Egy korszak nem csak annyival több egy mégoly stabil politikai rendszernél, hogy állandó vezetés mellett huzamosabb ideig marad fenn, hanem hogy jól megkülönböztethető, csak rá jellemző szellemiség érvényesül benne.

Érezzük, hogy a kort, amiben élünk, egy bizonyos értékkánon, meghatározott kulturális kurzus, sajátos intellektuális klíma jellemzi. Orbán Viktor ötödik kormányzati ciklusának közepén túljutva a rövidebb távú jogi-gazdasági és a középtávú társadalmi célok után nem túlzás a hosszú távú kulturális célokat fókuszba helyezni. Különösen, hogy valójában ezek teljesülése alapozza meg az előbbiek sikerét. Politikai értelemben biztosan beszélhetünk korszakról, de hogy kulturális értelemben is korszak lesz-e a rendszerből, az az állami kultúrstratégia érvényesülése mellett a társadalom áthatásának sikerességén is múlik. Egy politikai rendszer maradandóságát belpolitikai stabilitása, működtetőinek állandósága és időtartamának hossza adja, viszont az általa hagyott kulturális lábnyom teszi felismerhetővé és emlékezetessé. Már csak ezért is igaz, hogy a kultúra nem a politika mellékhadszíntere, hanem stratégiai terület. Pontosan ezen a mezőn múlik a kitűzött nagy történelmi cél elérésének jelentős része.

A KORSZELLEM MINT KULTÚRPOLITIKAI KÉRDÉS

Egy-egy korszak jelentésének meghatározása mindig érdekelte az adatok összegyűjtésén, de a rendszerzésükön is távolabb látó, holisztikus szemléletű történészeket. A korszellem faggatására tökéletes ráillik, amit Herder mondott róla:

„A korszellem hatalma nagy, de észrevétlen; a hozzáértő képes nyomon követni és kiaknázni, a balga viszont rendszerint túl későn és csak a bekövetkezett hatásai alapján veszi észre.”

Joó Tibor 1933-ban a Magyar Filozófiai Társaság lapjában jelentette meg A korszellem mint történetfilozófiai kérdés című dolgozatát (Athenaeum, 1933/1). Írásában a hegeli korszellemet (Zeitgeist) se nem mechanisztikusan, se nem metafizikailag fogta fel, hanem annak értelmében, hogy

„a korszellem egy állandó lényeg azonos tendenciája”.

Ez alatt azt értette, hogy a korszellem a történelem során dinamikusan változó „életegység”, teremtője nem más, mint maga a „kultúraalkotó erő”, amiből az következik, hogy a korszellem a kultúrában ragadható meg. Ma azt mondanánk, hogy a korszellemet az adott korban érvényesülő kulturális komplexum tartalmában ismerhetjük föl.

Már Korunk szelleme című, három évvel korábban keletkezett cikkében úgy vélte, hogy a korszellem „egy egész nagy kulturális egységnek az általános eszmeköre”, de számos más, találó szókapcsolattal is leírta, úgymint általános szellem, közszellem, uralkodó irány (Nyugat, 1930/19). Egy másik, a hosszabb tanulmánynál öt évvel később keletkezett szövegében pedig, amely a Korszellem és könyvkötészet címmel jelent meg, azt írta, hogy „valamely történeti kor szelleme, az a jellemvonás, amely lényegének tekinthető, az egész kultúra területén megnyilatkozik, minden alkotásban, a legapróbb kulturális jelenségben is jelentkezik és sajátos jelleget ad nekik” (Magyar Könyvszemle, 1938/2). Ez a szemlélet, amint az utóbb idézett szöveg címe is mutatja, a kultúra minden területén – legyen az könyvkötészet vagy fegyverzetfejlesztés, ipari formatervezés vagy popkulturális alkotás – föl tudja fedezni az aktuális Zeitgeistet.

Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy a korszellem mindig egy adott korszak szelleme.

Az ugyanebben az évben kiadott nagyszabású, A mai világ képe című többkötetes gyűjtemény első, Szellemi élet című kötetének szerkesztője, Kornis Gyula az iméntiekkel egybehangzó módon fogalmazott. Ezt szabatossága miatt érdemes hosszabban is idézni. Így hangzik:

„A korszellem a korra tipikusan jellemző eszmék, jelentések, értékrendszerek összessége […] A szellemi alkotások együttese a kultúra. A kor szelleme tehát a kor kultúrájában nyilatkozik meg. Egy-egy kornak kultúrája, mint az értékeket megvalósító szellem történeti terméke […] egységes egész, szellemi organizmus, amelyben minden mindennel közvetlenül vagy közvetve összefügg […] ha egy-egy korszak kultúráját hosszabb időtávolban, történeti távlatban szemléljük, a kultúra szelleme egységesebb stílusúnak, jobban egybehangzónak tűnik […] lényegében ugyanaz a tipikus értékfelfogás hatja át egy-egy kor kultúrájában a vallást, az erkölcsöt, a szaktudományt és a filozófiát, a művészetet, az irodalmat, a zenét, a politikai rendszert s a gazdasági életet.”

Nem mellékes, hogy a szerző nem más, mint gróf Klebelsberg Kunó 1922–31 közötti vallás- és közoktatási miniszter államtitkára, piarista szerzetes, filozófus, egyetemi tanár. Egy bizonyos ponton ide még vissza kell térnünk.

De mi következik ebből? Nem kevesebb, minthogy a korszakot, amely legközvetlenebbül egy meghatározott történeti szakaszt jelent, távlatosan és összehasonlításban szemlélve korának szelleme teszi fölismerhetővé. Egy adott korszak szellemisége márpedig legjobban a rá jellemző stílus képében (és képei stílusában) ragadható meg, amely az élet minden területén megnyilvánul, ám az örökkévalóság számára, mint tiszta idealitás, legjobban a művészetben érhető tetten. Annál is inkább, mert „a stílus az egység s a különböző stílus a különböző egységek karakterképe” (Kassák Lajos).

A korszakok szellemi körképe könnyebben felismerhető az egyébként is rétegtermékeket előállító divat- és zeneiparnál maradandóbb alkotásokat teremtő ágazatokban (ábrázolóművészet, építészet, film, szépirodalom), amelyekben a maguk természetének megfelelően közvetlenül érvényesül a formai harmónia és a stílusegység. A középkort például ma is érthetővé teszi a román kor és a gótika, a koraújkor végét a barokk, a 20. századot pedig a modernizmus. Mindannyian tudjuk, mit értünk – vagy inkább érzünk – rokokón és szecesszión, mit sugall egy art deco lakásbelső, mikor volt divatos a brutalizmus.

A későmodernitás, avagy a posztmodern körülményei közepette e konstruktív egység létrehozása több szempontból is megnehezült, a talajául szolgálni képes egységes – például keresztény-európai – kultúra valóban széttöredezett, ugyanakkor nem lehetetlen a korszakot fémjelző szellem, adott esetben szó szerinti kőbe vésése, gondoljunk csak az olyan landmark-jellegű épületekre, mint a Magyar Zene Háza vagy az új Néprajzi Múzeum, amelyek korántsem ellentétben, inkább szintetikus viszonyban állnak a Várkert Bazár, a Kossuth tér és a Budai Vár historikus rekonstrukciójával. Nem véletlen, hogy éppen ezek váltották ki a legnagyobb ellenzést és terméketlen cinizmust, hiszen a korszakot, melyben készültek s melynek szellemét hordozzák, maradandóan megjelölik és a történelem keretei közé iktatják.

Annak a kornak a szelleme, melynek politikáját Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevezik, nem is lehet más, mint történelmi és konszenzusra épülő.

Van azonban itt egy probléma, amely úgy hangzik, hogy korunkban – és ez egy rá igencsak jellemző vonás – a lokális korszellem ütközik a globális korszellemmel, márpedig a helyi kultúra (újra)termelésének eszközei eltörpülnek a globális korszellem terjesztésére rendelkezésül álló roppant arzenálhoz képest. Ez a magyarázata annak, hogy bár itthon kormányon van a jobboldal, a világ egészéhez képest mégis ellenzékben dolgozik, fordítva pedig úgy áll a helyzet, hogy balliberális ellenzéke nem más, mint az „uralkodó eszmék” szolgája. A hiányzó erő pótlásához kormányzatilag nem lehet más és hathatósabb eszközt igénybe venni, mint az államét: ezért van szükség fokozott kultúrpolitikára.

A teljes cikk a Látószögön olvasható!

Kiemelt kép: MTI/Bruzák Noémi