A magyar–lengyel barátság mitológiai talapzata azért alakulhatott ki, mert a cseh, lengyel, magyar király 1335-ös visegrádi találkozójától 1989-ig voltak közös érdekeink. Ám az ilyen klíringelszámoló rendszerek törékenyek és rövid életűek, különösen akkor, ha a „hitelező” fél tartósan azt kénytelen átélni, hogy a másik fél nemcsak hogy nem törleszt, hanem éppen ellenkezőleg cinikusan és látványosan egyoldalúan növeli adósságait, semmibe véve a másik fél elemi érdekeit.

„Angliának nincsenek örök barátai, Angliának nincsenek örök ellenségei, Angliának érdekei vannak” – mondta Palmerston brit miniszterelnök, félre nem érthető módon célozva arra, hogy a politikának nevezett ócska, primitív és cinikus színjáték politikusnak nevezett bábfiguráinak úgynevezett „barátságai” egészen addig tartanak, amíg a nyers érdekek egybeesnek vagy legalább is összehangolhatók.

Amint ez a helyzet nem áll fenn, azonnal vége az úgynevezett „barátságnak”. A polak wenger dva bratanki (lengyel–magyar két jó barát) hazug mítosza csak azért jöhetett létre, mert az elmúlt csaknem hétszáz év során történelmileg úgy alakult, hogy többnyire egybeestek, vagy legalább is összehangolhatók voltak az érdekeink.

Szó se róla a tartós együttműködés persze segíthet abban, hogy kialakuljon egy lelki, erkölcsi, szellemi egymásra hangolódás, ami segíthet azokban az esetekben, amikor ugyan van érdeksúrlódás, de a felek egyfajta „morális klíring” keretében „megelőlegeznek” némi bizalmat, arra számítva, hogy hasonló esetben majd a másik fél viszonozza azt. Ám az ilyen klíringelszámoló rendszerek törékenyek és rövid életűek, különösen akkor, ha a „hitelező” fél tartósan azt kénytelen átélni, hogy a másik fél nemcsak hogy nem törleszt, hanem éppen ellenkezőleg cinikusan és látványosan egyoldalúan növeli adósságait, semmibe véve a másik fél elemi érdekeit.

A magyar–lengyel barátság mitológiai talapzata azért alakulhatott ki, mert a cseh, lengyel, magyar király 1335-ös visegrádi találkozójától 1989-ig,

amikor a PHARE európai közösségi segélyrendszerével együtt voltunk „éltanulók”, hisz a „P” Lengyelországot a „H” pedig Magyarországot jelentette, voltak közös érdekeink. Ez utóbbinál persze azért már kicsit gyanakvóbbaknak kellett volna lennie mindkét félnek, hisz ócska átverés áldozatai voltunk mindketten. Ez a program ugyanis leginkább a közép- és kelet-európai országok „rendszerváltás” fedőnév alatt végbemenő brutális kifosztását célozta, és ehhez asszisztáltunk, ezt az „A” betű jelzi az akronimaszerű rövidítésben, amelyben a phare szó világítótornyot jelent. (Ez súlyos önkritika is, mert e sorok írója 1990-től a PHARE segélyprogram nemzeti koordinátora volt az Antall-kormány államtitkáraként. Mentség nincs, csak magyarázat, és ez valami olyasféle, hogy akkoriban az uralkodó véleményhatalom érveivel szembemenni értelmezhetetlen kísérlet lett volna. A halála előtt, 1993-ban már igazat adott nekem Antall József azokban a kérdésekben, amelyeknek még a felvetését is megtiltotta 1990-ben.)

Történelmi tény, hogy évszázadokon át valóban voltak a lengyelekkel közös stratégiai érdekeink. Először ott 1335 körül, aztán a történelmi Magyarország megsemmisítése után az erdélyi fejedelmek és a lengyel uralmi elitek között valóban tartós érdekszövetség alakult ki. Míg számunkra a Habsburg és az Oszmán Birodalom harapófogója jelentette a halálos csapdát, addig a lengyelek számára ezt a német és Orosz Birodalom testesítette meg. Azt azonban sem a magyar sem a lengyel elitek nem tudták felfogni, hogy mindez ugyanannak a történelmi színjátéknak a két közeli színpadon előadott változatait jelenti csupán. Hogy a Habsburg és Oszmán Birodalmat ugyanaz a háttérből cinikusan röhögő pénzhatalmi szuperstruktúra pénzelte, mint amely aztán Hitlert és Sztálint is egy későbbi színpadon.

Bár azért az talán feltűnhetett volna lengyel barátainknak, hogy 1938 és 1941 között eltelik három év, és a három főszereplő, vagyis a rendszeresen egymásnak vezetett német és Orosz Birodalom mellett harmadikként ez a bizonyos sok ezer éve „nem létező” világerő, most az egyszerűség kedvéért nevezzük „Nyugatnak”, szóval, hogy ez az utóbbi „szereplő” igazi „game-changerként” háromszor fordítja meg a forgószínpadot.

Először 1938-ban a német (akkor éppen „harmadik”) birodalommal köt szövetséget az Orosz Birodalom ellen, amelyet akkor Szovjetunió fedőnév alatt futtatott prostituáltként. Aztán váratlanul a németek és oroszok egymással szövetkeznek ez ellen a „nem létező” erő ellen. Na, még csak az kéne, mondja erre a „nem létező”, tessék csak szépen egymást kölcsönösen megsemmisíteni. Kicsit morgolódva, de engedelmeskednek, a németek szépen nekimennek az oroszoknak, de még mielőtt teljesen megsemmisítenék egymást a „nem létező” az oroszokkal köt szövetséget a németek ellen. Három év alatt a háromszereplős játszma „csak” háromszor fordul, igaz, Palmerston viszont nem forog a sírjában, mert elégedetten konstatálja, hogy az általa is híven szolgát „nem létező” erő most is profi munkát végzett. Az már csak hab a tortán, hogy miután a németek és oroszok majdnem teljesen megsemmisítették egymást, engedelmesen végrehajtva a „nem létező” parancsát, ez utóbbi újabb színpadi fordulatként újra a német birodalommal köt szövetséget az oroszok ellen.

Drága lengyel barátaink, valóban nem tűnik fel számotokra semmilyen gyanakvást keltő mozzanat ebben a színjátéksorozatban?

Valóban nem vettétek észre, hogy amiképpen akkor is, most is hülyét csinál belőletek ez a bizonyos „nem létező”?

Valóban nem látjátok, hogy ugyanabba a történelmi csapdába csalva ugyanúgy dobnak el benneteket cinikusan röhögve, mint akkor is? Önfeledt mámorban úszva komolyan elhiszitek, hogy most végre végleg összeomlik két ősi ellenfeletek, az orosz és német birodalom és végre létrehozhatjátok a Baltikumtól a Balkánig tartó ezeréves Nagy-Lengyelországot, bedarálva ebbe ezt az Ukrajna nevű „valamit” meg a mindig mindenre kész románokat? Nos, végzetes tévedésben vagytok! És ha nem tértek észre, igen nagy árat fizettek érte.

Forrás: Magyar Hírlap

Fotó: MTI