Ha a Nagy Péterrel kezdődő „nyugatosodás” történelmi mérlegét megvonjuk, ez az orosz birodalom számára inkább kudarc, mint siker. Bogár László írása.
Aligha van bármilyen módszertan, aminek alapján megjósolható volna, hogy mikor ér véget a háború. Mármint ez a most zajló különös „világháború”, amelynek valóságos mozgatórúgói sokkal mélyebb rétegekbe nyúlnak, mint ahol az oroszok és ukránok konfliktusa „lakozik”.
Az egyik lehetséges értelmezési keretet a háború hosszára irányuló kérdés megválaszolásához az elmúlt néhány száz év háborúinak statisztikai elemzése adhatja.
A harmincéves háború óta (1618–1648) eltelt időszak során több, mint száz olyan konfliktus robbant ki, amit háborúnak minősítenek a történészek, bár a háború pontos definíciójának alapját adó paraméterek elég elmosódó körvonalúak. Talán meglepő lehet, de e háborúk átlagos hossza mindössze négy hónap volt, és ez akár reménykeltő is lehetne, de a mostani „orosz–ukrán” háborúnak látszó konfliktus éppen másfél éve tart.
Egy másik elemzés a prognózis kiindulópontjaként azt ajánlja megfontolásra, hogy Oroszország az elmúlt százhetven év során öt háborút vívott (ez a mostani a hatodik), és ezek átlagos hossza nagyjából négy év volt. Bár ez önmagában nem feltétlenül orientációs pont a mostani háború hosszát tekintve, de érdemes kiindulópontként használni.
Időrendi sorrendben haladva ezek a háborúk a következők voltak. Az első a krími háború 1853-tól, ami két és fél évig tartott. A második a japán háború 1904-ben kezdődött s másfél évig tartott. A harmadik konfliktus az maga az első világháború 1914-től 1918-ig vagyis nagyjából három és fél évig. A negyedik a második világháborúban való részvétel, ami négy évig tartott. És végül az afganisztáni háború, ami mesze a leghosszabb, mert közel tíz évig tartott. Mi és hogyan kapcsolja össze ezeket a háborúkat és mi köti őket a mostani ukrán háborúhoz?
Az orosz birodalom elitjeinek egyik legfőbb szellemi dilemmáját mindig a Nyugathoz való viszony jelentette.
A némileg pejoratív éllel használatos a „zapadnyik” fogalom arra utalt, hogy a „nyugatosok” valamilyen értelemben szembe mennek az „oroszság” történelmi lényegével.
Aligha véletlen, hogy a brit geopolitikai iskola (például McKinder) Oroszországot és részben Kínát, Indiát, Perzsiát „heartland” vagy „pivot area” névvel illette. Ezzel utalva arra, hogy egy világbirodalomnak vagy „idevalósinak” kell lennie, vagy ha nem az, akkor totális ellenőrzése alatt kell tartania ezt a térséget. Moszkva egyik negyedének a neve Arbat, ami a német arbeit (munka) szóból ered, utalva arra, hogy az orosz kapitalizmus úgy kezdődik, hogy a tőke, a tőkés, sőt a munkás is (a szakmunkás mindenképpen) német.
Ha a Nagy Péterrel kezdődő „nyugatosodás” történelmi mérlegét megvonjuk, ez az orosz birodalom számára inkább kudarc, mint siker, hisz nemcsak, hogy nem tudott perifériás helyzetéből kikeveredni, de most is mindössze azt döntheti el „szabadon”, hogy az amerikai birodalom, vagy a sikeresen szuper-nyugatosított Kína vazallus állama akar-e inkább lenni.
Érdekes mintázatok mutatkoznak meg, hogy ha az elmúlt százhetven év hat háborújának stratégia lényegét összehasonlítjuk. Ebből a hat háborúból három „csinált” német–orosz konfliktus, amelynek „csinálója” a birodalomkiválasztó hatalom, illetve az elmúlt közel száz év során általa uralkodni engedett amerikai birodalom.
Az első világháborúban megsemmisül a második német birodalom, a második világháborúban a harmadik német birodalom, és a most zajló harmadik világháborúban megsemmisül a negyedik német birodalom, amelynek „fedőneve” Európai Unió. (És ha már a harmincéves háborút is emlegettem, akkor úgy is értelmezhetjük, hogy ebben a „nulladik” világháborúban semmisítik meg a világ „nem létező” urai az „első” német birodalmat, vagyis a Német Római Birodalmat.)
Az utóbbi három világháború alapmintázatát az orosz és német birodalom egymás ellen uszítása jelenti, ami a brit birodalom és az amerikai birodalom számára a „pivot area” feletti uralom, az európai kontinentális „erőegyensúly” fenntartásának fő eszköze. Az előző két világháborúban való orosz részvétel három-négy évig tartott és egyre valószínűbb, hogy ez a mostani háború is nagyjából ilyen időtávot fog majd át.
E három háború (a mostani is) alapvetően védekező háború volt, ám érdemes szemügyre venni Oroszország három másik háborúját is, az 1853-ban kezdődő krími háborút, az 1904-es japán háborút és a nyolcvanas évek során zajló afgán háborút.
Ezek a háborúk kétségtelenül az orosz birodalom terjeszkedő háborúi voltak. A krími háborúban a gyengülő oszmán birodalom helyét próbálta elfoglalni a Fekete tenger, illetve a szorosok uralásával a Földközi tenger feletti katonai ellenőrzés megszerzése érdekében, ám az akkor világbirodalomként „üzemelő” brit birodalom ezt éppen a már említett geopolitikai okok miatt megakadályozta, és Oroszország megsemmisítő vereséget szenvedett.
Hasonlóan megsemmisítő volt veresége a Japánnal vívott 1904–1905-ben lezajló háborúban, amelyben a Csendes óceán északi térsége feletti uralom volt a cél, ám a brit birodalom számára ez is stratégia céljainak fenyegetését jelentette.
A vereség nyomán 1905-ben polgárháborús helyzet alakult ki Oroszországban. És végül a szintén totális vereséggel járó afgán háború a Közel-Kelet ellenőrzésére alkalmas „támaszpontként” kellett volna Szovjetunió számára.
E háborúk átlagos hossza öt év körül volt ugyan, de az afgán háború közel évtizednyi hossza nélkül számolva ezek is viszonylag rövid háborúk voltak.
A három védekező és három expanzív háború átlagos hossza valamivel több mint négy év, így feltehetőleg e mostani háború is még évekig tarthat.
