A Kádár-korszak egyházellenessége talán még a rákosista időknél is visszataszítóbb volt. Rákosiék legalább nyíltan támadtak, Kádárék ellenben alattomosan, azt a látszatot keltve, mintha nem lennének egyházellenesek. Különösen az jelentett veszélyt a papokra nézve, ha a fiatalokkal foglalkoztak. Az idei Hit Pajzsa kitüntetés birtokosa, Sebők Sándor atya pedig éppen ezt tette.

– A Kádár-korszak jóval keményebb volt, mint ahogy az utólag látszik. Még 1971-ben is bebörtönöztek hitvalló papokat, csak éppen ennek nem volt nagy visszhangja. A kommunista (ma úgy nevezik, hogy szocialita) érában tehát papi hivatást választani majdnem egyenlő volt az üldöztetés vállalásával. Sebők atya mégis ezt a hivatást választotta. Miért?

– Jézus azt mondja, hogy nem ti választottatok engem, hanem én választottalak ki titeket. Olyan volt ez, mint a szerelem. Ha  az embert megfogja a szerelem, nem törődik semmivel, csak szerelme tárgyával. A szerelem hatalmas erő, a gyerek képes szembeszállni a szüleivel is a szerelme érdekében. Egészen természetes volt számomra, hogy ha a Jóisten papnak szólít, és hallom a hívást, akkor megyek. Már hetedikes koromtól egyértelműen éreztem, hogy papnak hív a Jóisten. Később, amikor kérdezték, hogy mi leszek, a kérdező szemébe néztem és közöltem, hogy pap akarok lenni, élveztem az elképedésüket. A távolabbi rokonok erről le akartak beszélni, édesapám viszont, aki református volt, örült a tervemnek. El is dicsekedett vele a munkahelyén és amikor később egy évet én is ott dolgoztam, a munkatársai már tudtak róla. Édesanyám ugyan mélyen vallásos szellemben Isten szeretetére nevelt – ő katolikus volt -, de soha nem mondta, hogy legyek pap. Tehát az egyik oldalon ott volt a támogató család, a másikon meg olyan nagyszerű papok, akik már akkor is sokat foglalkoztak velem, amikor még nem tudták, hogy papnak készülök. Amikor pedig ez is kiderült, különösen odafigyeltek rám. Ők az ötvenes években lettek papok, vagyis még nehezebb volt a sorsuk, mint később a miénk. Ezek a papok nagyon lelkiismeretes módon foglalkoztak a gyerekekkel, velem is, volt tehát példa, amit a későbbiekben követhettem.

– Követett is, de a kommunisták szemében a legnagyobb vétek terhelte, hiszen a fiatalokat gyűjtötte maga köré, őket nevelte. Ezt pedig az a rendszer nem tűrhette.

– Nem léptek fel ellenünk nyíltan – mert több paptársam is így cselekedett -, de

a kádári diktatúra olyan volt, mint a vízilabdázó, aki felemeli mindkét kezét, azt mutatva, hogy szabályosan játszik, közben a lábával lerántja, rugdossa az ellenfelét.

A Rákosi érához hasonlítva pedig olyan, mint a szén-monoxid. Rákosiék diktatúrája érezhető volt, akár a szén-dioxid, Kádáréké meg az észrevétlenül mérgező szén-monoxid. Azt tudomásul vették és engedték, hogy a papok a kicsi gyerekekkel foglalkozzanak, meg az öregekkel, betegekkel, de az ifjúságot távol akarták tartani az egyháztól. Bár a betegekkel foglalkozni sem volt mindig veszélytelen. Kerényi Lajos atya például rendszeresen bejárt a kórházba, egyszer azonban a párttitkár feleségét is meglátogatta. Úgy menekítették ki a nővérek.

– Ennek tudatában még veszélyesebb vállalkozás lehetett a fiatalok megnyerése.

– A kommunisták is tudták, hogy a fiataloké a jövő, mint ahogy az övék is lett. Azok a fiatalok, akikkel foglalkoztam, most már szülők, sőt nagyszülők és ők alkotják mostani egyházközségük gerincét. Amikor elkezdtem az ifjúsági munkát, magam is fiatal voltam, korban hozzájuk közel álló, mi sem volt természetesebb, mint az, hogy velük dolgozzak. Mi rendeztük az első gitáros miséket, de spirituálés misénk is volt, afrikai hangulatú, vagyis új szemléletű istentiszteleteket rendeztünk. Azt mondtuk, nem azért csináljuk, hogy jól érezzük magunkat, hanem mert már eleve jól érezzük magunkat az Atya házában és megengedhetjük magunknak, hogy saját hangon szóljunk a Jóistenhez. A gitáros misék tehát nem mézesmadzagot jelentettek, amivel a templomba csábíthatjuk a fiatalokat, hanem belülről fakadó késztetést.

Ma már talán furcsán hangzik, de akkoriban havonta egyszer házibulit is rendeztünk, ahol azokkal a fiatalokkal táncoltunk, akikkel a miséken együtt énekeltünk. Nagyon mély gyökerei voltak a vallásosságuknak, valódi igényük volt a hitre.

Ha nem lett volna, ugyanők nem jöttek volna gyónni, áldozni.

– Ezt a „klerikális aknamunkát” sokáig nem lehetett észrevétlenül művelni, az Állami Egyházügyi Hivatal fürkésző tekintete mindent észrevett. Márpedig az a szervezet úgy működött, mintha az egyházi elöljárók főnöksége lett volna.

– Minden megyében volt megbízottjuk és nagyonis beleszóltak az egyház életébe, sőt kezdetben beültették embereiket a püspöki székhelyekre, megfigyelni, mit csinálnak a püspökök.

Azt is kár lenne tagadni, hogy a papok között is voltak beépített embereik. Ha nem tetszett nekik valamelyik testvér működése, tettek róla, hogy másik helyre „száműzzék” őket.

Ezért kellett elhagynom első szolgálati helyemet, Verőcét is. Lajosmizse következett, behivattak Kecskemétre és számon kérték, miért járok kirándulni a gyerekekkel, miért csinálok pásztorjátékot, misztériumjátékot. Emiatt kellett eljönnöm Lajosmizséről is, majd egy darabig abonyi káplán voltam. Hozzám tartozott Zagyvarékas is, amely már Szolnok megye és ott diavetítést tartottam Lurdes-ról. Behívatott az ottani egyházügyi hivatal elnöke, számon kérve, miért csinálok mozit, sőt színházat a templomból. Ugyanis

a másik fő bűnöm az volt, hogy előadtunk egy másfél órás színdarabot Jézus életéről.

Ezt a darabot még a lajosmizseiekkel írtuk és velül együtt is adtuk elő. A megyei hivatal titkára pedig közölte, hogy ezt nem veszi be a gyomra. Szerinte Pest megyében azt csinálok, amit akarok, de ez Szolnok megye és ha folytatom, meg fogom bánni. És mert folytattam, egy év múlva el is kellett onnan jönnöm.

– Az állandó áthelyezés – ezt egy Önnel készült interjúban olvastam – a visszájára sült el. Ahol megfordult, mindenütt ifjúsági közösségeket alakított ki, vagyis a kommunisták számára nem kívánatos közöségeket teremtett.

– Nem csak én voltam ezzel így, de számtalan más paptársam is. Minden papnak megvan a maga karizmája, van, akinek az idősekhez, betegekhez van affinitása, és vannak, akik a fiatalokkal tudtak eredményesen dolgozni.

A Teremtő belenyúlt a dolgokba, mert ha nem helyeztek volna bennünket jobbra-balra, nem fertőzhettük volna meg a fél országot a hitünkkel.

– Most ilyen „fertőzésre” nem látnék sok esélyt, szerintem ma még nehezebb a helyzet, mint volt a kommunista időkben. Beérett sok évtizedes aknamunkájuk, hatott a lélekölő, nihilista demagógia. Az önzés zárojelbe tesz minden mást.

– Ezt eredményezi a liberális manipuláció. A technokrata világban ömlik a szenny a médiumokon keresztül, de enélkül is rengeteg dolog teszi próbára a fiatalokat. A kütyük kezdik kitölteni az életüket, ezért sokkal nehezebb a pasztorációs munka, nehezebb eljutni hozzájuk.

Az elméleti materializmust az épeszű emberek kinevették, a gyakorlati materializmussal sokkal nehezebb a dolgunk, mert az emberek lustaságára, birtoklásvágyára épít és ezzel nagyon nehéz küzdeni.

A hatvanas-hetvenes évek világa egészen más volt, akkor a fiatalok akartak valamit, nem tompította el őket mindaz, amiről az előbb beszéltem. Ezért nehéz eljutni hozzájuk. Persze nekem, idősebb embernek már amúgy sem könnyű, de még a fiatal papok is azt mondják, nehezebb, mint a mi időnkben volt. Azért bíztató, reményt keltő dolgokat is tapasztalni. Ilyen a Regnum Marianum közösségek gyakapodása is. Az ifjúságnevelő szervezetet 1899-ben jegyezték be és ma nagyjából 3000 tagot számlál. Itt Fóton is sikerült létrehozni a helyi csoportot, de léteznek más szervezetek is, például különböző lelkiségi csoportok, egyetemi katolikus közösségek, tehát sok bíztató jelet láthatunk a magyar egyházi életben. Ami baj, hogy némileg apolitikusak a fiataljaink. Pedig a 2. Vatikáni Zsinat 13-as számú dokumentuma azt írja: A fiatalokat pedig meg kell tanítani a politika nemes művészetére. Be kellene kapcsolódniuk a maguk területén a politika világába, hiszen ők lesznek a jövő.

– A következő dolog, ami igen aggasztó és ez nem magyar, hanem nemzetközi tapasztalat, az az erősen terjedő keresztényellenesség. Valaha úgy gondoltuk, hogy ez Afrikában, Ázsiában létezik, de most már itt van. Keresztényeket akarnak elítélni azért, mert a Bibliából idéznek, levétetik az iskolákban a keresztet a falról, meghurcolnak valakit, mert némán imádkozik egy abortuszklinika előtt a megnyilkolt magzatokért.

– Nemrégiben beszéltem egy házaspárral, a férfi német, a feleség magyar, 50 év körüliek és el vannak keseredve a német egyház miatt, hogy teljesen tönkretették magukat. Azért a történelemben gyakran előfordult, hogy sok minden elpusztult, de mindig maradt olyan, akire tudott építeni a Jóisten. Ez az egyik üzenete Noé történetének és a bábeli zűrzavarnak is. Ezek tanító jellegű elbeszélések, tehát nem valóságos történetek, melyek azt példázzák, hogy

Isten mindig megtalálja azokat, akikre építve egy új kezdetet tud elindítani.

Magyarországon van ilyen, és azért remélem, hogy van Európában is, csak a hangos kisebbség jobban hallatszik. Magyarországért nem aggódom, egyrészt, mert tapasztalat, hogy a többség józan, nem ment el az esze, másrészt meg itt az egyház normális. Ugyanakkor döbbenetes dolgokkal szembesülünk Lengyelországban, Németországban, Spanyolországban, Franciaországban és ez nagyon szomorú. Csak remélhetjük, hogy Isten segítségével ez a helyzet megváltozik, de ehhez szükség van az ember közreműködésére is, mert a Jóisten nem egyedül cselekszik, hanem általunk. Az egyháznak a múltban is voltak mélypontjai, például a középkorban is, de jött Assisi Szent Ferenc és minden megváltozott. Vagyis az egyház valami módon mindig túlélte a nehézségeket. Ezt remélhetjük most is.

– Tudom, hogy aki a hivatásának él, nem azért dolgozik, hogy valamilyen kitüntetést, díjat kapjon, de az elismerés azért jól eshet. Sebők atya idén a Hit Pajzsa elismerésben részesült, ezt a díjat azok az egyházi személyek kapják, akik hűek maradtak hitükhöz a kommunista diktatúrában is.

– Van egy könyv, amit rólam írtak, de én diktáltam. Az a címe: Köszönöm Uram, hogy használtál! A Hit Pajzsa igazán megtisztelő elismerés, hiszen olyanok részesültek benne, akik a szó szoros értelmében szenvedtek a hitükért. Ki a GULAG-on, ki börtönben vagy az ÁVH vallatóinak kezétől. Engem fizikailag csak egyszer bántalmaztak, azt sem a hatóság tette, hanem egy elvakult, ittas ateista. Én csak próbáltam azt tenni, ami belső igényem volt, mert Pál apostol is azt mondja: Jaj, nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot. Meg, hogy Krisztus szövetségében járunk. Ezek motiváltak engem papi életemben, talán ezért találtak méltónak a Hit Pajzsára. De a fődíjat majd odafent, a Jóistentől remélem megkapni.

Szerző: Ifj. Tóth György

Címlapkép: Sebõk Sándor, a fóti Szeplõtelen Fogantatás templom plébánosa, regnumi atya, mesterkanonok a Parma fidei – Hit pajzsa díjjal a budapesti Egyetemi Kisboldogasszony templomban a kommunizmus áldozatainak emléknapján, 2024. február 25-én. A díjat olyan papoknak, szerzeteseknek ítélik oda minden évben, akik a kommunista diktatúra alatt is hûségesek maradtak hitükhöz.
MTI/Mónus Márton