Bizakodva, ugyanakkor némi bizonytalansággal vágjuk a centit a júniusi európai parlamenti választás közeledtével. Van esély a változásra, vagy újabb keserves, talán végzetes esztendők következnek? Mit teszünk, mit tehetünk, ha a rosszabb forgatókönyv következik be? Aggályokról és lehetőségekről kérdezte portálunk Fricz Tamás politológust.

Az Európai Unió a jelek szerint vagy húzd meg, ereszd meg játékot játszik, vagy a teljes zűrzavar állapotába került. Egyszer küldenek valami kis pénzt, aztán kötelezettségszegési eljárást zúdítanak a nyakunkba, majd szinte könyörögnek, hogy Orbán Viktor menjen ki kávézni, nehogy megakadályozza az ukrán csatlakozási tárgyalások megkezdését, viszont belekötnek a gyermekvédelmi törvényünkbe, szuverenitási törvényekbe. Szóval, hogy állunk most ezzel az Európai Unióval?

Szerintem vízválasztó vonalhoz értünk, sőt már benne is vagyunk. Mostanában dől el az Unió sorsa, milyen irányba fordul. Erről szól majd a júniusi választás. A tét óriási, az ugye egyértelmű, hogy két fő irány vetekszik egymással. Az egyik az a bizonyos mainstream vonal, amelyik sajnálatos módon többségben van jelen pillanatban az Unión belül, és amelyik szuperföderális Uniót akar. Nevezhetjük ugyan ezt Európai Egyesült Államoknak, amolyan amerikai mintának, de megítélésem szerint még annál is centralizáltabb felépítést akarnak. Ők a baloldaliak, liberálisok, zöldek, vagyis a globalisták, akik az Európai Bizottságban is többségben vannak.

A másik oldalt a szuverenisták alkotják, a nemzeti szuverenista alapon álló pártok, kormányok, amelyek azt akarják, hogy az Európai Unió ne egy hierarchikus, centralizált szuper állam legyen, hanem erős nemzetekből álló, Európa legyen, ahol a nemzetek döntenek saját sorsukról, nem pedig egy brüsszeli szuperkormány.

Ez a két irányzat feszül egymásnak. Jelenleg a globalista többség támadja a szuverenistákat, legmarkánsabban Magyarországot, a magyar kormányt, mert kitartóan ellenállunk a szuperföderális törekvésnek. Míg a Kaczyński-féle Jog és Igazságosság pártja kormányzott Lengyelországban, ők is a támadhattak közé tartoztak, de láss csodát, mihelyt Donald Tusk vette át a hatalmat, aki abszolút besorol a föderális irányba, abban a pillanatban nincs baj a lengyel demokráciával, jogállamisággal, hirtelen megnyíltak a pénzcsapok is. Tehát bizonyos értelemben egyedül maradtunk. Viszont nem csak Magyarország, de egész Európa jövője a tét, éppen ezért valamivel okosabbak leszünk az Európai Parlamenti választások után.

Úgy véli, hogy utána teljesen megváltozhat az Unió politikája?

Az biztos, hogy bármi lesz is az eredmény, a küzdelem tovább fog folytatódni ezek után is. Ne legyen igazam, de attól tartok, hogy radikális, földrengés szerű átalakulás nem várható, abban viszont bízhatunk, hogy a szuverenista oldal legalábbis erősödni fog, és már az is nagyon nagyon fontos hogy erősödjön. Ennek azért van realitása.

Ami a lengyel történéseket illeti, nem kifogásolhatjuk a történteket, hiszen oda az uniós globalisták szerint betört a demokrácia. Igaz, hogy némileg diktatórikus eszközökkel, de kit érdekel az ilyen apróság Brüsszelben?

Ellenkezőleg, ahogy én látom, nem történik más, mint az, hogy Lengyelország Büsszelizálódik. Az Unió vezetése egyre inkább diktatórikus testületként működik, pontosan úgy, ahogy azt a szovjet időkben Moszkva tette. Csak durvábban. Szemrebbenés nélkül felrúgják az uniós szabályokat és ma már nyíltan ránk akarják kényszeríteni az illegális migrációt, a genderelméletet, a globalista érdekeket.

Valóban, ez az egyik legfontosabb probléma. Évek óta azt látjuk, hogy sorra-rendre megszegték a saját maguk alkotta jogszabályokat, elég csak a Sargentini jelentést említeni. Nem lett volna meg a szükséges kétharmad, hát úgy tettek, mintha a tartózkodók ott sem lettek volna. Ennek felrúgása a legelemibb demokratikus szavazási szabályoknak.

Ez csak egy döbbenetes példa a sok közül. Az Európai Bizottság messze túllépi a szerepkörét, durván beavatkozik olyan kérdésekbe, amelyek az európai uniós alapszerződések szerint a tagállamok jogkörébe tartoznak. Jogellenes határozatokat hoznak, alap nélküli kötelességszegési eljárásokat indítanak olyan kérdésekben, amikhez nincs semmi közük.

Meglepő?

Egyáltalán nem, hiszen az a céljuk, hogy átalakítsák az Európai Uniót. Egy ideig azt mondtuk, hogy lopakodó hatáskör elvonással, de már szó sincs lopakodásról, nyíltan támadnak. 1999-ben már elszólta magát az isiászos Jean-Claude Juncker, amikor egy Spiegelnek adott interjúban kifejtette, úgy csinálják ezt a föderációs folyamatot, hogy tesznek egy kis lépést, hoznak egy határozatot, ha nincs ellenállás, akkor azt jogszabályba foglalják és attól kezdve az már működik. Tehát próbálgatják a határokat és mennek előre. Ez ma már nem ilyen lassú folyamat, felgyorsultak az események.

Nemrégiben összeültek az Európai Parlamentben a lengyel és a belga szuverenista pártok képviselői és megállapították, hogy a háttérben az úgynevezett fősodorhoz tartozó balliberálisok tudatosan és módszeresen készítik elő az uniós szerződések átalakítását, tehát átfogó és radikális reformját a föderalizmus irányába. A mainstream sajtó erről mélyen hallgat.

Az egyik lengyel képviselő a folyamatot alkotmányos államcsínynek nevezte, hiszen a a legalapvetőbb európai tagállami jogokat akarják elvonni olyan területekről, most az oktatás, adózás, egészségügy, határvédelmi ügyek, külpolitika, belpolitika. Ahhoz pedig, hogy bármit megtehessen a globalista többség, a vétójogot is el akarják vonni, ami eddig némi garanciát adott arra, hogy ha egyedül maradtunk is, végül több esetben sikerült megakadályoznunk a számunkra elfogadhatatlan döntéseket.

Még egy veszélyes döntés született, amelyről itthon nem nagyon esett szó. Az Európai Parlament Jogi és Alkotmányügyi Bizottsága még tavaly októberben egy jelentést fogadott el, amely arról szólt, hogy az európai uniós közösségi jog a nemzeti jog fölé kerüljön, tehát lényegében elsőbbsége legyen a nemzeti jogalkotással szemben.

Ha jól értem, nem történik más, mint az, hogy egy diktatúra látszik kialakulni?

Van, aki ezt finoman nemzetek fölötti kormányzásnak nevezi, én nem. Ha egy ország szuverenitása, döntési joga megszűnik és azt mások gyakorolhatják, akkor az diktatórikus rendszer. Ami igazán döbbenetes, hogy ennek az agresszív globalista igyekezetnek hazai támogatói is vannak, például az a furcsa alakulat, amelyet Demokratikus Koalíciónak neveznek, csak éppen se nem demokratikus, se nem koalíció.

Gyurcsány Ferenc és pártja lényegében száz százalékosan azonosul azokkal az elképzelésekkel, amiket az európai uniós fősodor akar, és van még jó pár baloldali párt Magyarországon, amelyek lényegében majdnem mindegyik, mondjuk a Mi Hazánkat kivéve, ugyanígy gondolkodik.

Gyurcsány Ferenc egy itt maradt kommunista őskövület. Nagyon sajnálatos, hogy még itt van az életünkben és sajnálatos, hogy egyáltalán szerepet játszik a politikában, vezetheti a baloldalt. Szerintem félrevezetheti, bár már nem igazán vezeti, hanem tönkreteszi már évek óta. Ezek a szerencsétlen kisebb baloldali, balliberális pártok pedig nem jönnek rá, nem akarnak rájönni, vagy egész egyszerűen tehetségtelenek ahhoz, hogy ezzel szemben bármilyen alternatívát felállítsanak. Az elsődleges tragédiája a jelenlegi, talán többet érdemlő pártoknak az, hogy abszolút rájuk vetül Gyurcsányék árnyéka.

Ami pedig a globalista szándékokat illeti, az egyértelműen a nemzetállamok leépítése, még csak nem is az USA mintájára, hisz az Amerikai Egyesült Államokban a tagállamoknak több joguk, önállóságuk van a föderális berendezkedés ellenére, mint lenne az európai kommunisztikus, diktatórikus valamiben.

Mindezek ismeretében mi legyen az Unióval? Mi lehet egyáltalán?

Azt hiszem, ezt már Orbán Viktor elmondta: nem kifelé kell tartanunk az Unióból, hanem befelé.

Ezt a mondatot értelmezni kell, mert szerintem azt jelenti, hogy azért kell befelé tartanunk, hogy a mi elveink szerint alakítsuk a közösséget, azaz szuverenista, erős nemzetállamok közösségére épülő  Európát alakítsunk ki. Én két évvel ezelőtt egy sokak által vitatott megjegyzést tettem, azt, hogy nem lehet elvetni a Huxit gondolatát, mert bár nem kell és nem is szabad erre törekednünk, de előállhat egy olyan helyzet, amikor ez lehet a kisebbik rossz. Ma már úgy gondolom, ha mi kilépnénk, a „maradék” 26 tagállam még közelebb kerülne a tragikus kifejlethez, a globális Európa, a szuperföderális, diktatórikus berendezkedésű közösség felé. Együtt kell küzdenünk azért, hogy ne váljon élhetetlenné, valódi kommunisztikus diktatúrává az Unió.

A globalista törekvés mellesleg – sajnálatosan – nem tegnapi találmány.

Bizony, már az alapító atyák is ezt tervezték, mármint azt, hogy egy szuperföderális valami legyen. Ezt vallotta például Altiero Spinelli, egy feketeöves kommunista is, vagy Walter Hallstein a hatvanas években, aki ádáz csatát vívott De Gaulle-lal és csak a franciának köszönhető, hogy sikerült megtartani a vétójógot. Tehát az EU-nak kezdettől fogva az volt a célja, hogy szuperföderális legyen, vagyis a küzdelem a társuláson belül régóta folyik, csak most felgyorsult a dolog. Nem mellesleg az Unió vezetőinek többsége föderalista.

Ursula von der Leyen, aki újra bejelentkezett az Európai Bizottság elnöki pozíciójára, nagyon is be van kötve a davosi társaságba.

Tehát az egész mögött nem pusztán egy brüsszeli elit áll, hanem egy globális elit, amelyik uralja a brüsszeli vezérkart, azok pedig végrehajtják a globális elit elképzeléseit. Ők egyébként is világkormányzásban gondolkodnak, melynek fontos részeként jönne létre ez a bizonyos európai szuperkormány.

A lényeg persze az és ez ad főleg aggodalomra okot, hogy számtalan példa van, amikor olyan kérdésekben, ahol az Európai Tanácsnak, tehát a miniszterek és államfők tanácsának lenne döntési jogköre, ezt szépen megkerülték, alacsonyabb döntési szintre vitték és ettől kezdve hiába jogszerűtlen, mégis ezeket a döntéseket akarják keresztülvinni.

Ráadásul ezek az alattomos manőverek nemhogy ritkulnának, de ellenkezőleg, egyre gyakoribbak. Ezekkel szemben viszonylag eredményes volt a V4-ek együttműködése, de nézzünk szembe a tényekkel, jelen pillanatban nem működőképes a V4.

Ha négy ország együttműködéséről van is szó, de kétségtelen, hogy a lengyel-magyar tengely volt a V4-ek igazi motorja. Most erre nem számíthatunk, bár a szlovákok talán kitartanak mellettünk…

Sajnos most Lengyelországban az Orbán-kormánnyal szemben álló kurzus van kormányon, Dunald Tuskról tudjuk, hogy enyhén szólva nem nagy barátja Orbán Viktornak. Ficóék pedig nem mondhatók tökéletes harcostársaknak, bár sok esetben mellénk állnak, de máskor a többséggel tartanak, persze a saját jól vagy rosszul felfogott nemzeti érdekük szerint. Azaz nem lehet biztosan számítani rájuk.

Minél több kérdés kerül szóba, annál aggasztóbbnak látom a helyzetünket. Mit tehetnénk a globalista nyomulással szemben? Mit tehetnénk, ha alapjogainkat is elvonják tőlünk?

Azt remélhetjük, hogy más tagállamok is rádöbbennek előbb vagy utóbb, hogy a jogelvonás számukra is elfogadhatatlan, nem csak a magyarokat, de őket is lehetetlen helyzetbe hozza. Ha megszűnik szuverenitásunk, akkor az övék is megszűnik és előáll az a helyzet, amit mi ismerünk, mert átéltük, ők pedig még nem. És ne is ismerjék meg, mert az egy Szovjetunió-féle abszolút kiszolgáltatottságot jelentene.

Van, kell legyen egy vörös vonal, amit nem engedhetünk átlépni.

Gondoljunk például arra, hogy az Európai Bíróságon van a gyermekvédelmi törvényünk és nemsokára hozhatnak egy olyan döntést, ami számunkra elfogadhatatlan, mert arra kötelezne minket, hogy helyezzük hatályon kívül a törvényt. Ezt semmiképpen sem tehetjük meg, mert ha lemondanánk róla, a gyermekeink, unokáink jövőjéről is lemondanánk. És ez csak egy példa a sok közül.

Csakhogy az Európai Bíróság döntései elvben kötelezők, ami azért tragikus, mert az eddigi döntéseik alapján világos, hogy az a társaság hű szolgálója a globalista elitnek.

Ahogy az Európai Parlament és a Bizottság, úgy az Európai Bíróság is messze túlterjeszkedik a jogkörén. Olyan kérdésekben hoz számunkra elfogadhatatlan döntéseket, amelyek a nemzeti jog hatálya alatt állnak. Ez a szemlélet a hatvanas évektől kezdett kialakulni, vagy pontosabban akkortól kezdték kikényszeríteni, mert szerintük az európai jog a nemzeti jog felett áll. Van egy pillanat, amikor az ellenállás elkerülhetetlen, amikor azt kell mondanunk, hogy egyszerűen nem hajtjuk végre a döntéseiket. Aztán majd kiderül, lesznek-e követőink, az ellenállásunk milyen hatással van a folyamatokra.

Az Orbán-kormány már bebizonyította, hogy bátor kiállással eredményeket lehet elérni és miniszterelnökünk tekintélyt is szerzett magának. Ismét, ki tudja, hányadszor, szükség lehet a kurucos virtusra, és ezt nem csak magunkért, de meggyőződésem szerint Európáért is meg kell tennünk, mint tettük azt ezeréves történelmünk során annyiszor.

Világossá kell tennünk a globalisták számára, hol a vörös vonal. Nem szabhatják meg, hogyan neveljük gyermekeinket, ne merjenek beleszólni. Nem dönthetik el, kiket engedjünk be az országunkba, hogy milyen külpolitikát folytassunk, ne merészeljék előírni nekünk, hogy az ukrán-orosz háborúban hová kell állnunk, amikor mi egyik oldalra sem akarunk, bár elismerjük, hogy az oroszok követtek el agressziót. Mi nem háborút, hanem tűzszünetet és béketárgyalásokat akarunk. Nem azért szabadultunk meg a szovjet gyámság alól, hogy egy másik alá kerüljünk. Szeretnénk valóban szuverén, független ország lenni, amelyik maga dönthet a saját sorsáról.

Adjuk ki a kommunistáktól ismert, de némileg átalakított mondatot: Világ szuverenistái, egyesüljetek!

Inkább azt mondanám, hogy mindenki őrizze meg szuverenitását és összefogva munkálkodjunk azon, hogy meg is tudjuk tartani. Vagyis a jelmondat helyesen: Világ szuverenistái, szövetkezzetek!