A Rákóczi Szövetség 1991 óta minden év márciusában megemlékezik Esterházy János életművéről, továbbá Esterházy-díjat adományoz.
A Rákóczi Szövetség március 8-án az Országház felsőházi termében emlékezett meg Esterházy János mártírsorsú felvidéki politikusról. Az eseményen átadták az Esterházy-díjat is, amelyet idén Kozma Imre, irgalmasrendi szerzetes kapott. Továbbá posztumusz Esterházy-díjban részesült néhai Pásztor István, nagyformátumú vajdasági magyar politikus.
A Rákóczi Szövetség 1991 óta minden év márciusában megemlékezik Esterházy János életművéről, továbbá Esterházy-díjat adományoz olyan személyeknek vagy intézményeknek, akik és amelyek az ő szellemében a magyar közösségek szolgálatában kiemelkedő tevékenységet fejtettek ki, illetve a mártírsorsú politikus szellemi örökségének megőrzéséért – a kereszténységért, az összmagyarságért és Közép-Európa népeiért – kimagasló tevékenységet fejtettek ki.
Esterházy János öröksége
Az emlékülés kezdetén a magyar kormány nevében Panyi Miklós, a Miniszterelnökség miniszterhelyettese mondott beszédet, melynek elején úgy fogalmazott, Esterházy János életét mindvégig a kereszténység, az európaiság és nemzethez tartozás határozta meg.
Olyan keretek ezek, amelyek a legtermészetesebb és legmeghatározóbb alkotóegységei voltak Európának. Olyan kulturális erkölcsi alapok, amelyre a kontinens több száz éven keresztül szervesen építkezett, s amely alapok minden nagy nemzet életét, társadalmi, gazdasági berendezkedését meghatározták”
– mondta a miniszterhelyettes, hozzátéve, hogy ez a keresztény értékekre alapozott eszme egyfajta európai egységet is jelentett, amelyet mindenki elismert, tisztelt és követelt.
A 20. század két nagy háborúja, s az azokból eredő két nagy diktatúra azonban mindent el akart pusztítani ebből a világból: Istent, nemzetet, kultúrát és az európai embert magát.
Voltak azonban olyanok, akik mindezt a pusztítást, az elnyomást, Európa szöveteinek darabokra szakadását nem nézték tétlenül. Felléptek a keresztény-, nemzet- és emberellenes folyamatok ellen, vállalták az üldöztetést, s ha kellett, életükkel fizettek érte. Ilyen volt Esterházy János is, a 20. század legnagyobb felvidéki magyar politikusa, aki keresztény, európai és magyar volt”
– fogalmazott Panyi Miklós.
A miniszterhelyettes kiemelte, Esterházy rendíthetetlenül védte a trianoni döntés következtében határon túlra szakadt felvidéki magyar kisebbséget a csehszlovák állam nacionalista politikájával szemben. S ugyanígy védelmezte azon nemzetek és kisebbségek tagjait is, akiket kirekesztés és igazságtalanság ért. Szellemi hagyatéka, hitvallása, tartása és rendíthetetlensége ezért ma is iránytű mindannyiunk számára.
Illúziók nélkül, a realitások talaján
Az idei évben posztumusz Esterházy-díjban részesült a tavaly ősszel elhunyt Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetségi (VMSZ) egykori elnöke, mindazon tevékenységéért, amit a vajdasági magyar közösségért és a magyar-szerb kapcsolatokért tett. A néhai politikust Kövér László, az Országgyűlés elnöke méltatta.
A házelnök beszédének elején Esterházy János 1944 húsvétján írt szavait idézte: „Az élet nem az egyén létére korlátozott valami, hanem az örökkévalóság megnyilatkozása. A Teremtő ránk bízta az életet, hogy benne alkotótársaivá legyünk. Alkotás csak a jó, az eszményi irányába lehetséges. Ami a jóval, az eszményivel ellenkezik, az bűn és bukáshoz vezet.”
Kövér László szerint ezen hitvallása és tanúságtétele emelte Esterházy Jánost állam nélküli államférfivá, s mondatta ki vele, hogy a mi jelünk a kereszt, nem pedig horogkereszt vagy a sarló és kalapács.
Pásztor István személyében ma egy olyan kiemelkedő magyar vezető előtt tisztelgünk, akinek megadatott, hogy politikai tehetségét és erényeit ne eméssze fel az államnélküliség, hanem azokat egyenesen két állam és két nemzet, Magyarország és Szerbia, a magyarok és a szerbek szolgálatába állíthassa”
– hangsúlyozta az Országgyűlés elnöke, hozzátéve, hogy a néhai pártelnök tudta: a politika a távlatok egyeztetésének művészete is, azaz a múltban gyökerező adottságok reális egyeztetése a jövőbeli lehetőségekkel.
„Minden erejével szolgálni akarta a délvidéki magyarságot. Felismerte és pontosan érezte közösségének múltban gyökerező vértanúságait, ismerte az előtte tornyosuló veszélyeket, de mindig szenvedélyesen bízott annak jövőjében. Sohasem csapta be önmagát, s másokkal sem tette ezt. Nem volt naiv, sem futurista, hanem hívő realista volt.”
A díjat Csáky Csongor, a Rákóczi Szövetség elnöke és Szilágyi Zoltán, a szövetség alelnöke adta át a néhai Pásztor István fiának, a VMSZ újdonsült elnökének, Pásztor Bálintnak.
A jelenlét ereje
Esterházy-díjban részesült Kozma Imre, irgalmasrendi szerzetes is, a szegényekért és elesettekért, illetve a külhoni magyarokért tett tevékenységéért. A díjazottat Vecsei Miklós, miniszterelnöki biztos, a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke méltatta, aki beszédében felidézte azokat a pillanatokat, amikor Kozma Imre a rászorulók segítségére sietett – legyen szó a keletnémet menekültekről, a romániai forradalom vagy a délszláv háború áldozatairól, illetve a határon túl magukra maradt magyarokról.
De láthatnánk hajléktalan emberekkel karácsonyt ünnepelve, cigány emberek panaszait hallgatva, az Irgalmasrendi Kórház kórtemeiben utolsó vígaszt nyújtva és sok-sok képen idős és fogyatékos emberek körében. És láthatnánk távoli földrészeken, Srí Lankán a cunami után, Pakisztánban a földrengés túlélői között, afrikai nyomortelepeken épített, ivóvizet szolgáltató központoknál”
– fogalmazott Vecsei Miklós, aki szerint a közös ezekben a képekben az, ahogyan Imre atya jelen van az emberek között.
Nem idegenként, nem segítőként, nem hivatásos jó emberként. Aki találkozik Imre atyával, erősebb emberként éli tovább az életét. Mert az igazi jelenlét nyomot hagy, s ami talán még ennél is fontosabb, engedi, hogy nyomot hagyjon benne a sóvárgó világ.”
Kozma Imre 1940. június 4-én született a szigetközi Győrzámolyban. Egyéves korában elvesztette édesapját, így édesanyja és nagyanyja nevelték, mialatt rengeteget tanult a világ egyszerű, de örökérvényű igazságairól. 1958-ban a forradalmat követő legsúlyosabb megtorlások idején vonult be a szemináriumba, tanárain keresztül pedig láthatta a földalatti egyház ragyogását. Pappá szentelése után Dorogon lett káplán, majd rövid zugligeti kitérő után a pesti ferenceseknél építette fel a híres és a hatalom szemében félelmetes egyetemistákból szerveződő közösségét. Büntetésből újra Zugligetbe került, immár plébánosként.
“Zugligetben volt egy helyünk, ahová jó volt megérkezni, ahol a nevünkön szólítottak, s nem akartak megváltoztatni, de gyorsan kiderült, hogy mennyi jó van bennünk. Minden hibánk és bukásunk ellenére is hittek bennünk és egy idő után már mi is magunkban és a többiekben. Számon tartottak, és mindig volt dolgunk. Közösen elvégezhető dolgunk. Ahogy Imre atya sokszor mondta: teltek az éveink, nem csak múltak. Nem volt módszere. Jelen volt. A jelenlétnek nincs módszertana. És igen, nyomot hagyott”
– idézte fel a régi emlékeket az egykori tanítvány, Vecsei Miklós.
Aki volt olyan szerencsés, hogy Imre atya hittanóráira járhatott, három alapvető leckét biztosan elsajátított. Az első, hogy a kereszténység nem elmélet, hanem gyakorlat. A második, hogy a szeretet sok bűnt eltakar. A harmadik pedig úgy szólt, hogy kockázatvállalás nélkül nincs élet.”
A díj átvételét követően Imre atya köszönő beszédében Esterházy János üzenetére emlékeztetett, mondván, hogy a szenvedésben elgondolt megváltás isteni terv. S ha megváltott emberként szeretnénk új életet élni, akkor szükségünk van Esterházy példájára.
Kiemelt kép: Rákóczi Szövetség
