Nem tudtunk kimaradni a Mohácshoz és Trianonhoz vezető világháborúkból sem, de ebből okulva képessé kell válnunk arra, hogy egy ezekhez hasonló mélységű harmadik nemzeti tragédia ne következzen be. Bogár László írása.
A magyar miniszterelnök egy interjúban arról beszélt, hogy a most zajló konfliktusok talán már a harmadik világháború első összecsapásai, és hogy a legfőbb törekvésünk csak az lehet, hogy mi, magyarok kimaradjunk belőle.
Mivel a világháborúnak mint fogalomnak nincs egzakt definíciója, érdemes lenne eltöprengenünk arról, hogy milyen hatalomtektonikai okok miért és hogyan vezetnek világháborúhoz, és hogy egyáltalán lehet-e, s ha igen, akkor miként, kimaradni belőle.
Ma természet adta módon beszélünk első és második (most pedig már harmadik) világháborúról, ám maga a kifejezés csak 1942-ben született meg, amikor világossá vált, hogy az amerikai–japán konfliktussal valóban világméretűvé vált a háború. És egyúttal az is nyilvánvalóvá lett, hogy az addig egyszerűen csak „Nagy Háborúként” emlegetett, 1914-ben kirobbant konfliktusnyaláb volt az első, így az 1939-ben kezdődő, de „csak” 1941–42-ben beélesedő konfliktus a második a sorban.
Ám a 20. század két (vagy legalábbis látványtechnikailag kettőnek látszó) világháborúja valójában egyetlen „harmincéves” háború (a közepén két évtizednyi fegyverszünettel),
és ha kinyitjuk a történelmi optikát, akkor az is láthatóvá válik, hogy a „világháborúk” attól „világ” háborúk, hogy hatalomtektonikai értelemben világbirodalmak összecsapásai. És ebben az értelemben minden világbirodalom-váltás kikerülhetetlenül világháborúval jár.
A modern Nyugat soha nem volt egységes birodalom, hanem a Nyugaton belüli dominanciáért – és ami ezzel egyet jelentett az elmúlt fél évezred során, a világ feletti uralomért – rendszeresen egymásnak feszülő nemzetállamok komplexumaként működött. Fontos hozzátenni mindehhez, hogy
a világbirodalom uralmi elitje, ha úgy adódott, a saját nemzetállami talapzatát is brutálisan kifosztotta, mint ahogy most az Amerikai Egyesült Államok nevű világbirodalmi „felépítmény” teszi a nemzetállamával.
Portugálok, spanyolok, hollandok, franciák, britek és az elmúlt évszázadban amerikai elitek töltötték be a világbirodalmi státuszt, és az évszázadonként kikerülhetetlenül bekövetkező világbirodalom-váltás mindig világháborúval járt.
Kivéve az elsőt a portugál–spanyol „őrségváltásnál”, amikor VI. Sándor pápa „békésen” kettéosztotta a világot spanyol és portugál részre, és így a világháború elkerülhetővé vált. Akkor még nem volt csúcsra járatva a liberális demokrácia, így a világot nem kérdezték meg arról, hogy akar-e spanyol és portugál részre „osztódni”, amiből aztán számos elég sajátos következmény adódott.
A következő világbirodalom-váltás, a spanyol birodalom lehanyatlása és a holland világbirodalom felemelkedése azonban már egy olyan többdimenziós világháborúba torkollott, ez volt a harmincéves háború 1618 és 1648 között, ami az akkori Európához mérten emberéletekben és anyagi vagyonban mérve is nagyobb pusztítást hozott magával, mint a 20. század „harmincéves” háborúja 1914 és 1945 között.
A holland bukás után következett a francia világbirodalmi kísérlet a Napkirálytól Waterlooig, ami szintén sok millió halálos áldozattal járó világháborúval ért véget, és nyitotta meg az utat a Brit Birodalom felemelkedése előtt.
Az első és második világháborúként emlegetett „csinált” konfliktusokra azért volt szükség, mert a német birodalmi elitek úgy vélték, hogy az újabb évszázad a német világbirodalom évszázada, és nem Amerikáé.
És mivel a háború első szakaszából nem okultak, így gyanútlanul sétáltak bele abba a csapdába, amit „harmadik” birodalmuk színlelt engedélyezésével a globális hatalmi rendszer állított nekik.
Hasonló logikával csalták csapdába és számoltak le az orosz világbirodalmi aspirációkkal is. Ám a jelek szerint egy évszázad nyomán a birodalmi elitek negyedik generációja már olyan degenerációként mutatkozik meg, amely kikerülhetetlenné teszi a bukást, így ez most Amerikával is megtörténni látszik.
De míg az előző világbirodalom-váltásokat kísérő világháborúk során egyértelmű volt, hogy ki lesz a következő világbirodalom (a németek és oroszok történelmileg komolytalan kísérleteitől eltekintve), most minden eddiginél bizonytalanabb és kiszámíthatatlanabb a helyzet.
Nem az történik, hogy a modern Nyugat egyik világbirodalmát felváltja egy másik nyugati nemzetállamra épített újabb világbirodalom, hanem valami „más”.
De hogy mi ez a „másság”, arra vonatkozóan csak elég bizonytalan feltevéseket fogalmazhatunk meg. Azt sem zárhatjuk ki, hogy a Nyugat, a nyugatias modernitás egész világrendszere van széthullóban így a kialakulóban lévő világválság sokkal mélyebb, a következmények sokkal drámaibbak lehetnek, mint eddig bármikor.
Az így kialakuló világháború pusztító hatása is ehhez illeszkedik majd.
A világháborúból való „kimaradásunk” érdekében ugyan valóban mindent meg kell tennünk, de ez valószínűleg nem értelmezhető, hiszen a közepén vagyunk annak az „aktív zónának”, amely ennek a javában zajló újabb világháborúnak a tektonikai törésvonala. „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni azt, amit lehet” – hangzik az erdélyi fejedelmek híres intelme, és most is ez a feladat.
Kimaradni nem tudunk, mert a világot irányító „nem létező” erő ezt aligha engedi meg számunkra, de minden létező anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi energiánk összpontosításával arra törekedni, hogy „mentsük, ami menthető”.
Nem tudtunk kimaradni a Mohácshoz és Trianonhoz vezető világháborúkból sem, de ebből okulva képessé kell válnunk arra, hogy egy ezekhez hasonló mélységű harmadik nemzeti tragédia ne következzen be, és ez talán még nem lehetetlen.
Borítókép: Bogár László közgazdász
Forrás: MTI/Máthé Zoltán
