Itt maradt az érzés, hogy amilyenek valójában vagyunk, olyannak nem kellünk senkinek. Sokszor, sokan ezért megjátszották magukat. Megfeleltek az elvárásoknak. Hazudtak, csaltak. Csakhogy hamar kiderült, hogy az elvárások fertőzők, pusztítók, új szakadékok felé löknek.

Harmincegy éve ilyentájt hagyta el az országot az utolsó megszálló katona. Félszegen elbúcsúzott, kicsit gyalogolt – mintha csak éppen járni volna kedve a friss kora nyári időben –, aztán beszállt egy fekete Volgába, és elrobogott a nagy Szovjetunióba. A sok kő robaját, amely milliónyi magyar szívéről gördült le, alig lehetett hallani. Ki hívta a katonát, ki küldte, mára feledésbe merült.

A dolgok addigra már eldőltek, sőt maga a Szovjetunió is szétesőben volt, lényegében meg is szűnt. Napra pontosan két hónappal az altábornagy távozása után a KGB által Moszkvában szervezett puccs borzolta a kedélyeket. Sokan akkor érezték át a június 19-i esemény fontosságát. Nagyot sóhajtottak: De jó, hogy nincsenek már itt! A sors jele lehetett, hogy éppen a moszkvai puccs napjaiban tartózkodott Magyarországon Szent II. János Pál pápa, s ezért egészen megdöbbentő erővel hatottak szavai: „Ne féljetek!” És mi nem féltünk.

A puccs elbukott, a következő hónapokban megszűnt a Varsói Szerződés, a Kölcsönös Gazdasági Segítségnyújtás Tanácsa (KGST), sőt maga a Szovjetunió is. Határainktól délre dúlt a soron lévő délszláv háború, amely Jugoszlávia széteséséhez vezetett. Recsegtek, ropogtak Csehszlovákia eresztékei is. A német egység megszületett, de a német népre vonatkozó súlyos következményei még csak nem is látszottak. A színfalak mögött gőzerővel folyt az új – immáron Szovjetunió nélküli – egypólusú világrend kiépítése, ami paradox módon az egységes Németország szellemi, lelki átalakításához is vezetett.

Nemzet, kultúra, vallás, család, tradíció, majdnem azt mondtam: a jövő feladásához. Ez viszont már egész Európára kisugárzott. A felgyorsult világban szűk emberöltő elegendő volt csaknem visszafordíthatatlan folyamatok beteljesítésére. A hangsúly a „csaknem”-en van. Az emberi szellem szabadsága – amelynek terméke a kultúra, a nemzet, az álom – nem győzhető le, mint ahogy a teremtés áldásai – hit, szeretet, vallás, család – sem. Nemcsak Isten útjai kifürkészhetetlenek, de teremtményéé az emberé is. Eltévelyedik, megvilágosodik, eltompul, felpezsdül.

Azokban a napokban ezekről az eseményekről kevés szó esett. A fő téma Torgyán József közéleti szereplése volt. Átveszi-e a borítékot, megválasztják-e elnöknek, szétesik-e a kisgazdapárt? Kivel találkozott, mit mondott, mit csinált. Legalább ennyit beszéltek, írtak, elmélkedtek Göncz Árpádról: kinevezi-e a tv- és rádió-alelnököket vagy sem? Milyen trükkhöz folyamodik, nehogy valami befolyáshoz jusson a nemzeti oldal. Egyáltalában, ki is ő? Azután ott volt a „Kónya–Pető”. Emlékszik még valaki Kónya Imre és Pető Iván vitájára? Ha ezer cikk nem született erről, akkor nem is volt ilyen. És a Demokratikus Charta! Az aztán! Konrád meg a „fasisztoid” vonások. Na meg a kárpótlás. És a számonkérés? A „Zétényi–Takács”. És a bombacím: Búcsú Antaltól. Mármint hogy Antal Imre és Kudlik Júlia más-más tévécsatornához szerződik (kettő lehetett: TV1 és TV2).

A napokban megint elmerengtem azon, hogy miért is nem tudjuk úgy igazán a mai napig sem megünnepelni a szovjet megszállók alóli felszabadulást. Miért nem tudjuk egy eseményhez, dátumhoz kötni. Miért idegenkedünk a szótól is? Tudom, a szóhoz tapadó rossz emlékek. Április 4-e hazugságai. A hódoltság. Vagy talán mert a folyamat minden elemében volt valami bizonytalanság, ellentmondásosság. A Nemzeti Kerekasztalon született megállapodás? Hiszen a dátumára sem emlékszünk. Nemhogy az „asztal” nem volt kerek, de a megállapodást sem fogadta el minden fél (1989. szeptember 18.).

A híres „Nagy Imre-temetés”? Sok volt ott is a kétely. Leginkább Nagy Imre személye, de a másik négy áldozaté is. Akikről sokan tudták, hogy bizony tettesek is voltak, mégpedig a magyar szabadság lábbal tiprásának kitüntetett harcosai. A hatodik koporsó, az rendben volt. A forradalom mártírjai és az akkor húsz év (vagy ki tudja mennyi) távlatába veszni látszó messzi jövőnk. Talán a köztársaság kikiáltása, de mégis kicsoda által? Abban is ott volt egy kis rossz érzés. Biztosan az MSZMP központi bizottságának a titkára kell, hogy ezt megtegye? A párt odaüszkösödött még ehhez is.

A parlamenti választás természeténél fogva nem lehetett az összetartozás szimbóluma. Sem a kormány eskütétele. Ott már a politikai küzdelem dominált. A köztársasági elnök megválasztása sem, mert az alku (paktum) túl sokba került. Lehetett volna talán a törvény, amelyet a szabadon választott parlament alkotott 1956-os forradalmunk emlékének megörökítéséről. Csakhogy a parlamentben ott ült a „pufajkás”, aki hamarosan az ellenzék vezére lett, sőt miniszterelnök is. S ültek jó néhányan a volt állampártból képviselők meg besúgók, köpönyegforgatók mindenféle frakciókban. S a pufajkás ki is mondta az őt sötét múltjával szembesítők felvetésére a megdöbbentő szavakat: „Na és?!”

Történelmi távlatban a legfontosabb az volt, hogy a megszállók távoztak. Árván maradt a volt ötödik hadoszlopuk. A becsületesebbje vagy kompromittáltabbja élt a felkínált lehetőséggel, s visszavonult a közélettől. De itt maradtak nekünk a többiek. A dörzsöltebbek, az ambiciózus szerencselovagok, akik a már elmentett vagyon meg újabb alkuk révén érvényesültek is. Itt maradt velük valami elmosódottság. Ki kicsoda? Akkor ez most demokrata? A dörzsölt fiúk és lányok a sajtóban, színházban, tudományban ügyesen mázolták össze az egész közéletet a múlt mocskával. Sokak számára elhalványultak a részletek.

A rossz reakciók miatt maguk is elhitték, hogy részei voltak a diktatúrának. Csak azért, mert akkor éltek, dolgoztak, szerettek, boldogultak, alkottak. De akkor az a diktatúra nem is lehetett olyan rossz – gondolták tovább –, s bizonyosan maga Kádár és Aczél sem. Hiszen mi sem voltunk rosszak. Ez a pufajkás sem. Micsoda finomhangolás folyt! Megroppantani – nem összetörni – a felszabadulás lelki, szellemi tartalmát. Nem mondom, hogy sikerült, de átmeneti eredményeket értek el. Összeroppantani 2006-ban próbálták, az sem sikerült.

Itt maradt a megszállók után valami bénultság, ami sokszor higgadtságnak, bölcsességnek tűnt, pedig valójában a tehetetlenség jele volt. Itt maradt valami veszteségtudat s a menekülés kényszere a szakadékból. Ebből fakadt, hogy minden felénk nyújtott kéznek örültünk, s csak később vettük észre, hogy a „baráti” vasmarok nem enged el akkor sem, amikor már lenne erőnk eltávolodni a szakadék széléről. S mostanra már néha úgy tűnik, inkább vissza is lökne. Itt maradt az érzés, hogy amilyenek valójában vagyunk, olyannak nem kellünk senkinek. Sokszor, sokan ezért megjátszották magukat. Megfeleltek az elvárásoknak. Hazudtak, csaltak. Csakhogy hamar kiderült, hogy az elvárások fertőzők, pusztítók, új szakadékok felé löknek.

A Szovjetunió végelgyengülésével egy átkozott, embertelen és istentelen világ költözött a sírba a szemünk előtt. Koporsójába mi is belevertünk néhány szöget. De a koporsóból valahogyan mégiscsak kiszökött némi örökre feledni vágyott téboly. Kis rés maradhatott. Azután, mint a homok, a téboly elszéledt. S ezért sem tehetünk úgy, mintha nem történt volna semmi. Főleg azért nem, mert már újra megfertőzte Európát, a világot is. A téboly neve háború. A téboly neve birodalom. Vérideológia. Kvóta. Szellemi uniformizáltság. Megbélyegzés. A téboly neve őrjöngő világmegváltás. Tiltás, kényszer, üdvözült vigyorgás, elbutulás.

Fegyver, ámítás, irodai sürgés-forgás, leszámolás. Eszeveszett szabadság. A jog nevében jogmegvonás. Az élet nevében életkioltás. A szerelem nevében megrontás. E téboly ma korszellemmé vált – mondják. E korszellem kapcsolja össze ma a legantipatikusabb ideá­kat, de hol van az megírva, hogy nekünk ebben részt kell vennünk. Hiszen már felszabadultunk, és az majdnem annyi, mintha feltámadtunk volna. Csak hát az az örök nyugtalanság ne volna! Hogy ebben a dühödt korszellemben nehogy úgy legyen, hogy a Teremtő felejtett itt, mikor sietve elhagyta méltatlan árnyakká vált teremtményeit.

Szerencsés Károly / Magyar Hírlap

Fotó: Krĉ Viktor