Március 15-e olyan szent ünnepe a magyar szabadságnak, a magyarok szabadság szeretetének, mely szinte elképzelhetetlen a mosolygós arcú emberek tavaszi „kiáradása” nélkül, a pesti és budai kultikus útvonalak együttes bejárása nélkül, ahonnan még  a Rákosi-Kádár-Gyurcsány rendszer sem tudta kiszorítani az embereket.  A „szabadság kis körei” ilyenkor megáradtak, a lelkek egymásba kapaszkodtak, mint a vízcseppek, melyek együtt, tengerként ringatják a szelíd hajókat, de a gályákat ízzé-porrá zúzzák!  Mindig megérkeznek az ünnepre zászlóikkal az örök barátság jegyében a lengyelek, akik ősei 1948-49-ben is életüket adták a magyar testvéreikért.

Ama negyvennyolcas március minden magyar forradalom ethoszaként  vonult be a történelembe. „Tartsátok tiszteletben e napot, melyen a nép szava először megszólalt. A magyar nemzet szabadsága e naptól kezdődik.”- írja Jókai pár nap múlva. 173 évvel ezelőtt 1848 március 14-én reggelre ama negyvennyolcas ifjak Irinyi Józsefe és Jókai Mór összegezte és formába öntötte a Pilvaxban a 12 pontot, mely hallatán a helytartótanács reszketni méltóztatott. Petőfi is elkészült már híres költeményével, miként Szendrey Júlia is fölvarrta a felöltőjére a kokárdát, hogy másnap – azon az esős szerdai délelőttön a költő a nemzeti egység azóta is megőrzött jelképével szíve fölött szavalhassa el a Nemzeti dalt. Követte őt 1956-ban Sinkovits Imre a költő szobra előtt, majd 1989 március 15-én Sinkovits-Vitay András a százezres ujjongó tömegnek. Nekünk ilyenek lettek a forradalmaink. Mosolygósak, szeretetteljesek, a felszabadultság levegője tódult a tüdőkbe! Emlékezzünk a Filmhíradó képeire, ahogy 1956 október 23-án boldog emberek egymást karolva  vonulnak az utcákon békésen, vagy 1989-re, amikor Cserhalmi György a Magyar Televízió előtt, – melyet jelképesen Csengey Dénes költő lefoglalt a nemzet számára a sajtószabadság jegyében – elzengte az új tizenkét pontot. Még mindig, akkor is visszaköszöntek belőle 1848 legfőbb követelései. Ez a lelkületű, közel  félmilliós tömeg demonstrált békésen 2011-ben is, a Békemenet idején, amikor a pénzügyi nagyhatalmak akarták megbuktatni az alkotmányozó új magyar Orbán-kormányt.

De ha támadás ért bennünket vissza tudtunk ütni, vagy hősökként tudtunk meghalni, „lemostuk a gyalázatot”, megmutatva  a világnak, hogy nekünk „ilyen nagy dolog a szabadság”.

Sajnos most nem tudunk egymás kezét fogva sétálni a Múzeum-kert felé. Most nincs itt az idő. Valami végtelenül „intelligens” vírus rombolja le mindennapjainkat, az egész ország ennek a küzdelemnek a jegyében áll. Az orvosok, ápolók nap nap után harcolnak szeretteink életéért, igyekszünk fegyelmezetten távolságot tartani egymástól. Testben elkülönülünk, de lélekben egységben vagyunk és most azt kívánja a nemzet, hogy a vírussal szemben is szerezzük vissza a szabadságunkat, a nagy bajban – lélekben ismét összekapaszkodva – segítsük egymást. Ma a maszkviselés és az oltás az, ami levetővé teszi, hogy reményeink szerint jövő márciusban újra megmutassuk a világ gályatulajdonosainak, hogy „azért a víz az úr!”