Imádom olvasni a Lendvai Ildikó elnevezésű volt cenzor írásait. Mulattat az a végtelenül primitív agitáció, amelyet monomániásan  folytat – hála Istennek már bevégzett – politikusi ténykedése után is.

Lendvai nagyasszonynak most a mobil eszközök (valaha telefonnak mondtuk, de ezekkel ma már mindent lehet, csak telefonálni nehezen) tanórákról való kitiltása miatt támadt agymenése. Mert ugye a kitiltás avítt, történelem előtti módszer, éljen a modern progresszivitás és a gyerek tehessen bármit a tanóra alatt, amihez csak kedve van. Így szeret majd iskolába járni, ellenben, ha megfosztják digitális kábítószerétől, maga alatt lesz, vagy mi.

Most jön az a szövegem, amit a fiatalok annyira utálnak: Bezzeg az én időmben…

Igen, az én időmben az iskola arra szolgált, hogy a tanárok átadják a tudást a diákoknak, azaz – szentségtörő gondolat – az óra alatt figyelni, tanulni kellett. Ha akartuk, ha nem. Ha rajtunk múlt volna, akkor nem, csak éppen nem volt beleszólásunk. Igaz, digitális kütyüink sem voltak. De!

Volt papír és toll, amikkel óra alatt kis üzeneteket írogathattunk egymásnak. Ez volt a mechanikus sms. Persze csak addig, amíg a tanár észre nem vette. Ilyenkor – ó irgalom atyja ne hagyj el! – a levélkét egyszerűen elvette, sőt sokszor – micsoda magántitok sértés! – el is olvasta. Ugyanis az általános tanári felfogás szerint a tanórán azzal kell foglalkozni, ami a tanítás tárgya, a magánéleti kérdéseket órán kívül lehet rendezni, megbeszélni.

Ugyanezen okból tilos volt az óra alatt beszélgetni, azaz testközelből csetelni. Az ilyen tevékenység jutalma – szörnyű lelki megrázkódtatás! – többféle lehetett. Állni az óra végéig a pad mellett, vagy a sarokban, esetleg kint a folyosón az ajtó mellett. Rettenetes, ez maga az inkvizíció!

Volt, de ma már haladárok vagyunk.

Még abban a csodálatos korszakban, amikor az SZDSZ elnevezésű szörnyűség adta az oktatási tárca vezetőit, megpróbáltam észérveket kicsikarni a libernyák államtitkárból, milyen módon lehet rendet tartani. Azt tudakoltam, mit tehet egy tanár annak érdekében, hogy tanítani lehessen a tanórán. Mert ugye mindenféle fegyelmezési lehetőségtől eltiltották az oktatókat, még azt a gyereket se küldhetik ki az osztályból, aki minden kérés és figyelmeztetés ellenére is folyamatosan zavarja a többieket. Mire nagyokosunk azt felelte, nincs joga a tanárnak megfosztani a gyereket a tanulás lehetőségétől. Visszakérdeztem: miért, a renitensnek joga van lehetetlenné tenni, hogy a többi harminc tanuljon? Erre azt a dodonai érvet hangoztatta, hogy olyan izgalmas órákat kell tartani, ami még a renitens figyelmét is leköti.  Azt merészeltem ellenvetni, hogy például az én figyelmemet semmivel sem lehetett volna lekötni a matekórán, tekintettel arra, hogy utáltam a matekot.

Mi volt a világmegváltó válasz? Ezt oldja meg a tanár. Kösz, ha nem mondja, hülyén halok meg.

Tudtommal az iskola feladata a mai napig nem változott. Nem lett a tantermekből sem chat-szoba, sem szórakozóhely és még ma sem azért kell ott ülniük a diákoknak, hogy kedvük szerint üssék agyon az időt. Sajnos egy ideig mindenkinek tanulnia kell, ezen nem lehet változtatni. Az okos eszközök nem tanulnak a gyerekek helyett, a tudást nem lehet arra hagyni, hogy „majd beírom a keresőbe”. Mert mi van, ha nincs internet vagy lemerül a mobil?

Akkor, gyermekem, állsz mint egy borjú, amelyik bámul az új kapura és csak bután pislogsz.

Ezer hátránya mellett kétségtelenül van néhány előnye is ennek az okos eszköznek, csakhogy nem neki, hanem nekünk kell okosnak lennünk. Például úgy, hogy a mobilt csak akkor használjuk a tanítás alatt, ha az a tananyag megértéséhez segít hozzá. Ám ahhoz, hogy ez így legyen, csupa tudatos felhasználó szükségeltetne, ami a vágyálom és a lehetetlen közé sorolható. A gyerekek többségének esze ágában sincs önmérsékletet tanúsítani, ha ott van nála az eszköz, mindenhogy inkább használja, mint tanulási segédeszközként.

Ez tény, mert a gyerek már csak ilyen.

Lendvai mutti írásában nem tér ki arra, hogy miként lehetne – mert nem is lehet – megoldani, hogy a gyereknél legyen a mobil, mégse használja magáncélokra az óra alatt. Nem tér ki rá, mert ő sem tudja. Helyette jön a kormányszidalmazás, „a magyar állam ósdi, modernizáció- és progresszióellenes” felfogásának emlegetése.

Igaza lehet, a tanítás normál körülményeinek megteremtése az ő komcsi olvasatában modernizáció- és progresszióellenes. Micsoda maradi, kőkorszaki gondolat, hogy az iskolában tanulni kell!

Felrémlik előttem Bujtor István örökbecsű filmje, A pogány madonna egy ikonikus jelenete, ahol Matuska bácsi (Bánhidi László) „fedett ügynökként” kocsit mos. Megáll mellette egy francia autós, hogy ő is lemosassa az autóját, mire Matuska bácsi elzavarja, mondván:

„Nem vagyunk a kapitálizmusban, hogy a dolgozónak dolgozni is kelljen!”

Lendvai felfogása szerint pedig: Már nem vagyunk a szociálizmusban, hogy a tanulónak tanulni is kelljen!

Ildikó sommás ítélete: „Orbán »a progresszív vírus« ellen hirdet harcot. A harc sikeresnek látszik. Csak épp a beteg is belehal.”

Ez pontosan akkora igazság, mint amit a Gyurcsány-kormány alatt hirdetett: „Lassan mondom, hogy mindenki megértse. Lassan mondom, hogy Orbán Viktor is megértse. Nem lesz gázáremelés.” Aztán lett háromszor is. Na abba a kúrába tényleg kicsi híján belehalt a beteg.

A mobilok óra alatti használatának tilalmába viszont biztosan senki sem fog belehalni, még a tanítás sem.

Kell még valamit mondanom, Ildikó?

Kiemelt kép: MTI/Soós Lajos