Legyünk őszinték, minden szülő és nagyszülő érzi, hogy gyermekei és unokái nevelésében többet tehetett volna. De míg élünk, nem mondható ki, hogy késő a bánat. Ugyanakkor érdemes felidézni, melyek voltak hazánkban azok a társadalmi helyzetek, amelyek érezhetően befolyásolták nevelési szándékunkat, sokszor félelmet keltve családunk körében.

Kezdhetjük védekezésünket az elnyomó, Rákosi-féle ÁVH-s rendszer kísérteties időszakával, felróhatjuk Amerikának és Nyugat-Európának, hogy fiatalságunk 1956-os szabadságharcát elárulták, saját érdekeikért koncként vetettek bennünket a szovjet birodalom elé. Majd jött a negyedszázadnál is tovább tartó Kádár-időszak, amikor is majdnem kétszázezer fiatal menekült külföldre az üldöztetés és bebörtönzés elől. A tömeges kivégzés megtette a hatását. Nem feledhetjük, a szovjet birodalmat szolgálóknak szükségük volt árulókra, akik az MSZMP-ben csoportosultak.

A magyarok, kiutat nem látva, belenyugodtak alávetett helyzetükbe. A vasfüggöny eltakarta az annyira óhajtott világlátást; helyébe kaptunk gulyáskommunizmust. Ennek lényege az MSZMP-s pártnacsalnyikok uralkodása mellett a bolsevik eszmék tanítása volt. Többségük azt vallotta: „Ne szólj szám, nem fáj fejem!” Az ország eladósodásából a diktatúrát szolgáló bürokráciának adhatóvá váltak a hétvégi szíjtelkek faviskóval, pult alól a Szaratov hűtőszekrények, sőt, aki vállalta a nyilvános talpnyalást, gebines és lángossütő is lehetett.

Világos lehet előttünk a társadalom és ezen belül a szülők, nagyszülők nevelésszempontú megosztottsága. 1989-90-ig a bolsevikalapú kommunista szisztéma egyrészt tömte a szovjet bendőt, másrészt fityfirittyért simogathatta kiszolgálóit. Az úgynevezett rendszerváltozáskor diadalittasan hittük, hogy a nép asztaláról etetett kártevők kiszorulnak a hatalomgyakorlásból, értékelik a többség gesztusát, az elmaradt számonkérést, és szemlesütve meghúzzák magukat. Nem ez történt.

Az első szabadon választott kormány csapdaként kialakított szisztéma szerint a kezdés pillanatától halálra volt ítélve. Fejest kellett ugraniuk a nagy összegű hitelek visszafizetésének következtében a gazdaság kiszivattyúzott száraz medencéjébe. Élet-halál harcukat a rablóprivatizációval foglalkozó és ebből gazdagodó MSZP-vé avanzsált párt és az oldalkocsijában utazó SZDSZ folytonos támadása mellett kellett fenntartani. A jogutódlással átalakított MSZP se szó, se beszéd, vitte az MSZMP vagyonát, ily módon az ország kincseszsákját is.

A hatalomba visszatérés minden feltételét a rendszerváltozás előtt és közben előkészítették. A lassan már történelmivé váló rendszerváltozás azonban napjainkig is csak hiányosan sikerült. Átalakult a társadalom, nyitottá és szabaddá vált, amit új alaptörvényünk garantál. A gazdaság patrióta szisztémája biztosítja a nyugati jóléthez történő felzárkózást, a társadalmi különbségek enyhítését, a szegénység fokozatos felszámolását. Ugyanakkor a ’90 előtti évek bűnös pártpolitikusainak szemléletét és hatását utódaikra ólomsúlyos hátizsákban cipeli az ország. Az ellenzékinek nevezett, „házaspártnak” gazsuláló, kontraszelektált elemek úgy szeretnék csillapítani hatalmi éhségüket, hogy külföldi segítséggel „proletárforradalmat” szítanának, és polgárháborúba kényszerítenék hazánk lakosságát.

Ássunk még mélyebbre, és kérdezzük meg magunktól, miként maradhatott fenn idáig a fasiszta módszereket is magába szippantó pártközösség? Valószínűleg 1990-ben örömünkben elmulasztottuk a politikai felelősségre vonást. A tény az, hogy napjainkat keseríti részvételük a Magyar Országgyűlésben, a pártpluralitást biztosító jogállamunk ezt lehetővé teszi.

És itt álljunk meg!

Mit tehetünk mi, józan civilek, hogy végre eltakarítsuk azon pártok romhalmazát, amelyek a polgárok megbékülését folyamatosan aláássák? Járjunk nyitott szemmel, érzékeny hallással, és mutassuk meg tettrekészségünket! Legyen az adjon isten olyan, mint a fogadj isten!

Fejtsük fel, minek köszönhető, hogy nincs konstruktív ellenzék hazánkban. Miért kell szembenézni a hamiskártyás politikusokkal, akik minden közjót előrevivő cselekedetre nemet mondanak, vagy eltűrni a hazardírozást, amikor tizenkilencre lapot húzva a biztosat adnák a semmiért?

Az ok-okozati összefüggést kereshetjük a szülői házakban folytatott nevelésben. Nem várhattuk a szovjet birodalom kiszolgálóitól, a Kádár-rezsimben lubickolóktól, hogy sarjaik gondolkodását rábízzák azok szabad döntésére. Így aztán kialakult egy idősödő ifjú réteg, amely a szülői habitus folytatására áll készen. A másik oldalon lévő többségi társadalom szülői társadalma nem hatalommániás. Bízik a demokratikusan megválasztott kormányban, és nem felejti, hogy a hatalom gyakorlása a néptől függ (legalábbis demokráciában és az alaptörvényben kimunkált jogállamiság mellett).

Ez a kétharmados többséget alkotó polgárság nem téveszti szem elől, hogy a fennmaradó kisebbség vagy passzív polgárság legalább olyan fontos számára, mint saját tábora. Ennek érdekében mindennapi munkájának gyümölcsét kínálja a nemzetnek, miközben hajlamos az országgyűlési választások fontosságáról elfeledkezni. Észre sem vesszük, hogy szavazóképes gyermekeink közös munkánk előnyeit élvezve, politikai állásfoglalás nélkül élnek jó sorsban, és kielégíthetik vágyaikat. Utódaink nem figyelnek arra, hogy miként kreálódtak a félrevezetésükre megbújó háttérrel irányított ifjú törtetők pártjai.

Csizmadia Lászlónak, a CÖF-CÖKA alapítóelnökének teljes írását a Magyar Hírlap tette közzé.