek is bűnbocsánatot nyerhetnek.

Kedves Zsolt! Köszönöm, köszönjük, hogy megírtad ezt a cikket – is! Én nem vagyok író, mint Te, és remélem sikerült elkerülnöm maga előtérbe helyezését is, de bízom benne, hogy sokak számára tanulságos lehet e levelem, ezért nyílt levél formában írom, és természetesen nevemet is vállava: Kiss József, Kós Károly díjas ny. táj – és kertépítész.

Bp. 2024.01.29.

Kiss József

Címlapkép: MTI/Koszticsák Szilárd

(Az olvasói levelek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját)