Orbán „köpködi a lelátón az undorító szotyoláját”, „Stadion stop” és Farkasházy – íme néhány ok, amiért a foci mostanra tényleg „jobboldali műfajjá” vált. Nagy Ervin írása.
Annál visszataszítóbbat elképzelni sem tudok a lelátón, mint hogy valakinek csupán akkor jön meg a kedve szurkolónak lenni, ha megy a játék. Pedig sok ilyet látni.
Évekig, évtizedekig szidja a magyar focit és szapulja a magyar futballistát, gúnyolja a magyar válogatottat, sőt: kiröhögi a „magyarkodást”.
Aztán az ellenszélben folyó munkának beérik a gyümölcse, megjön a siker, kijut a csapat egy világversenyre, milliók ünneplik a játékosokat – a focit mostanáig fikázó fickók pedig hirtelen felveszik a nemzeti zászlót magukra.
Istenem, de sokan vagytok…
Itt vannak nekünk például az internacionalista szellemiségű baloldali politikusaink. Meg persze a liberális érzelmű világpolgárok. S hogy mi bennük a közös? A haladásba vetett vakhitük. A rendszerváltoztatás óta minálunk éppen azért fogtak rendre össze, mert a progresszió iránti kielégíthetetlen vágyuk felülírta minden más elkötelezettségüket, illetve a természetes közösségek elleni gyűlöletük áthidalta a különbségeket.
A haladó nyugat másolása volt az elmúlt harminc évben a baloldal és a liberálisok közös nevezője.
Ebből kifolyólag a nemzeti közösséghez való viszonyuk is gyengébb volt annál, mint amit elvárnánk egy polgártársunktól. De ez se lenne olyan fontos, ha nem rugdosták és gúnyolták volna azokat, akik büszkén vállalták a magyarságukat.
Persze voltak és vannak kivételek, ismerek én is nemzeti érzelmű baloldaliakat, de ők a kisebbség. Sajnos… Megjegyzem, ez az oka annak, hogy több liberális és baloldali politikus is úgy érezte mostanában, hogy nem szégyen Brüsszelben hazánk ellen árulkodni. Sőt, van olyan is, aki büszke erre.
Gyurcsány-hívők, szocialisták, momentumosok, a Párbeszéd és most már a Jobbik is – a hatalmat és a nyugati mintákat mindig is jobban szerették, mint a hazájukat.
Jóban és rosszban egyaránt. Mert itt kezdődik a valódi hazafiasság. Aki helyesen válaszol arra a kérdésre, hogy mi a fontosabb, a magyarság vagy a haladás, az érti, miről beszélünk.
A hazához való gyenge kötődés pedig tükröződik a sporthoz, a focihoz, de leginkább a magyar labdarúgó válogatotthoz való kapcsolatukban is.
A foci mindenkié. Ahogy a demokrácia minden vívmánya és az alkotmányos jogok is. A magyar válogatottnak szurkolni viszont nem politikai, hanem morális kérdés.
Ahogy szurkolónak lenni sem alanyi jog, azt ki kell érdemelni!
A legtöbb baloldali és liberális politikus ezt tévesztette el az elmúlt évtizedekben. Pedig senki nem akarta őket kiközösíteni, senki nem akarta őket a lelátótól távol tartani. Senki nem vitatta volna elkötelezettségüket vagy magyarságukat. Ők távolodtak el.
Valójában a liberálisok és a baloldali politikusok tehetnek arról, hogy a foci jobboldali műfaj lett.
Csak néhány elrettentő példa álljon itt.
Farkasházy Tivadar néhány éve azt mondta, hogy amikor kikap a válogatott, akkor mindig azzal vigasztalja magát, hogy Orbán Viktornak szereztünk egy rossz napot. Adódik a kérdés: ki szerzett rossz napot Orbán Viktornak? Az ellenfél? Vagy Farkasházy? Szóval kinek is drukkol a „humorista”?
Pedig éppen ő az, aki tényleg ki szokott járni meccsekre, mégis politikát csinál abból, ami nemzeti ügy kellene hogy legyen.
Valójában ez az mintapéldája annak, hogy miként idegenítette el magát a baloldal, hisz senki nem közösítette ki Farkasházyt. Éppen ő volt az, aki egyenlőségjelet tett a jobboldal (Orbán Viktor) és a magyar labdarúgó válogatott közé.
De nézzük meg három olyan vérbeli ellenzéki politikus focihoz való fura viszonyát, akik meghatározták az elmúlt évek közéleti diskurzusát! Egy posztkomcsit, azaz egy régi motorost, egy „új generációs” liberálist, valamint egy városvezetőt.
Gyurcsány utoljára sportminiszterként „szerette” a sportot. Aztán miniszterelnök lett, és a labdarúgás mostoha évei következtek. De a későbbi DK-elnök igazán akkor mutatta meg a focihoz való valódi viszonyát, amikor (ismét) az ellenzék vezérévé vált. Számtalan gúnyos megszólalásával szította ugyanis az ellenszenvet a labdarúgás iránt, a stadionépítések megakadályozása pedig az egyik fő politikai célja lett.
Mint kiderült, még Karácsony Gergely mögött is ő állt, mikor 2019-ben meghirdette a „stadion stop” kampányát. (Amiből szerencsére nem lett semmi!) Aztán jöttek az olyan mondatok, hogy Orbán „köpködi a lelátón az undorító szotyoláját”… és így tovább, évről évre.
Valójában Gyurcsány arra használta fel a foci iránti ellenszenv felerősítését, hogy az Orbán elleni gyűlöletet fokozza. Mint a választások és persze a labdarúgóválogatott sikerei mutatják: nem sok sikerrel.
De felesége, Dobrev Klára vitte csúcsra a gyűlölködést. Sőt, a volt árnyék-miniszterelnök (ha van ilyen közéleti pozíció, akkor azt ő töltötte be) elkövette azt a „bravúrt”, hogy egyszerre rúgott bele a vallásos emberekbe és a fociba (és nem a labdába), mikor azt mondta, hogy a templom az új stadion.
Ugye értjük és érezzük a gyűlöletet?
Karácsony Gergely hozta a szokásosat – mondhatnánk. 2019-ben ugyanis „stadion stop” jelszóval azt ígérte, hogy nem építenek meg egyetlen új sportlétesítményt sem Budapesten (mert annak az árából sok-sok lélegeztetőgépet lehet venni – ahogy a baloldali demagógia mindig is hajtogatta), aztán a közösségi oldalán szelfizett a Puskás Stadion megnyitóján. És láss csodát: Fekete-Győr András társaságában.
Ezzel a hipokrita magatartással ki is borította azt a bizonyos bilit. Volt is belőle botrány. Jogosan estek neki a főpolgármesternek.
Ha a foci jobboldali műfaj lett, az éppen a baloldal határtalan gyűlölködésének és Karácsony Gergely álszent viselkedésének köszönhető.
Fekete-Győr András is hatványozottan sokat tett azért, hogy a foci jobboldali műfaj legyen. A momentumos politikus ugyanis 2021-ben, amikor kijutottunk az Eb-re, és idehaza és játszottunk két meccset, egy olyan videót tett közzé, amelyen szurkolóként és politikusként aposztrofálta magát, majd címeres mezt húzott, és úgy sétafikált a Puskás Aréna körül, mintha kicsiny gyermekkora óta óriási szurkoló lenne.
Közben előkerült egy néhány évvel ezelőtti videó, amelyen még teljesen másként látta a magyar focit, s amelyen azt mondta: „Az nekem nem elég, már bocsánat, hogy azért, mert magyar vagyok, ezért nekem szeretnem kell a magyar focit, bármennyire is szar az. Én nem fogom ezért”.
Most megint fotókat tett közzé. Persze, mert most éppen ez a „divat”. És Fekete-Győr ismét a Momentum elnöke akar lenni.
Visszahozza Magyar Péter a baloldal hitelét? A kérdésre még korai lenne megnyugtató választ adni. A kezdés mindenestere nem sikerült jól. A tűzpiros BMW sportkocsi ugyanis elvitte a fókuszt a lényegről, azaz a fociól és a magyar válogatottról.
De a probléma inkább az, hogy ez nem a fociszeretetéről szól. Ez a fénykép azt üzeni, hogy Magyar Péter egy vagány pasi, akinek sok pénze és „jó ízlése” van.
Azt mondják, hogy a valódi szurkoló a bajban sem hagyja el csapatát. Jóban-rosszban kitart, és a nagyvilág előtt is vállalja a vonzalmát. Kicsit olyan ez, mint a házasság.
Hisszük-e, hogy okkal születtünk magyarnak? Hogy nem a vakvéletlen vetett a Kárpát-medencébe minket, így dolgunk van ezzel a létünktől elválaszthatatlan sajátossággal?
Magyarnak születni nem választás kérdése, magyarrá válni viszont igen. Magyar az, aki vállalja magyarságát, ez pedig egy életre szóló küldetés.
Ebbe nem fér bele az, hogy árulkodom a hazámra, ahogy az sem, hogy csak akkor szurkolok a nemzeti válogatottnak, ha megy a játék, s ha ez a divat.
Borítókép: Magyar Péter is játssza a kemény drukkert
Forrás: Facebook/Magyar Péter
