Legyen az Erdély, Besszarábia, Dobrudzsa, Magyarország a Tiszáig, Albánia tengerpartja, esetleg a telefonod. Hiába, bámulatos a román politika valóság- és térhajlítási képessége.
Még csak március van, s nini: ismét előkerült a román „aranyvonat” témája. Vagyis annak a 93 tonna aranynak a hovatartozása, amit a Jászvásárba menekülő román kormány pakolt vonatokra és küldött Moszkvába 1916-17-ben, miután kudarcba fulladt az Osztrák-Magyar Monarchia elleni orvtámadásuk, és az ellentámadás következtében
az akkor jóval kisebb „kifli”-Romániából csak egy kiflicsücsköt sikerült megtartani, azt is csak az orosz szövetségeseknek hála.
Szóval előkerült az aranyvonat, s mit ad Isten, Bukarest részéről, mégpedig azzal a felütéssel, hogy Moszkva a mai napig tartozik nekik ennek az aranynak a visszaszolgáltatásával – az olyan apróságok, mint hogy elszedték utána az oroszoktól Besszarábiát, vagy hogy amúgy ők is végigdúlták a Szovjetuniót a németekkel karöltve húsz évvel később, nem zavarja a román politikusokat annyira, hogy legalább néhány évente fel ne vessék az oroszoknak: tartoztok nekünk. Hiába, bámulatos a román politika valóság- és térhajlítási képessége.
S a kitartó makacssága: ha egyszer a fejükbe vették, hogy valami nekik jár, addig követelőznek és törleszkednek, erőszakoskodnak és fenyegetőznek, amíg meg nem kapják. Teljesen mindegy, mire áhítoznak éppen a polcról – s a biztonság kedvéért azért eltesznek ezt-azt a boltban, ha már ott vannak –, a lényeg, hogy
amire egyszer ráböktek, az az övék. Legyen az Erdély, Besszarábia, Dobrudzsa, Magyarország a Tiszáig, sőt azon is túl,
Albánia tengerpartja, magán- vagy közvagyon, esetleg a telefonod, amin az imént voltál olyan balga, hogy kérésükre megmutattad a pontos időt – makacsul hajtogatják, hogy az bizony az övék, sőt, az övék volt mindig is. Amiben egyedülállóan tehetségesek talán, hogy általában egy nép kondicionálásához viszonylag sok idő kell – legendák gyártása, beágyazása a nemzeti köztudatba, követelések megalapozása, rendezvények, politikai deklarációk, miegymás –, náluk ez egy darab kék-sárga-piros szalaggal megoldható.
Amire rákötik, az onnantól kezdve az övék, öröktől fogva, örökké. Ha te leveszed, immár a szentséges hazát támadtad meg,
akkor is, ha csak egy kukára volt mázolva, akkor is, ha onnantól kezdve hagyták szétrothadni a mioritikus Pató Pálok, a tatarozni, takarítani, fenntartani lusta kezek hirtelen parancsszóra szorulnak ökölbe: el a kezekkel az enyémtől, takarodj az országomból! Gondoljunk az engedély – és nem mellesleg román halottak – nélkül elhelyezett betonkeresztjeikre az úzvölgyi osztrák-magyar temetőben: addig a magyarellenes hőzöngés arrafelé pár száz barbár bugris tombolása volt, amint odakerültek a keresztek felpántlikázva, került rá ortodox papi áldás és minden, ami kell, egyből nemzeti emlékhely teremtődött a semmiből, és már a román sajtó nagyobb része is csont nélkül átvette a hazugságokat.
Ez a parancsszóra riadás, ez a küzdeni akarás egyszerre elborzasztó és valahol mégis irigylésre méltó.
(Az irigység persze nem az agressziónak szól – Istennek hála, hogy nálunk a büdös életben nem tudnának összeverbuválni ezres tömegeket pogromra, sírgyalázásra, míg a szomszédban ez csettintésre megy, látjuk –, hanem az összefogásnak).
Erről írt Kós Károly 1911-ben, amikor látta, hogy a tétlen magyarság orra előtt szervezik meg Erdély megszerzését úgy, mintha egyetlen parancsolatra cselekednének, de ezt a parancsot sikerült belsővé tenniük – s mindeközben a lehető legjobb, őszinte barátságban voltak magyar, szász, zsidó szomszédaikkal. S ha ma az ember megvizsgálja, változott-e bármi e téren, azt látja, aligha: egy „buna ziua” után össze lehet cimborálni a románok nagy részével a kocsmában, strandon, pláne külföldön; ha a szomszédod, megtanulja a kedvedért ő is, hogy „jó napot!”, és életre szóló barátságot is köthettek, amit megőrizni viszont csak az úgymond kényes témák kerülésével tudtok. Mert ha bármiféle történelmi kérdés vagy hovatartozás merül fel, akkor sokan – tisztelet a kivételnek –
a legmeredekebb hazugságot, a legátlátszóbb otrombaságot képesek asztalt verve védeni, ha történetesen egy román mondta;
mindezt csak felfokozza a közösségi média erre különösen alkalmas, arctalan hordavilága. Az a mítoszteremtő sovinizmus, amivel nálunk kikacagott, ócska ponyvákban találkozni leharcolt zugárusoknál, odaát a közoktatást és közbeszédet mérgezi politikai céllal több mint száz éve.
Erre aztán könnyű hipernacionalista közpolitikát építeni a dörzsölt politikusoknak, a politikum világába tartozó történészeknek és véleményformálóknak: a kognitív disszonancia itt sem akadály. Történelmi kérdésekben különösen:
Vitéz Mihály addig érdekes, amíg „egyesíti” Romániát – hogy a székelyeknek kiváltságlevelet ad, feketén-fehéren leírt autonómiával, az már biztosan csak magyar propaganda.
Ha kell, kódexekből tépnek ki apró, őket igazoló papírfecniket, és vetik tűzre a többi részét – csak egyetlen példa: Anonymus Gesta Hungarorumába akkor szerettek bele egyes román történelemkedvelő körök, amikor meglátták benne a Magyarország területére odahelyezett vlach „őslakosokat” – miközben ez történelmileg éppolyan hiteles adat, mint Emese teherbeejtése egy turulmadár által. Ellenben a magyar királyok cselekedeteihez már nem forrás Anonymus – csak addig, amíg vlachokat képzel a nyolcszázas-kilencszázas évek Kárpát-medencéjébe.
De tud még ez fokozódni akkor, amikor nemcsak nemzeti múltról és jogokról van szó, hanem ennél is fontosabb dolgokról: például pénzről, műkincsekről, értékes ingatlanokról. Miután az 1916-os fiaskóra két évvel újra megtámadták Magyarországot, ezúttal sikerrel, végigdúlták-erőszakolták, civilek ezreit deportálták és százait gyilkolták meg, és 25 milliárd aranykoronának megfelelő, vagyis 16 adóévnyi kárt okoztak, még úgy gondolták,
Párizsban benyújtanak egy vaskos számlát a békekonferencián a hadisarcról, amit a megcsonkolt Magyarországnak kellene fizetnie Romániának.
Vagy pedig ott van a Gozsdu-udvar ügye: miközben a húszas években a magyar állami vagyon elhappolása mellett nagyban folyt a komplett magyar erdélyi arisztokrácia kifosztása „földreform” címén, mai ésszel felfoghatatlan értékben, azért még volt merszük felvetni, hogy a budapesti Gozsdu-udvart Gozsdu Manó mégiscsak a román diákok megsegítésére húzta fel, szóval hogy az nekik jár. Mindezt halálosan komoly képpel. Aki ilyenkor kompromisszumot keres velük,
nagyjából olyan kompromisszumra számíthat, mintha az erdőben rátámadó farkassal vitázna, hogy csak az egyik combját egye meg.
Kikeresik a szerintük nekik járó morzsát, az ellopott kenyeret meg köszönik szépen, illetőleg: mindig is az övék volt, a „pék” különben is ősi dák szó, azt jelenti: „túlrakodott kamion volánja mögött manele zenére csujjogató, gyorshajtást mobiltelefonján élőben közvetítő román sofőr”. Vagy valami ilyesmit.
Amit viszont el kell ismerni: tényleg nagyon ügyesek abban, hogy mindig azt a „tartozást” szedik elő, amit egy adott konfliktusban az aktuálisan gyengébb, vagy közutálatnak örvendő féllel szemben kívánnak érvényesíteni.
Körülbelül az ellenkezőjét csinálják, mint a magyar politika az elmúlt ötszáz évben – és kétségkívül sikeresebben.
Most e téren éppen Oroszország került elő, amely láthatóan nem akar bajszot akasztani a NATO-val, így veszélytelenül lehet ismét követelni tőle valamit. Gyorsan kikeresték hát a bukaresti követeléslistán, hogy mi szerepel Moszkva neve mellett: az aranyvonat. Más kérdés, hogy az oroszok elküldték őket a fenébe, sőt, közölték: ti tartoztok nekünk! Amihez aztán indoklásul jöttek az 1944-es szovjet „felszabadítás” költségei, amivel Románia adós.
Medvegyev meg, aki belehülyült a hatalomvesztésbe vagy a vodkába, és egyébként igen ritkán mond bármi jót, közölte velük: „a román nem nemzet, hanem életforma”.
A tények ismeretében valahol érthető a kölcsönös gyűlölködésük. Na persze nem az egymásnak okozott sérelmeik okán: hanem az egymáshoz való hasonlóságén.
Kiemelt kép: Klaus Iohannis / Facebook
