Pár perc nosztalgia azoknak, akik a nyolcvanas években voltak gyerekek, egyben elgondolkodtató tanmese a mai fiataloknak.

A tanulságos és lélekemelő videó a 80-as évek előtt születettek gyerekkoráról szól, mintegy tanmeseként üzenve a mai gyerkőcöknek, akiknek a többsége – példának okáért – a számítógép előtt ül, a mobilját nyomkodja, nem pedig a grundon rúgja a labdát.

Tény, más világ volt akkoriban, a videóban elhangzó emlékek – melyen a mai fiatalok esetleg mosolyognak – mégis elgondolkodtatóak, és egy szép gyerekkor történeteit tárják elénk.

Az írás több, mint egy évtizede kering az interneten, ez ihlette meg a videó készítőjét egy hangos-képes összeállítás elkészítésére.

„Akik 1980 előtt születtek, azok valódi Hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg! Gondolj csak bele, 1980 előtt születtünk, kész csoda hogy életben maradtunk.

Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv sem nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom.

A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval. És amikor biciklizni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi.

Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz.

Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük, kimentünk játszani. Igen ki! Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejthették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még vezetékes telefon se nagyon volt, nemhogy mobil.

Nyáron a derékig érő fűben és közeli kis erdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenesági rokona.

Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért.

Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Ha az erősebb elgyepálta a gyengébbet, a kisebbet, az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem.

Étkezési szokásaink Schorbert Norbi Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét. Gondoljunk a zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra – ki tudja mit tettek bele –, az iskolai menzára – ki tudja mit nem tettek bele –, és mégis itt vagyunk.

A kakaóban nem volt A, B, C, D, és E vitamin, viszont bedekónak hívták, és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült.

A limonádét még magunknak kevertük, és mosatlanul ettük a fáról a még éretlen gyümölcsöt.

Volt néhány barát, aki ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg spektruma (az valami számítógép volt), de szó sem volt play stationról, nintendóról, 64 tévécsatornáról, műholdról, kábeltévéről, filmekről, DVD-ről…

Viszont voltak barátaink! Olyanok akikkel találkoztunk kint az utcán, focipályán, vagy a pingpongasztaloknál, vagy ha még sem akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellett megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket. Nem vittek, és nem hoztak a szülők autóval.

Mégis itt vagyunk! Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és mégis itt vagyunk!

A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sosem akarnánk megállni.

Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le késsel és nem pereltük be, és nem panaszkodtunk otthon, nehogy kapjunk még egyet.

Akkor és ott csináltuk, ahol lehetőség volt rá, és ha valamit rosszul csináltunk, vállaltuk a következményeit és újra próbálkoztunk.

Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, a szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, bűntudat, felelősség, boldogság. Ismertük e szavak mélységét.

Ezek voltunk mi. Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mai fiatalok értetlenül mosolyognak.”

Kiemelt kép: Fortepan/Szalay Béla