Az AfD totális elszigetelődésével a jobbos erők összefogásának egyik legnagyobb akadálya hárul el. Kohán Mátyás írása.
Tudom, miről szólnak most a hírek: derű költözött az európai fősodor EP-választási kampányába, miután Marine Le Pen de facto kidobta az Alternatíva Németországnak (AfD) pártot az Identitás és Demokrácia (ID) frakcióból, aminek minden valószínűség szerint pártszakadás lesz a vége. Mármint olyan értelemben, hogy az AfD különösebb járulékos károk nélkül egymagában kiszakad.
Az AfD-vel való kenyértörésre Le Pen – legyünk őszinték – látványosan kereste a sanszot, s a német jobboldali párt mérhetetlen amatőrizmusa miatt ehhez voltaképpen csak az alkalom gyakori perceinek egyikét kellett megragadnia.
Ha jól számolom, ez már a harmadik összezördülésük: először télen rágott be Le Pen az AfD-re, mikor kiderült, hogy a párt az ún. ’remigráció’ nemes jelszava alatt „rosszul integrálódott” migrációs hátterű német állampolgárok kitoloncolását ígérte; aztán már idén áprilisban, amikor az AfD Franciaország egyik tengerentúli területe, Mayotte jogi státuszával látta helyesnek megindokolni a krími népszavazás jogszerűségét; végül most, amikor listavezetőjük, Maximilian Krah a La Repubblicának azt találta nyilatkozni, hogy „aki SS-egyenruhát viselt, az ettől még nem lesz automatikusan bűnöző”.
Ez az elszólás volt a végső, ennél nagyobb sajtónyilvánosság mellett nehéz szakítani – a francia és a német jobboldal útjai elváltak.
Le Pen csak pozőrködik persze, az AfD-től való elhatárolódás mögötti meggyőződést minimum kiegészíti némi politikai számítás. Egyrészt a francia Nemzeti Tömörülés látványos, tartós és helyes középre húzását mi sem hitelesíthetné jobban, mint egy látványos szakítás azzal a párttal, amit Európában mindenki a jobboldal legkülső szélének tart. Másrészt nagy kockázatot nem vállalnak azzal, hogy belerúgnak az AfD-be – nem csak a jobboldalon kívül, de azon belül sem szereti őket senki igazán.
Seperc alatt Le Penék mellé állt az ügyben az ID második legnagyobb nemzeti delegációját adó Matteo Salvini-féle Északi Liga, Krah kirúgására vagy a frakció elhagyására szólította fel az AfD-t az ID csúcsjelöltje, a patinás Dán Néppártból származó Anders Vistisen is.
Az említésre méltó tagpártok közül egyedül az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) álláspontja kérdéses még, de az sem sokáig; csúcsjelöltjük, Harald Vilimsky régi róka, s maga mondta, hogy tud számolni is.
Krah egyébként azóta visszavonult a nyilvános szerepléstől, és az AfD elnökségéből is távozott.
Nem akarok Maximilian Krahról méltánytalan dolgokat írni – három éve interjúztunk, ismerem, ez egy kimagasló intellektusú, hitvalló konzervatív. Aki nem hiszi, szánjon hat és fél órát az életéből arra, ahogyan Krah interjú formájában szíjat hasít a német Gulyás Márton hátából. Mindemellett: három nőtől nyolc gyerek, minden létező volt kolléga utálata, egy Kínának való kémkedésért letartóztatott EP-asszisztens és egy tökéletesen vállalhatatlan nácimentegetés már elég ahhoz, hogy az ember az európai keresztény konzervativizmus számára inkább legyen tehertétel, mintsem friss erő.
Krah személyében testesíti meg az AfD tragédiáját: minden nagy sorskérdésben jófelé húz, csak éppen sosem bír szűnni körötte a káosz, a rumli és a sok sötét gyanú.
Tizenegy év után egy párt már nem tudja eldugni szennyesét a lelkes pályakezdő félszeg mosolya mögött. Nincs rendben az, hogy ez a bagázs nagyjából kétévente vált polgárháborús körülmények között pártelnököt, nincs rendben, hogy egyszerre próbál békebeli ős-CDU lenni Nyugaton, szociális-konzervatív néppárt Szászországban és nettó nácisimogató egyesület Türingiában, nincs rendben, hogy Tino Chrupalla társelnökük orosz trikolór nyakkendőben ünnepelte a berlini orosz követségen a második világháborús győzelem napját tavaly, nincs rendben, hogy egy német nemzeti párt médiapolitikája Viktor Medvedcsuk-beszédek európai éterben való terjesztéséből áll.
És persze az sincs rendben, hogy a valóban komikumba hajló Schuldkult, a Hitlertől Hitlerig tartó történelemoktatás és folyamatos világháborús önostorozás német kultusza ellen az AfD náci szlogeneket és náci gondolatokat rehabilitálva küzdjön.
A jénai lakossági fórumon mondhat az ember kamerán kívül hegyeseket; de az európai porondon egy német igenis annak tudatában beszéljen, hogy nyolcvan évvel ezelőtt egy semmivel nem magyarázható germán elmebaj lángba borította ezt a kontinenst, ellenségeit és szövetségeseit egyaránt a mélybe rántva.
Ez a párt jelen állapotában vállalhatatlan, pont. Nem véletlenül nem vállalta fel a Fidesz sosem.
Beszéltek, egyeztettek, mutatkoztak az európai jobboldal aprajával-nagyjával mamutoktól törpékig, a Le Pen-Meloni-Morawiecki szentháromságtól az Észt Konzervatív Néppártig meg a cseh Szabadság és Közvetlen Demokráciáig. Az AfD-vel sosem – mert nem volt rendben. És milyen jól tették. Tényleg nincs.
Az évek óta egy helyben topogó európai jobboldallal ugyanakkor rég történt olyan jó dolog, mint a Le Pen-AfD-csörte.
Az AfD totális elszigetelődésével az európai jobboldal összefogásának egyik legnagyobb akadálya hárul el: az Európai Néppárttól jobbra álló, valóban konzervatív konzervatívok két frakciója, az Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR), illetve az ID leginkább az AfD miatt nem tudtak soha érdemben közeledni.
Komoly jobbos kormánypárt – cseh, lengyel, olasz, magyar – ezzel a branccsal nem mutatkozott, miközben Le Penék, Geert Wilders vagy az Osztrák Szabadságpárt, a többi ID-s nem voltak és nem is lehetnek kínosak senkinek.
Ha az európai jobboldalnak – beleértve a Fideszt – esze van, felismeri és kihasználja a kegyelem ritka pillanatát: most, hogy Le Pen asszony elintézte a várva várt összefogás legnagyobb akadályát, eljött a frakciószövetség ideje. Hiába a legnépesebb európai ország második legnagyobb pártja az AfD, 14-16 fősre várt delegációjuk nélkül nagyobb egység tud létrejönni, mint amekkorát velük lehetett volna csinálni bármikor.
Ezt az egységet meg kell csinálni most, amikor végre mozgásba jött az európai politika: Ursula von der Leyen újraválasztásáért vacog, Meloni, Le Pen, Morawiecki és Salvini pedig egyszerre látszanak felfedezni pragmatikus énjüket.
A németek meg majd csak észhez térnek valamikor.
Borítókép: Marine Le Pen, a francia Nemzeti Tömörülés (RN) nemzetgyûlési frakcióvezetõje beszédet mond a párt június 9-i európai parlamenti választások elõtti nyitó kampánygyûlésén Marseille-ben 2024. március 3-án.
MTI/EPA/Guillaume Horcajuelo
