Számos, tőle korábban nem hallott külpolitikai gondolatot is megfogalmazott a miniszterelnök – és rácáfolt a vele kapcsolatban élő sztereotípiák némelyikére is. Kohán Mátyás írása.
Sokadik alkalommal tartott a tusványosi szabadegyetemen hosszú előadást Orbán Viktor miniszterelnök, s az idei beszédéről egyáltalán nem volt elmondható az, amivel kritikusai a februári évértékelője vagy épp a májusi Békemeneten elmondott felszólalása kapcsán illették: hogy az előadás egyfajta „best of Orbán” lett volna, teli a kormányzati kommunikáció ezredszerre újrahasznosított közhelyeivel.
A miniszterelnök beszéde számos olyan külpolitikai eszmefuttatást tartalmazott, amelyet nyíltan korábban sosem fogalmazott meg magyar kormányzati politikus,
s ezáltal új megvilágításba került az Európában különutas magyar külpolitika is.
Ezeket a gondolatokat szedtük most csokorba.
Orbán előadásának első és leghosszabb része az európai politika azon igazságairól szólt, amelyeket a háború hozott felszínre, s már ebben a részben is találunk számos újszerű gondolatot.
A miniszterelnöki beszédet értelmező ellenzéki megszólalások jelentős része egészen a miniszterelnök első pontjáig, az ukrán és az orosz háborús pozíció ismertetéséig jutott a megfejtésben, s ebből jutottak magvas megfejtésekre – például arra, mint Sarkadi Zsolt a Telexen, hogy „a miniszterelnök csak azt felejti el, hogy az általa felvázolt két valóságértékelés közül az első az úgynevezett igazság, a második pedig az orosz propaganda”.
Eközben Orbán az ukrán háborús állásponttal szemben ennyire megértő, egyben az orosz állásponttal szemben ennyire távolságtartó beszédet sem mondott még talán soha.
Elmondta, hogy „ha a két félen múlik, nem lesz béke, békét csak kívülről lehet hozni” – azaz cáfolta mindazon híreszteléseket, hogy a magyar kormány szerint csak Ukrajna, illetve a Nyugat volna háborúpárti, és egyértelművé tette, hogy Vlagyimir Putyin Oroszországa is az, hiszen ők sem nyitottak az azonnali kiegyezésre, a béke érdekében akárcsak az ukránokra, úgy rájuk is nyomásnak kell nehezednie.
A két háborúzó fél két igazsága kapcsán (az ukránok önvédelemben vannak egy nemzetközi jogot sértő agresszióval szemben, az oroszok azellen küzdenek, hogy NATO-csapatok állomásozzanak Ukrajnában) elmondta, igazságuk „vélt vagy valós” – azaz természetesen nem fogadta el mindkét igazságot igaznak, mindössze annyit mondott, hogy a két háborúzó felet ez a két valóságértelmezés hajtja.
Ezt a pontot egy merőben új gondolatmenet követte; Orbán Viktor a háború kitörése óta ilyen hosszú nyílt dicséretet még nem címzett soha Ukrajna felé.
Azt mondta Ukrajnáról, hogy az ország „ereje, ellenállóképessége minden várakozást meghalad”, s a brutális mértékű kivándorlás, korrupció, az ukrán állam évtizedeken át igen hézagos működése ellenére „valójában egy erős ország”, amely a háborúban hivatásra talált, „új küldetése, hogy a Nyugat keleti határőrvidéke legyen”, ezáltal a Nyugathoz tartozzon, „s ez aktív és cselekvő állapotban hozta”.
Alig pár héttel a Magyarország energiaellátását már középtávon is súlyosan veszélyeztető Lukoil-szankció bevezetése után ráadásul a magyar miniszterelnök még az agresszív ukrán követelőzéssel kapcsolatban is igen higgadt és objektív magyarázattal állt elő –
szerinte „amit mi, nem ukránok, agresszív követelőzésnek látunk”, az tulajdonképpen „az ukránok igénye, hogy hivatalosan is ismerjék el nemzetközileg az ő hivatásukat” a Nyugat védőbástyájaként.
Ez a pont világossá teszi: a miniszterelnök pontosan érti, miben van, mit akar, hogy harcol Ukrajna – csak éppen nem hisz abban, hogy stratégiájukat siker koronázhatná.
Amit ezt követően Oroszországról mondott, szintén új gondolat, s olyan, amelyet mindenki átérez, aki valaha ellátogatott a sikeresebb, dinamikusabb posztszovjet országok – Grúzia, Azerbajdzsán, Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán, ezektől eltérő pályán Észtország – bármelyikébe: „ennek az országnak a gazdasági alkalmazkodóképessége kiemelkedő” a magyar miniszterelnök szerint, aki hazugságnak látja, hogy Oroszország „merev, neosztálinista autokrácia” volna, ehelyett technikailag, gazdaságilag rugalmas országnak tartja azt. A vállalkozó szellem és a spontaneitás a maguk módján sikeresen felzárkózó posztszovjet országok mindegyikére jellemző.
Az orbáni gondolat mögött rejlő másik kulcsfontosságú paradoxont érdemes még megérteni ahhoz, hogy felfogjuk például azt, miért nem volt sikeres a szankciós rezsim Oroszország megroppantásában:
az orosz állam masszív formális és informális befolyása az orosz gazdaság szereplői felett nem egyszerűen csak nepotizmust és hatékonytalanságot szülő korrupció, hanem annak záloga is, hogy az orosz gazdaság politikai természetű sokkokra hatékonyan tudjon felkészülni és hozzájuk alkalmazkodni.
A másik kiemelt jelentőségű – és új – gondolat a háború kitörtével, azaz már Donald Tusk hivatalba lépése előtt megváltozott lengyel stratégiát érinti.
A miniszterelnök nem kevesebbet állít, mint hogy az európai politika hagyományos erőközpontja, a francia-német tandem – amelynek valamennyi önálló hatalommal rendelkező félperifériáiként jelentek meg az európai politika alakításában a dél-európai államok, valamint a V4 – elvesztette dominanciáját.
Európában ehelyett ma a passzátszelet a brit-lengyel-ukrán-balti-skandináv tengely fújja, szoros együttműködésben az Egyesült Államokkal.
Véleménye szerint – márpedig a német kancellárral a politikailag igen kényes viszony ellenére Orbán 2021 óta évente minimum egyszer tárgyalt külön is, így meglátásai igencsak informáltnak mondhatók – a németek fokozatos elcsúszását a békepolitikától az egyre intenzívebb fegyverszállítások irányába ez magyarázza:
Olaf Scholz valóban csak sisakokat kívánt küldeni az orosz-ukrán háborúban és valóban nem szerette volna, hogy a szankciós rezsim az energiapolitikára is kiterjedjen.
Csakhogy az új európai hatalmi valóságban már nem a gazdaságilag amúgy is gyengélkedő Németország és Franciaország irányítja az Unió politikáját a kontinentális Európa érdekei szerint, hiszen a háború óta erősebb az angolszász-lengyel-ukrán-balti-skandináv összefogás – Scholz és Emmanuel Macron pedig betagozódtak ebbe a politikába.
Azaz: nem azt az Ukrajna-politikát viszik, amit a kontinentális Európa érdekei mentén szeretnének, hanem azt, amit a föléjük kerekedett másik hatalmi tengely enged nekik.
(„Ne gondolják, hogy ez az ember elvesztette az eszét. Éppen fordíva. Nagyonis eszénél van, és pontosan látja, hogy az amerikaiak s az általuk befolyásolt liberális közvélemény-befolyásoló eszközök … a közvéleményen keresztül büntetik azt a német-francia politikát, ami nem felel meg az amerikai érdekeknek.”)
Orbán ezzel a gondolattal egyébként Magyarország érdekét az új tengely ellenében a kontinentális hatalmakéval azonosította, s a beszéd további részében többször is pozitívan nyilatkozott Macron francia elnökről.
A kormányfő arról, hogy a Nyugat álláspontja az orosz-ukrán háború kapcsán elszigetelt, már korábban is beszélt, most viszont kifejtette, kikkel kapcsolatban tartja meglepőnek azt, hogy vagy nyíltan, vagy hallgatólagosan Oroszország mellé álltak a háború kapcsán: ide sorolta Iránt és a szunnita muszlim világot (amelynek vallási okokból valóban egyáltalán nem természetes szövetségese Oroszország), valamint Törökországot és Indiát. Szerinte most történik meg először, hogy a nemzetközi közösség nem hajlandó azt tenni, amit a Nyugat parancsol. „A Nyugat most is kiadta az elvárását, hogy a világ foglaljon állást Oroszországgal szemben és a Nyugat mellett morális alapon. Ezzel szemben a valóság az lett, hogy lassan mindenki Oroszországot támogatja” – figyelmeztetett a kormányfő.
Orbán a beszédben Magyarország és az uniós fősodor folyamatos csörtéinek alapjáról is beszélt: ezt abban azonosította, hogy míg a „a közép-európaiak” a nemzetállamot fontos értéknek tartják, amely nemzeti kultúrában gyökerezik, közös erkölcsi meggyőződéseket hordoz, és szuverén külpolitikát folytathat,
addig a nyugat-európai országok posztnemzeti állapotba léptek, számukra a nemzetállam meghaladható jogi absztrakció.
Ez a két alapállás összeegyeztethetetlen, hiszen fundamentálisan más megközelítés következik belőlük például a migráció kapcsán is – a nemzetállamban az etnikai homogenitás önérték, a posztnemzeti államban jelentéktelen. (Többek között Szent-Iványi István ellenzéki külpolitikus, volt EP-képviselő és ljubljanai nagykövet értékelte a beszédet úgy, hogy Orbán ezt a gondolatát „igyekezett úgy előadni, mintha ez nem az ő magánvéleménye, vagy a kormányának az álláspontja lenne, hanem az EU közép–és kelet-európai felének a bírálatát képviselné, holott erre senki nem hatalmazta fel és nem is állja meg a helyét, hiszen a szlovák kormány kivételével senki nem is ért vele egyet”. Az általa citált ellentmondást ugyanakkor nem nehéz feloldani – bár a közép-európai régióban Orbán ebbéli véleményét osztó kormány valóban csak Szlovákiában van,
Ausztriában, Csehországban, Szlovéniában, Horvátországban és Bulgáriában is olyan párt vezeti magasan a közvélemény-kutatásokat, amely így gondolkodik,
s erősen feltételezhető, hogy az Európai Néppárt helyi lerakataira szavazók között is jelentős arányt képviselnek a nemzeti elkötelezettségűek – ilyen fénytörésben Lettországra, Litvániára, Lengyelországra és Romániára is igaz az, amit a miniszterelnök Közép-Európáról állít – szigorúan a nemzeti-posztnemzeti dichotómiát illetően, azaz ide nem értve azt, hogy ezek a pártok minden más kérdésben mennyire képviselnek a Fidesszel egyező álláspontot.)
Orbán elmondta azt is, hogy a nyugat-európai országok számára elfogadható európai integrációs terv az, hogy a nemzetállamból csak egy kicsi maradjon, s a hatáskörök minél inkább Brüsszelben koncentrálódjanak.
Ezt a gondolatot részletesebben és korábban nem hallott módon Bóka János európai uniós ügyekért felelős miniszter fejtette ki szintén a tusványosi táborban. Szerinte az európai integrációról való együttműködésnek két iskolája van: az egyik szerint az európai integráció lényege, hogy a tagállamok azon területeken működjenek együtt, amely területeken az együttes fellépésük hatékonyabb, s így az együttműködés mércéje a fellépés hatékonysága.
A másik szerint pedig az európai együttműködés lényege a minél mélyebb integráció, ezáltal az együttműködés mércéje is önmagában az, hogy létrejön-e közös európai politika minél több területen, függetlenül annak hatékonyságától.
Bóka rögtön három nagy uniós programot sorolt fel, amely bizonyíték a második iskola dominanciájára az EU-s gondolkodásban: e három stratégia névleg kitűzött céljait megközelítőleg sem érte el az EU, de a stratégiák megvalósítása ürügyül szolgált arra, hogy egyre több, az uniós alapszerződésekben a tagállamokhoz sorolt hatáskör kerüljön Brüsszelbe. Ilyen volt szerinte a Lisszaboni Stratégia, amely 2010-re a világ legfejlettebb tudásalapú gazdaságává kívánta tenni az EU-t, s ugyan ezt nem érte el, de gazdaságpolitikai koordinációs mechanizmusokat szült; az Európa 2020, amelynek célszámait „természetesen nem érte el az Európai Unió 2020-ra”, de eközben az integráció tovább mélyült; és ilyen szerinte a Fit for 55 klímastratégia is, melynek klímacéljai „már most láthatóan nem fognak megvalósulni”, de ennek örvén olyan gazdaságfejlesztési programot tud az EU kialakítani, „ami a tagállamokat teljesen megfosztja az önálló gazdaságpolitika kialakításának lehetőségétől”.
Orbán Viktor mindezek mellett most beszélt először két kihívásról, ami a Nyugatot feszíti.
Az egyik szerinte az, hogy „a posztnemzeti állapot létrehozza az elit és a nép, az elitizmus és a populizmus politikai problémáját”: azaz míg a nép álláspontja a fontos ügyek jelentős részében jobbra tolódik (ezt az EP-választások tagállami eredményei egyértelműen alá is támasztják), „az elitek elítélik a népet” ezért, s ezt a változást nem hajlandók a politikában képviselni – így megszűnik a nép és politikai elitje közötti bizalom, ami Orbán szerint ellehetetleníti a képviseleti demokráciát.
Van egy elit, amely nem akarja képviselni a népet, és itt a nép, ami nincs képviselve – fogalmazta meg a probléma lényegét a miniszterelnök.
A másik probléma a nyugati soft power gyengülése: a nyugati értékeket ugyanis – mint megállapítja – addig lehetett univerzálisnak, azaz mindenki számára üdvösnek és kötelezőnek beállítani, amíg „a modern fejlettség”, a jólét kizárólagosan nyugati volt.
Mióta azonban a kínaiak, az arabok és a törökök is képesek voltak „egyáltalán nem a nyugati értékek alapján” modernné válni, ennek vége,
a jólét szempontjából már nem látja a fejlődő világ megkerülhetetlennek ezeket az értékeket – így a nyugati értékek „a világ egyre több országában demonstratíve nem elfogadhatók”, így ma például az Egyesült Államok számára a globális soft power szempontjából nem erőforrás, hanem kifejezetten hátrány az, ahogy szövetségeseire ráerőlteti az LMBTQ-ideológiát.
A miniszterelnök ezután hosszan beszélt arról is, hogy mindezen felismerések mentén milyen pályát vázol fel Magyarország elé – ennek részletezése azonban már más lapra tartozik. Egy újszerű elemet azonban zárásul még meg kell említenünk:
a miniszterelnök most először beszél nyíltan arról, hogy Magyarország a világrend változása kapcsán súlyos stratégiai dilemmában van.
Tekinthetjük a világrend változását veszélynek, ahogy teszi ezt rajta kívül szinte uniszónóban az Európai Unió – ebből az USA-val és az EU-val való szoros együtt mozgás, a magyar nemzeti érdeknek az ő érdekeikkel való azonosítása következne. Vagy tekinthetjük esélynek a világrendváltozást, ami saját, az uniós fősodor által kijelölttől eltérő fejlődési pálya befutását, kezdeményezőkészséget és változtatást igényel. A miniszterelnök a hazánk uniós tagsága melletti ismételt, határozott és pragmatikusan megalapozott kiállás mellett utóbbi álláspontra helyezkedett, miután hosszan kifejtette, hogy ehhez Magyarország számára a peremfeltételek az Egyesült Államok, az EU és Kína relációjában is adottak – ugyanakkor a dilemma felvázolásával világossá tette azt is: Magyarország számára nem csak az a stratégia létezik, amelyet a tusványosi előadáson részletesen felvázolt, s abban az esetben, ha a világrend változása hazánk számára veszélyt jelentene, a fősodratú uniós politikához való igazodás lenne az indokolt.
Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök (k) elõadást tart a 33. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban az erdélyi Tusnádfürdõn 2024. július 27-én. Mellette Németh Zsolt, az Országgyûlés külügyi bizottságának fideszes elnöke (b) és Tõkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke (takarásban).
Forrás: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán
