Szólnunk kell a Szent Korona és a koronázási jelvények közjogilag kifogástalan elnevezéséről. Előre bocsáthatjuk, hogy a Szent Korona számos titkának egyike megnevezése pontos körülményeinek és indokainak ismeretlen volta.

A „Szent” minősítés elméleti alapon sok változatú magyarázattal illethető. A leginkább elfogadott nézet szerint megalapozza a szent elnevezést a magyar nép közmeggyőződése; a Koronának első Szent királyunkhoz kapcsolódó mivolta; a Boldogasszonynak történt szentistváni országfelajánlás ténye, amely az istenszülő tulajdonává tette az országot és a Koronát; a Koronának a királykoronázásokon betöltött liturgikus szerepe, amikor az istenkegyelmiség eszköze.

A Szent Korona 1978-as hazatérte után Bölöny József lényegre törően és pontosan írta meg véleményét a Sacra regni corona című. Több mint érdekes, hogy a két világháború között legitimista alkotmányjogászként jól ismert Bölöny hogyan magyarázkodik a kádári viszonyok között a Szent Korona „Szent” minősítésével kapcsolatban. Lássuk írásának idevágó részét:

“A szent korona. A közlemények általában “a magyar korona” hazaérkezéséről, átadásáról, történelmi és műtörténeti múltjáról számolnak be, “a magyar királyi koronáról” beszélnek. Csak Nemeskürty István nevezi szent koronának (id. cikk) és Szuhay-Havas Ervin a Népszabadság karácsonyi számában.
Szent István koronájának “szent” jelzőjét azonban semmi okunk sincsen mellőzni, még akkor sem, vagy talán akkor a legkevésbé, ha ezt pusztán epitheton ornansnak, díszítő jelzőnek tekintjük. Ezt a díszítő jelzőt ti. évezredes hagyomány fűzi a koronához, amely ezzel a jelzővel vált “az ezeréves magyar államiság szimbólumává”.

Mit is jelent koronánknak ez a “szent” jelzője? A magyar “szent”, a német “heilige”, az angol “holy”, a francia “sainte” jelző kevés támpontot nyújt ennek tisztázásához. Nem kell azonban idegenben keresnünk a kérdés eldöntését, mert a múlt század derekáig hivatalosan használt hazai latin nyelvünk világosan különböztet ebben a kérdésben.

Nem a magyar “szent” és az idegen nyelvek hasonló jelzőinek elsősorban megfelelő értelem szerint nevezi ti. koronánkat, nem “sancta corona” néven, hanem sacra coronának. Szentnek (sanctus, -a) nevezi az Istent, a katolikus egyház szentjeit, az Istennek tetsző személyeket és személyi fogalmakat. Sacer (sacra) jelzőt fűzött a szent, megszentelt tárgyakhoz, dolgokhoz. Ez a “szent” jelző jóval tágabb körű amannál. Nem függ szentté avatástól, még csak vallási értelemben vett szentségtől, Istennek tetszéstől sem. A Szentatya (pápa) megszólítása Sancte Pater, az apostoli Szentszék (pápaság, római Curia) latin neve Sacra Sedes (Apostolica). A régebben “Ő szent felségének” is nevezett királyoknak ez a jelzője latinul Sua Sacra¬tis¬si¬ma Maiestas, mert sanctus (sanctissimus) csak kettő volt közülük: Szent István és Szent László.

A sacra corona nem egy szentnek nyilvánított, vallási fogalom, hanem a katolikus egyház által szentté avatott s a magyar nép által szentekként tisztelt nagy Árpád-házi királyainkon kívül a többi nagy királyunk által is viselt, általuk mintegy megszentelt, a hagyomány által szentnek (sacra) tekintett évezredes jelvénye a magyar államiságnak (az 1836: II. tc. “az ország szentséges koronájának őrjeiről” rendelkezik), nem az uralkodó (rex), hanem az ország (regnum), a magyar állam folyamatos fennállásának a jelképe.

Szentnek tekintik és nevezik már a XIII. század közepétől (IV. Béla többek között 1256-ban) a koronát, amely a király személyét is megszenteli. 1388-ban már a dalmáciai városok is “Magyarország szent koronája” iránti hűségüknek adnak kifejezést.

A koronázási jelvények egyike sem ékszer, hanem a királyi hatalom jelvényei, melyekkel a nemzet övezte fel a megkoronázott és ezzel teljes jogúvá vált királyát. Ezért latinul clenodia regni néven is nevezték őket, ami nyilvánvalóan az ország jelvényeit jelenti, nem pedig “az ország ékszereit”.

A koronázási jelvényekhez sorolható távolabbról még az esztergomi kincstárban őrzött három kereszt: a kettős kereszt, az eskükereszt és a kiskereszt, az ún. pax vagy pacificale.

A koronázási jelvényviselők az alábbi sorrendben következtek:
1. a főkamarásmester az eskükereszttel;
2. a főpohárnokmester Szent István kardjával;
3. a tárnokmester a paxszal, vagyis kiskereszttel;
4. a horvát bán az országalmával;
5. az országbíró a jogarral;
6. a nádor, illetőleg az országgyűlésnek a nádori teendőkkel megbízott választottja a szent koronával.

Távolabbról: a nádort, illetve nádorhelyettest követő király előtt oldalvást haladt jobbról a rangban legfiatalabb püspök a kettős kereszttel (apostoli kereszttel), balról a főlovászmester az ország kivont kardjával.

A koronázási ünnepélyeken az országgyűlés mindkét házának vegyes küldöttsége által készített és mint hiteles leírást, jegyzőkönyvileg az országgyűlés elé terjesztett leírásai országos jelvényeknek is nevezték a koronázási jelvényeket, a korábbi clenodia regni szóhasználatnak megfelelően.

Az 1608. évi koronázás előtti IV. tc. az ország koronájáról “és ennek a régi jelvényeiről” (a latin szövegben: clenodia) rendelkezik; a koronázás utáni XVI. tc. a koronáról “a lajstromba foglalt összes jelvényekkel együtt”; az 1715: XXXVIII. tc. azt határozza, hogy az ország szent koronája a hozzá tartozókkal együtt (cum suis accessoriis) Magyarországon őriztessék.”

Ezek a sorok magukért beszélnek, egyesítve a jogászi szakszerűséget és pontosságot a történelmi szemlélettel és módszerrel A helyes fogalom és szóhasználat: Szent Korona és koronázási jelvények.