Tele vagyok kérdésekkel: Minden matyó mezőkövesdi? És minden mezőkövesdi matyó? Mit jelent ma matyónak lenni? Másabb, mint palócnak?
Legtöbbünk még ismeri a Kárpát-medencében élő népcsoportokat.
A néprajzilag egységet alkotó csoportoknak se szeri, se száma, melyek egy-egy tájegységhez, vagy annak egy szűkebb régiójához köthetők. Ma még él az az idősebb korosztály, akik számára igenis fontos a hovatartozás kérdése. A székelyek székelyek, a palócok palócok, a matyók matyók. Van jelentősége ennek a 21. században? És ha igen, az miben rejlik? Vajon meddig maradnak még fenn ezek a csoportok?
Tele vagyok kérdésekkel: Minden matyó mezőkövesdi? És minden mezőkövesdi matyó? Mit jelent ma matyónak lenni? Másabb, mint palócnak? Ha egy székelyt kérdeznék meg… nos, nem merném ezt egy székelytől megkérdezni. Félő, hogy sokára gyógyulnék fel a válasz után.
És ez az! Ezt jelenti valakinek lenni! A megkérdőjelezhetetlen bizonyosságot.
Az érzést, hogy tudom hová, kikhez tartozom. S ha szüleim oda tartoztak, akkor én hova máshova tartozhatnék?! Persze, biztos vannak például székely punkok, sőt székely emós fiatalok is, de ettől még ők is székelyek előbb, s csak aztán mások. „Az ilyet kiheverik.” – mondaná nagyapám.
A jászok, kunok, hajdúk eredettudata vajon van-e még elég erős ahhoz, hogy túlélje korunk globalizációs folyamatait? Hiszen régen annyi mindenben különbözött egy-egy vidék! Az eltérő környezeti adottságok eltérő megoldásokat szültek, egyedi kulturális jellemzőkkel, mind az építészetben, a gazdálkodásban, az öltözködésben, a táplálkozásban, de még táncban és zenében is. Egy somogyi konyha merőben más, mint egy tirpák. Egy őrségi porta teljesen más, mint egy barkósági. A rábaközi viselet egészen más, mint a bihari. A kalotaszegi tánc és zene szinte össze sem vethető egy moldvai csángóval. Mind magyarok vagyunk, és mégis ezerszínű kultúrát örököltünk meg a Kárpát-medencében. Mit kezdünk vele?
Vannak országok, ahol ebből a sokféleségből erényt kovácsoltak. Elég, ha csak megnézzük a modern gasztronómiai törekvéseket. A legnagyobb érték a helyi adottságokra épülő, saját kultúrájából merítő, helyben megtermelt és ott elkészített étel. A vendéglátásban azok az országok járnak élen, melyek nem engedték el helyi gyökereiket, hanem arra építették rá egyedi és különleges jelenkori világukat.
Nem szeretném elfogadni azt a gondolatot, hogy a mai világban csak egy globális kulturális masszának ragadhatunk fel valamelyik oldalára, mert sokkal inkább vagyunk „csak emberek” meghatározott érdeklődési körrel és élethelyzetekkel, mintsem egy nép leszármazottai és annak a kultúrának az örökösei. Úgy vélem a vagy-vagy opció helyett szerencsésebb volna az is-is lehetőséghalmaz. Hiszen az identitásaink annyi felől valók, van helye abban mindennek, csak a sorrendet ne feledjük el. Hogy mi az első?
Ha régi idők irodalmát olvassa az ember – gondoljunk csak Mikszáthra, Jókaira, Móra Ferencre, Móricz Zsigmondra, Féja Gézára, Sinka Istvánra, és még hosszan sorolhatnám – , akkor feltárul előttünk a valahová tartozásnak az igazi titka. Hiszen minden apró sajátosság mögött, melyekről korábban írtam, egyetlen dolog áll, s az nem más, mint a lelkület.
Valahová tartozni, valakinek lenni egy érzés, amit főleg akkor tud megélni az ember, ha meg akarják fosztani tőle. Mert én a szépapám utóda vagyok, aki bizony palóc volt, s tőle, míg hozzám elért az élet lehetősége, mindannyian azok voltak. Épp én ne lennék az!? Akkor mivégre születtem volna ide, örökükbe? Arra a tájra, melyet szívvel-lélekkel szerettek, ahol házaikat palóc lelkük szerint építették és csinosították? Nem az eszem a palóc, már a nyelvem sem az, de a lelkem… az még az! Palóc és ekképpen magyar. Szeretem a palóc beszédet hallani, nevetek a palóc tréfákon, jólesik szememnek az öreg házak formáján elidőzni. Szeretném szebbé és jobbá tenni környezetemet, és én ezt csak a magyar, palóc lelkem szerint tudom tenni. Mert a szép nekem eképpen szép, a jó eképpen jó. Jó a családomhoz tartozni és jó a nemzetemhez. Jó palócnak lenni, és jó magyarnak.
Kiemelt kép: Matyó Népművészeti Egyesület /Molnár László
