Az USA amerikanizálta csaknem az egész világot az elmúlt bő évszázad során. A popkultúra célja ugyanaz maradt: szórakoztatva tanítani, nevelni az emberiséget az amerikai életérzésre. Pogrányi Lovas Miklós, az Alapjogokért Központ vezető kutatójának írása.
Hajlamosak vagyunk rá, hogy az Egyesült Államokat a tömegkultúrájával azonosítsuk. Erre jó okunk van: az USA amerikanizálta csaknem az egész világot az elmúlt bő évszázad során. A történet a zenével kezdődött és az első dömpingáru a ragtime volt. A könnyen fogyasztható műfaj története Scott Joplinnal és egy sor másik fekete zeneszerzővel indult. Funkciója az önfeledt szórakoztatás volt, mint arra a legismertebb sláger címe is utal (The Entertainer).
A popkultúra célja ma is ugyanez, de már évtizedek óta kőkemény árukapcsolást rejt: szórakoztatva tanítani, nevelni az emberiséget az amerikai életérzésre, melynek lényege az egyéni szabadság és a fogyasztás élvezete.
A ragtime járta be elsőnek azt az utat, amit később a többi afroamerikai zenei műfaj is: alkotásába bekapcsolódtak a fehérek, illetve egyéb etnikumúak is, és egy virágzó, színes műfajjá vált, melyen belül végül születtek komolyabb szerzemények. A ragtime megihlette az európai komponistákat is, a termékeny cserefolyamatból olyan művek születtek, mint Debussy-től a Gyermeksarok. Az amerikanizációt a rádió megjelenése erősítette és gyorsította fel. Olyannyira, hogy a (korai) jazz terjedése szuverenitási problémát vetett fel.
Amerika azonban több annál, mint amit elitjének progresszív fele a tömegkultúráján keresztül sugall. Amerika és Európa összetartozása mélyebb, lényegibb, amit persze nem könnyű észrevenni.
Az amerikai kibontakozás logikája kezdettől fogva ugyanaz: az európai alapokra, helyi sajátosságok megjelenésével épül fel valami „új”.
Az az új ismerős, közelebb áll hozzánk, mint az afrikai vagy az ázsiai kultúra termékei, de érezhetően valahogy mégis más, mint az európai.
E sajátos interakció megfigyelhető a tudományban, képzőművészetben, a filmiparban, és nem meglepő módon a közéletben is. Európai alapokon nyugszik az amerikai filozófia, a politikaelméletet, de önálló fejlemény a politikai kommunikáció, a politikai marketing pedig már egyedi termékeket állít elő. A végeredmény egy kosztümös filmre emlékeztet, hiszen az Egyesült Államokat fehér, protestáns keresztény férfiak alapították, és a XVIII. századi gyökerű köztársasági díszletek a mai napig meghatározzák ennek az óriási posztmodern birodalomnak a karakterét.
Ezt tükrözi a választási rendszer logikája, a kétkamarás törvényhozás és az apró-cseprő helyi testületek és alulról jövő kezdeményezések (grassroots) tömkelege.
Ennek köszönhetően az amerikai közélet egyszerre árasztja magából a gyermekded vintage és a pszichedelikus science fiction hangulatát. Az Egyesült Államok alapvetően oligarchikus felépítésű – hasonló értelemben, mint a reneszánsz Itália városállamai. Voltaképpen elitek harca zajlik, csak a társadalmi mobilitás lényegesen nagyobb, mint a kora újkori Genovában, Firenzében vagy Velencében.
Ha egy amerikai születésű állampolgár elnök vagy alelnök akar lenni, akkor potenciálisan tényleg nyitva áll előtte az ajtó (ha egyébiránt megfelel az alkotmányos követelményeknek). A valóságban azonban igen ritka, hogy valaki Trumphoz hasonlóan meghackelje a rendszert (Hoover szintén a saját vagyonára építve lett elnök, illetve korábban Theodore Roosevelt fordult szembe nyíltan a pártjának elitjével).
Az elmúlt bő száz évben azonban kevés outsider volt a rendszerben. És noha a nagy ipari és bankár dinasztiák többnyire a háttérben maradnak, előfordult olyan is, hogy közvetlenül jelölnek rokont a hatalomba (Kennedy, Bush, Rockefeller). Többnyire felépítenek olyan habitusú politikusokat, akik megfelelnek egy eszménynek, világnézetnek (Carter). A Clinton házaspár példája többé-kevésbé egyedinek nevezhető, esetükben a folyamat fordítva zajlott le: a Demokrata Párt mögötti pénzügyi körök építették fel őket, ők pedig politikusként gazdagodtak meg és mára önálló hatalmi tényezők a washingtoni mocsárban.
Politika és pénz viszonyára azonban alapvetően nem a clintoni irány a jellemző, hanem a fordítottja: a nagy amerikai iparmágnás és bankár családok tekintélyes összegeket áldoznak a politika alakítására.
Továbbá vallási meggyőződésüknek, lelkiismeretüknek, világnézetüknek megfelelően igyekeznek alakítani a kultúrát is.
Azonban, ahogyan a firenzei Medicik vagy a milánói Sforzák sem kizárólag a művészet szeretete miatt és nem minden esetben önzetlenül támogattak nagyívű helyi projekteket, a XX. század nagy milliárdosainak is vannak jól felfogott érdekei. Sokat elárul ezért egy amerikai milliárdosokról és óriás cégeikről, hogy ki mire áldoz vagyonából. Jellemzően a progresszív agendát mozdítja előre a Google, Facebook, Microsoft, az Apple, de a haladár meggyőződés alapvető jellemzője az immateriális javakat előállító nagyvállalatoknak.
A progresszív egyetemek horribilis összegeket költöttek DEI (Diverzitás, Egyenlőség, Befogadás) projektek finanszírozására. Az érzékenyítő „tudósok” többszázezer dollárt vihetnek haza az agymosóban való részvételért.
Ugyanakkor a National Association of Scholars (NAS) optimista hangvételű írása szerint a századforduló óta kevésbé virágoznak a progresszív áltudományok. Kvantitatív elemzésük szerint a világjárvány, majd a háború megakasztani látszik a woke előretörést. De egyre több jel utal arra, hogy józanodnak a nehézipari vállalatok is. Noha vannak pozitív fejlemények, eredményt hirdetni még igen korai lenne.
A velük szemben álló konzervatív (és jobboldali libertárius) nagytőkések már korán belátták: ha meg akarják őrizni azt a jogszabályi és a vállalati környezet, ahol eleddig sikeresek lehettek, akkor az nem valósítható meg pusztán politikusi karriervonalak egyengetésével. (Ennek történetét ebben a cikkben foglaltam össze röviden.)
Ehhez védelmezniük kell az amerikai kultúra pilléreit.
A big picture pedig – Russell Kirk összegzése szerint – a bibliai teológiai hagyomány, az antik bölcseleten alapuló nyugati gondolkodás, a római patriotizmus és birodalmi eszmény, illetve az európai művelődés további fejleményei – mindenekelőtt abban a formában, ahogyan azt Nagy Britannia közvetítette egykori gyarmata számára. Mert ez a történelmi konstelláció tette lehetővé a páratlan történelmi fellendülést.
Az európai eredetű gondolatok az Egyesült Államokban vulgarizálódnak és radikalizálódnak. Jól láthatóan ezt történt az angol-francia eredetű liberalizmussal, illetve származékaival is: így lett a toleration / tolerance (tűrés, türelem) politikai korrektség és multikulturalizmus, majd woke.
A szélsőséges politikai nézetek régóta kihívást jelentenek az Egyesült Államok számára. A szovjet titkosszolgálatok kitartó és professzionális fellazítási munkájának köszönhetően a harmincas évek alatt a nyugati értelmiséget behálózta a kommunizmus (az európai műveleti terület magyar száláról bővebben itt). Az Egyesült Államokba némi fáziskéséssel érkeztek meg a haladó eszmék, ám a negyvenes évekre Hollywoodot is átjárta globális jóemberség eszménye.
Az amerikai filmipar azóta is siratja önmagát mint a boszorkányüldözés áldozatát.
A kialakult helyzetre radikális válasz érkezett az ötvenes évek derekán – amit azóta mccarthyzmus néven emlegetnek. A határozott fellépés a kommunizmus tartós visszaszorítását eredményezte a tengeren túl, a hidegháború alatt az antikommunizmus általános hozzáállássá vált, amit mind a két nagy párt képviselt – jóllehet eltérő hangsúlyokkal.
A tömegkultúra azonban mindvégig elsősorban olyanok kezében volt, akik felültek az éppen divatos progresszív hullámra.
Nincs ez másként most sem. Ahogyan a hidegháború hajnalán politikai választ kellett adni látszólag kulturális kihívásokra, úgy most is nyílt politikai ellencsapásra van szükség.
Borítókép: Donald Trump republikánus párti elnökjelölt
MTI/EPA/CNN Photos/Will Lanzoni
