Ha van olyan filmalkotás, amelyet már bemutatása előtt megpróbált sárba taposni a globalista „értelmiség”, akkor vitathatatlanul a Most vagy soha ilyen. Vajon az vívta ki haragjukat, hogy a film nemzeti érzéseket kelt és erősít, vagy az, hogy Rákay Philip nevéhez köthető a megszületése?

– Nem hiszem, hogy az idei Vasvári-díj egyik kitüntetettje, Rákay Philip élete nyugodt mederben csörgedezett az elmúlt kilenc hónapban, a márciusi ifjak, a magyar forradalom első napját elképzelő történelmi kalandfilm bemutatása óta. Sok szeretet és rengeteg gyűlölet övezte és övezi a mai napig az alkotást. Mit gondol, miért a támadások?

– Talán két okot is megnevezhetnék. Az egyik, hogy 1947 után, amikor Rákosiék a kékcédulás választásokkal egy gyilkos hatalmi rendszert kezdtek el üzemeltetni, elcsalva a választásokat, üldözve az egyházakat, állami terrorgépezetet működtetve tele borzalmas történetekkel, gyilkosságokkal, rájöttek, hogy az akkori magyar kultúrát és benne a filmművészetet gyorsan magunkhoz kell ölelni, mint minden mást is. A II. Világháború után vagyunk,  egy csapásra nyilván nem teremnek filmrendezők, akik lojálisak a rendszerhez, tehát eleinte még a háború előtti világ filmrendezőivel, a Keleti Mártonokkal kellett dolgozniuk mindaddig, amíg ki nem nevelték a sajátjaikat a megfelelő egyetemeken, főiskolákon. Ki nem nevelték azokat az ítészeket, kritikusokat, akik aztán a színházi és filmes világ felkent kiskirályai lettek, akik rendezőket, színészeket emeltek föl, vagy akár kergettek öngyilkosságba.  Megteremtették ennek a területnek az egyetemi katedráit és elfoglalták az egész médiavilágot, a kultúra világát szőröstül, bőröstül. Feltöltötték a saját embereikkel. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy 1947 után mindenki, akit filmen látunk, minden színművész baloldali lett volna, mert tudnánk jó néhány tehetséges embert mondani, aki nem állt be a sorba, és mégis kapott lehetőséget, de nagy vonalakban mégiscsak a kultúra – idézőjelben – az ő játszóterük lett, amiben nagyon fontos homokozó a film és a média világa.

Tudták, hogy ezt a gyilkos hatalmat nem lehet másképpen fenntartani, csak úgy, hogy megszállják a területet és ott próbálnak az akkori lehetőségekhez képest a leghatékonyabb agymosást végezni.

Mármost ez a rendszer gyakorlatilag évtizedeken keresztül működött, egymásnak adták a kilincset ezek az elvtársak a különböző egyetemeken, a felvételiken, a filmekben, színházakban. Amikor elérkeztünk a rendszerváltoztatáshoz, akkor sem történt igazi rendszerváltás sem a média világában – erről mindketten sokat tudnánk mesélni -, sem a kultúra, sem a színház világában, és tekintettel arra, hogy generációk adták egymásnak a stafétabotot,

ez a baloldali értelmiség és művészvilág ahhoz szokott hozzá, eleve úgy szocializálódott, hogy ez az ő hitbizományuk örökre.

Ezért aztán nem hajlandóak beengedni maguk közé mondjuk egy patrióta filmest, mint amilyen én vagyok, vagy az én csapatom volt. Zsigeri gyűlöletük abból fakad, hogy meggyőződésük, ez a terület jog szerint az övék, ott nekünk semmi keresnivalónk nincs. Hiszen sokszor ki is mondták, hogy művészember, értelmiségi csak baloldali lehet. Annyiszor mondogatták, hogy már majdnem elhittük mi is a végén.

– Szerencsére csak majdnem, másként ez a film sem született volna meg.

– Ez igaz, ám ettől az a mentalitás, ami őket jellemzi, még nem tűnt el. Magas lóról beszélnek, egy elefántcsont toronyból osztják az észt nekünk, magyaroknak, a pórnépnek, nekik van joguk megmondani, mi a jó és mi a rossz és aki nem áll be a sorba, azt elkezdték gyűlölni. Az meg végképp az őrületbe kergeti őket, ha azt látják, hogy valakik – ahogy én és a film valamennyi készítője – csillogó tekintettel állnak az alkotáshoz, az egész Petőfi ügyhöz, hogy egy hazafias filmet készítenek és végre nem az a filmes ars poetikájuk, hogy a magyar az csak egy semmirekellő, alkoholista, bunkó proli gyülevész horda és majd mi megmutatjuk nektek, hogy mi a filmvilág.

Mi viszont nem beledöngölni akarjuk a nézőket a földbe, hanem felemelni őket Petőfi, Vasvári, Jókai, Bulyovszky magaslatába az ő szívfacsaró történetükkel. Innentől kezdve más ligában játszunk.

Mert ők a saját szociodrámáikkal meg kiröhögésével mindannak, ami nekünk történelmileg szent, ezzel operálnak. Mi meg mint az előbb is mondtam, fölemelni igyekszünk a nézőt. De közben olyan történetet írtunk, amivel a fiatalokat akartuk megszólítani, mert nem lehet ma már poros történelmi filmeket írni, az nem érdekli őket. Ezért mondtuk a kezdetektől, hogy ez egy történelmi kalandfilm, sok-sok fikcióval , ahogy a film elején is kiírtuk, ahogy történt és ahogy történhetett volna.

– Ez a gyűlölködés háttere és egyik oka. A másik viszont, úgy tűnik, egy producer személye, akit Rákay Philipnek hívnak.

– Valószínűleg valóban a másik fontos ürügy én vagyok, akin keresztül azt gondolták, hogy ebbe a kormányba meg a jobboldali patrióta világba lehet egy hatalmasat rúgni. Ami azért is méltánytalan, mert ez a film nem rólam szól. Oké. ki vagyok írva a stáblistán mint kreatív producer és egyik forgatókönyvíró, de ez egyrészt ezernégyszáz ember munkája, ezernégyszáz kiváló tehetségű emberé, akiktől nem kérdeztem, hova szavaztak 4 évvel ezelőtt, meg nem kértem tőlük pártigazolványt, hanem a legjobb embereket akartam a legjobb pozíciókba.

Mit tudom én, hogy ki hogyan szavazott! Volt egy közös ügyünk, Petőfi és a márciusi ifjak ügye és felsorakoztak mögénk a legjobb tudásukkal és tehetségükkel.

Ez közel sem az én one man show-m, ellenkezőleg. Aztán azért is méltatlanok a támadások, mert ha valaki megnézi ezt a filmet, láthatja, hogy fél mondatnyi aktuálpolitika sincs benne. Nem mondja azt Petőfi, amikor kilépnek a Pilvaxból, hogy induljunk a Békemenetre, azaz semmiféle aktuálpolitikai szándék nincs a filmben.

Akik tehát támadják, azok nem csak a készítőket, de a márciusi ifjak emlékét is támadják.

Ez egy szép film akart lenni, egy felemelően szép és nézhető film. Ja, hogy a hazaszeretetről szól? Ja, hogy arról szól, hogy a hazánkért meg a nemzeti szuverenitásért, a független Magyarországért ezeknek a huszonéves srácoknak némelyike az életét adta? Igen, ennek van ma is érvényes üzenete meg arról is, hogy rajongva kell szeretni a hazánkat. Ha ez valakinek politikai üzenet, azt csak nagyon sajnálni tudom, mert ezt kéne éreznie minden normális magyarnak.

– Lehet, hogy a globalista tollnokok ünnepelték volna a filmet, ha van benne legalább egy meleg pár és a háttérben végig ott lobog az Unió zászlaja…

– Valószínűleg akkor jobban szerették volna a filmet, de félretéve a tréfát,  azok, akik támadják, nem képesek se kiköpni, se lenyelni semmit, ami nemzeti, ami patrióta, ami az elmúlt 1000 vagy több mint 1000 év magyar történelmének a nagyságát hirdeti, vagy akár a hibáit, a bukásait, amiből aztán összefogással megint lehet valamit tanulni. Engem azok a történetek izgatnak, amik üzennek valamit a mának és ami jobbá tesz vagy fölemel. Amiben van katarzis. Ezer évvel ezelőtt Arisztotelész leírja, hogy mi a katarzis, a másik oldal meg azt szeretné, ha elfelejtenénk, mert a baloldali alkotók jelentős része –  tisztelet a kivételnek – akár színházban, akár filmben meg van arról győződve, hogy a katarzis az valami ördögtől való, avitt dolog. Szerintem meg a legmagasabb isteni lelkiségnek a megnyilvánulása. Az embereknek erre szükségük van. Nem a szocionyomort akarják nézni a filmvásznon és a moziban, ez engem sem érdekel. Persze, készüljenek olyan filmek is, engem ez nem bánt. Nem kezdek el ellenük tüntetni, de ők se csináljanak ilyeneket, ők se legyenek méltánytalanok velünk. A legjobban az bántott, hogy a baloldali médiumok 90 százaléka a nagy elfogadás és a liberális értékek szent zászlaja alatt vonulva, ahogy szoktam mondani, azt hirdették az olvasóiknak, hogy mi már megnéztük ezt a filmet, nektek nem kell, mert borzasztó, ne menjetek el a moziba. Vagyis egy magyar kulturális produktumtól igyekeztek távol tartani a magyar társadalom jelentős rétegeit, és azt kell mondjam, hogy ez sikerült is nekik.

Tehát elérték azt, hogy kínos legyen egy négytagú családdal odamenni egy mozi pénztárához és azt mondani, hogy mi a Most vagy soha vetítésére jöttünk. Szóval ez borzasztó.

– A fanyalgás – mondjuk így – minősített esete az volt, hogy jóval a bemutató előtt, amikor még egyetlen kockát sem láttak a filmből, már gyalázták, támadták.

– Ezért írtam is nekik a Facebookon, hogy elvtársak, éberség, csak este lesz a filmbemutató, de már a nem tudom milyen nevű filmbíráló oldalon háromezer mínuszos vagy egyes pontszámmal értékelték a nem látott alkotást. Gyerekek, hát figyeljünk már oda! Ez is egy nagyon átlátszó és nagyon-nagyon gusztustalan játszma része volt.

Viszont az a közönség, amelyik valóban megnézte a filmet, igenis szereti.

Végigjártam Erdélyt a legkisebb falvaitól a legnagyobb városokig, közönségtalálkozók tucatjain vettem részt és síró embereket láttam a nézőtéren, meg székely és magyar himnuszt éneklő embereket. Sőt, itthon Budapesttől Sopronon át Szegedig a pláza mozikban tapsoltak a film végén az emberek, miközben ez nem egy színházi előadás, ahol a végén a szereplők meghajolnak. Tehát valamit mégiscsak kiváltottunk azokból, akik adtak egy esélyt és elmentek megnézni a filmet.

Szerző: Ifj. Tóth György

Címlapkép: Rákay Philip tette közzé a Petőfi-film új előzetesét – Forrás: Facebook/Rákay Philip