Földi-Kovács Andrea megrendítően szép tanúságtételt tett Marosvásárhelyen a Keresztelő Szent János templomban.
A tanúságtételben az ima központi szerepet kapott, de az ismert újságíró őszintén beszélt a megtéréséről, bűneiről, valamint Istenkapcsolatáról is. Ebből a gyönyörű tanúságtételből osztunk meg most részleteket, de a cikk alatt megtekinthető teljes egészében.
A lelki megújulásom óta gyakran mondom el Jézusnak:
„Jézusom, köszönöm, hogy eljöttél értem olyan messzire. Köszönöm, hogy rám találtál, hogy nevemen szólítottál. Köszönöm, hogy lehajoltál hozzám és kiemeltél a bűn, a kétségbeesés és a reménytelenség mocsarából. Köszönöm, hogy karjaidba vettél, hogy elringattál, megtisztítottál, meggyógyítottál és megvigasztaltál. Köszönöm, hogy elvettél mindent, ami elválasztott tőled. De drága Jézus! Köszönöm, hogy meghagytad a könnyeimet, az egyetlen méltó imádságot, amivel mindezért nap mint nap hálát adhatok neked.”
Ezt a hálaimát gyakran elmondom. Isten kegyelméből állhatok ma itt előttetek, és ahogyan mindannyian, én is az Ő hűséges és oldhatatlan szeretetének az élő bizonyítéka vagyok.
A különbség köztetek és köztem mindössze annyi, hogy nekem nincs semmi más, amivel dicsekedhetem, csak a gyengeségeim.
Az én hivatásterületemen, a médiában az a szokás, hogy mindenki a legjobb formáját hozza a kamerák előtt. Ez velem is így volt, igyekeztem nagyon felkészült lenni. Aztán Isten nagyon nehéz dolgot kért tőlem, miután megújította szívemet, és azt kérte tőlem, hogy most mutassak meg mindent, amit eddig nem mutattam meg a kamerák előtt. Mutassam meg azt az énemet, ami eddig rejtve volt. Azt kérte tőlem, hogy arról beszéljek, ami eddig nem volt látható, a rosszabbik énemről, hogy így hitelesebben tehessek tanúságot arról, hogy mit tett velem Ő. Ez az Ő dicsőségére és a lelkek megmentésére fog szolgálni.
A mai kor szembeötlő ismertető jele a barátságos vallásosság. A kényelmi vallásosság, a szabadfelfogású vallásosság, a magam szerint vallásosság. Én magam is ebben a barátságos vallásosságban voltam hosszú-hosszú éveken keresztül.
Aztán az én elhívásom, ahogyan arról ma este beszélni fogok, az volt, hogy a Lélek iránymutatásával leleplezzem magamban a hazugságokat, a képmutatást, a bűnt, de nem csak a tízparancsolatban foglaltakat, hanem sokkal inkább a szívem bűneit. A szeretetlenséget, a dühöt, az önzést, a kiengeszteletlenséget, vagy éppen az irigységet.
Istennek személyes terve van mindannyiunkkal, és Jézus azzá szeret, amivé az Atya álmodott!
Én egy nagyon szerető családban nőttem fel. De nem nevelkedtem hitben, sőt, nem is voltam megkeresztelkedve. Az első templomi hittanórára titokban szöktem el. Ennek az lett a eredménye, hogy egy év múlva, tizennégy évesen megkeresztelkedtem egy budapesti plébánián, Albertfalván. Máig nagyon-nagyon elevenen él bennem ez a nap. Emlékszem a fehér ruhámra, amit a nővérem varrt nekem, emlékszem a padok közötti sávra, amire színes fény világított az üvegablakokon keresztül. Emlékszem, ahogy mentem az oltár felé és Szent Mihály arkangyal szobra az oltár mögül letekintett rám. Minden apró részletre tökéletesen emlékszem. De legjobban az égett bele a szívembe, ahogy Isten átszerette a lelkemet a megkeresztelkedésemkor. Ez egy nagyon-nagyon meghatározó élmény volt a számomra, egy nagyon csodálatos Istentapasztalat. És a megtérésem egészen átformálta a gondolkodásomat, a világról alkotott felfogásomat. Assisi Szent Klára lett a keresztségben a védőszentem. Húsz évvel később, már televíziós riporterként tudtam meg, hogy XII. Pius pápa 1957-ben Assisi Szent Klárát választotta a televízió és a televíziósok védőszentjévé.
Néhány év leforgását követően hátat fordítottam Istennek és elhagytam a hitemet, hosszú időre elhagytam Jézust, hátat fordítottam az Atyának és elhallgattattam magamban szándékosan a Szentlelket.
Ez volt a második nagyon fontos lecke az életemben! Miután elfordultam Istentől, valóban beléptem az árnyékba és nincs olyan parancsolat, amit az elkövetkező évek során ne szegtem volna meg, valóban nincsen. Nagyon súlyos és nagyon-nagyon sok bűnben voltam hosszú éveken keresztül. Megátalkodtam bizonyos bűnökben. Ekkor fogant meg bennem az a gondolat, hogy a bűneimre nincs bocsánat. A Jóisten megadta, hogy viszonylag fiatalon született egy kislányom, házasságon kívül, de a mai napig végtelenül hálás vagyok, hogy igent mondtam az ő életére, és gyönyörű látni, ahogy bontakozik ki a szemeim előtt.
Aztán idővel megismerhettem a férjemet, akivel nagyon nagy ajándék vagyunk egymásnak. Talán még fel sem fedeztük, hogy mennyire nagy kegyelem, hogy mi egymásnak vagyunk, de Isten újból és újból figyelmeztet minket, hogy gyönyörködjünk egymásban.
Szorgalmas, egy kissé zárkózott, nagyon agilis és egyre sikeresebb újságírónő lettem. Szépen és gyorsan kezdett bontakozni a karrierem. Nagyobb botrányoktól mentes és viszonylag példaértékű életet éltem egy idő után.
Elhagytam azokat a kilengéseket, amelyek a fiatalkoromat jellemezték.
Aztán lassan a templomba is visszatértem, megpróbáltam közeledni Isten felé, de inkább csak formálisan. Vasárnapi miséken mindig jelen voltam, karácsonykor és húsvétkor meggyóntam, az imákat reggel és este, étkezés előtt és után elmondtam. A körülöttem élőket a hitbéli kötelezettségeikre előszeretettel figyelmeztettem, mindenkinek megmondtam, hogy hogyan kell jó kereszténynek lenni. És elhitettem közben magammal, hogy az életem megint Krisztusé. Mindeközben nem voltam több, mint egy vallásos szélhámos.
Hazudtam magamnak, hazudtam a környezetemnek és hazudtam a Mindenható Atyaistennek is.
„Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod…” – dehogyis akartam, hogy az Atya akarata teljesüljön az életemben; én azt akartam, hogy a saját akaratom teljesüljön. És ehhez lehetőség szerint minél több segítséget kapjak Istentől, akihez imádkoztam.
„És bocsátsd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek…” – és dehogy bocsátottam meg az ellenem vétkezőknek! Tele volt a szívem dédelgetett sérelmekkel, kiengeszteletlenséggel, bosszúvággyal, gyűlölettel, haraggal. Ezeket jogos sérelemnek éreztem, és úgy öleltem magamhoz, mint valami örökséget.
Nagyon egyoldalú kapcsolat volt. Ízlés szerint szemezgettem a nekem tetsző hitigazságok közül, az életemnek pedig csak egy részét éltem keresztényként. Nem adtam oda az életemet Istennek, csak a vasárnapomat.
Amikor volt merszem végre egészen őszintén kétségbeesni, akkor egy este így kiáltottam fel: A mélységből kiáltok hozzád Uram!
Az Atyaistent tettem felelőssé a sok rosszért, ami történt az életemben. Úgy éltem meg Őt, mint egy könyörtelen újszövetségi bírót. Egy érzéketlen hatalmas valakit képzeltem magam elé ima közben.
És Ő mégis meghallhatott!
Ez a harmadik lecke az életemben, Avilai Szent Teréz szavaival élve: „Akármilyen lanyhán imádkozzék is valaki, Isten mindig nagyon figyelmesen hallgatja.”
Válaszolt. Ma már tudom, hogy az Atya nem mindig azt adja, amit kérünk tőle imában, de mindig azt adja, amire az üdvösségünkhöz szükségünk van. Mert Isten küldött, és azóta is küld Rá mutató embereket az életembe. Korábban nem ismertem fel ezeket az embereket.
A következő lépést Isten felé komoly elhatározással, Margaritha Valappila nővér lelkigyakorlatán tettem meg. Nagy vágyakozással készültem erre a lelkigyakorlatra. A megérkezésem után dicsőítésre és szentmisére gyűltünk össze, egy nagyon szép, boltíves kis teremben. Ott volt egy hölgy, Csilla, aki azóta nagyon kedves imatársnőm. Előre invitált, odaültem mellé. Amikor megszólaltak az első akkordok és felcsendült az első dicsőítő ének, akkor Isten egészen váratlanul megadta azt a kegyelmet, amire én harminc éve vágytam, és újból átszerette szívemet. Pontosan ugyanúgy, ahogyan a megkeresztelkedésemkor tette.
Térdre rogytam és elkezdtem sírni.
De nem ez volt a legfontosabb Istentapasztalat ezen a lelkigyakorlaton, mert a harmadik napon meggyóntam úgy, ahogy soha korábban még nem gyóntam Istennek. Csodálatos, őszinte és teljes gyónás volt ez. A következő napokban Jézus számtalan bátorító üzenetet küldött nekem ezen a testvéren, Csillán keresztül, akivel egészen véletlenül ültünk egymás mellé.
Szelíden arra kért, hogy sírj, de gyászold el a múltadat, mert új utat szánok neked és meg fogom dicsőíteni a nevemet az életedben.
Bátorított! Bánd meg a bűneidet, de bocsáss meg végre magadnak, mert én már régen mindent megbocsátottam neked.
Ezalatt a lelkigyakorlat alatt a kőszívemet hússzívre cserélte, és arra hívott: soha többé ne vedd le a tekintetedet rólam, mert most tanítalak meg a vízen járni.
A legnagyobb bűnöm az volt, hogy feltételeztem, hogy Isten már nem szeret.
De valóságosan megtapasztaltam, hogy bár én elhagytam Őt, de Ő soha, egy pillanatra sem hagyott el engem. Isten hihetetlen fényével beragyogta lelkemet.
Egy legutóbbi csoportos međugorje-i zarándoklaton, ahova a férjemmel ketten mentünk el a jelenések hegyére, mezítláb indultam el. Ahogyan elindultam fölfelé a hegyen, nagyon erősen megfogalmazódott a bensőben egy gondolat. Ez a gondolata a következő volt: Engedd, hogy megsebezzen! És én azt hittem, hogy a Szűzanya azt kéri tőlem, hogy ne keressem ezeket a szép lapos sima nagy köveket, hanem lépjek rá azokra a pengeéles sziklákra és kis apró szúrós kavicsokra, amelyek szintén végig kísérik az utunkat. Ezért aztán nem kíméltem a lábamat. Ráléptem minden éles sziklára és minden kis kavicsra. Fél úttól már a férjem kísért, fel is értünk a szoborhoz. Hosszan imádkoztam a Szűzanyához, és csodálatos módon a következő két napban Međugorje-ban a szentségimádások és a mise alatt nagyon gyengéden feltárta előttem, hogy Ő nem azt szerette volna, ha én összesebzem a lábamat! Azt szerette volna, ha úgy szeretnék, hogy nem féltem a szívemet a megsebződéstől.
Azt kérte tőlem a Szűzanya, hogy öleljem át a kaktuszt is, és ne törődjek azzal, ha megszúr vagy megsebez. Mert annak a kaktusznak az az ölelés lehet, hogy sokkal jobban kell, mint amennyire nekem a szúrás fáj.
Isten szeretete pazarló! Végtelenül pazarlóan árasztja ránk a szeretetét, akkor is, ha mi erről nem veszünk tudomást, akkor is, ha mi oldalba szúrjuk Őt egy dárdával. Az Ő válasza erre az oldalából kifolyó vér és víz.
A Szűzanya erre vezetett rá Međugorje-ban, hogy így szeressek, mert ezt a szeretet kaptam, nekem ezt a szeretetet kell továbbadnom. Engedjem, hogy Jézus megsebezze a szívemet az Ő szeretetével!
Földi-Kovács Andrea teljes tanúságtétele itt tekinthető meg:
Kiemelt kép: Földházi Árpád/Mandiner
