Fleck lázálmából egy flekk is elég lett volna

Maratoni interjúval örvendeztette meg a kormányváltást tűzzel-vassal álmodó híveket Fleck Zoltán jogszociológus, az ELTE-ÁJK tanára. Tudják, ő azon liberális értelmiségek egyike, aki már jó ideje hirdetheti ebben az autoriter posványban, hogy ellenzéki győzelem esetén kívánatos volna felfüggeszteni a jogállamot.

A Hírklikknek adott, május elsején és másodikán megjelent kétrészes interjújában, illetve az ezt megelőző, Élet és Irodalom oldalán publikált írásában hosszasan elemzi, miért, hogyan és mikor kell megszabadulni az alaptörvénytől a majdan, kétharmados többség híján hatalomra kerülő összellenzéki koalíciónak. A legutolsó kérdésre sommásan már az interjú címében is választ kapunk: azonnal.

De menjünk vissza a Demokráciát! című, április végén megjelent publicisztikájához, amelyben így fogalmaz:

A rezsim tudatosan úgy rendezkedett be, hogy a politikai választást lényegtelen momentummá degradálja, akkor sem kell félnie a hatalom elvesztésétől, ha a választásokat elveszti. Ez a demokrácia tagadásának a legmagasabb foka: a választói akarat totális semmibevétele.

Ebből tehát logikusan az következik, hogy a 2010 óta harmadízben is kétharmados demokratikus többséggel megválasztott Orbán-kormány semmibe veszi a választói akaratot, ellenben ha 2022-ben az ellenzéki koalíció minősített többség nélkül kerülne hatalomra, majd első lépéseként ablakon hajítaná ki az alkotmányt – a jogtudós javaslata szerint –, nos, az maga lenne a demokratikus mennyország; a választói akarat nagyobb dicsőségére.

De könnyen beazonosítható az a lelkiállapot is, amely egy ilyen mondat leírására késztet valakit:

A rezsim soha nem titkolta, hogy nem a demokratikus váltógazdálkodásra épült, hanem hosszú távú berendezkedésre.

Ezek szerint egy országban csak akkor valósulhat meg a demokratikus hatalomgyakorlás, ha különféle politikusok négyévente egymás kezébe adják a kilincset? Ha csak a pillanat számít? De mi van a Fleck által nagyra becsült választópolgárokkal? Mi történik akkor, ha egy kurzust másodjára, harmadjára is megválasztanak? És ha ezt a kurzust a nép épp azért választja újra meg újra, mert az elért eredményei alapján bízik benne, és kiszámítható jövőre vágyik? Nyugalomra, anyagi biztonságra, építkezésre? Ebben az esetben oda a demokrácia?

Aztán a jogtudós mintha kissé belezavarodna a populizmus magyarázatába is, amikor a konzervatív (rossz) és a liberális (jó) populizmus közti különbséget (?) fejtegeti.

Bármekkora is a feszültség a populizmus és az alkotmányosság között, mégis a népszuverenitás a végső legitimitásforrás. A népre hivatkozás nem minden esetben vezet antiliberális populizmushoz. Ha a demokráciára hivatkozó ellenzéki összefogás komolyan veszi a népszuverenitást, akkor éppen ezt használhatja egy jogállamépítéshez.

Egyszóval a populizmus akkor jó, ha őket juttatja hatalomra, és persze ebből már egyenesen következik az a fajta társadalomkritika, amelytől minden történelmet egy kicsit is ismerőt kiráz a hideg, bármennyire is tetszetősen van újracsomagolva. „Elvtársak, Önöknek könnyű a dolguk – de nekem kilencmillió fasisztával kell a szocializmust felépítenem”. Emlékszünk erre? Az idézett mondat Rákosi Mátyás szájából hangzott el, még az ötvenes évek elején a Kremlben, a kelet-közép-európai kommunista pártvezetők egyik zárt értekezletén.

Szóval Fleck Zoltán mind a cikkében, mind az interjújában oda lyukad ki, hogy „a jelenlegi és sok korábbi magyar válság oka többek között a minimális részvétel, a demokráciahiányos állapot”.

Azért tudták lerombolni a jogállamot, mert a jogállamnak nem volt meg a demokratikus támogatása. Ami azt jelenti, hogy a választók bevonódása a folyamatokba elképesztően alacsony szintű. Ez persze többnyire igaz minden demokráciára, de a stabil demokráciák jobban tűrik az ilyen deficiteket.

Érjük, ugye? Minden demokráciában elképesztően alacsony szintű a választók bevonása a folyamatokba, de ez máshol nem gond, mert ők „stabilak”. Nem is tudom, így hirtelen a francia demokrácia jut eszembe, ahol most tábornokok és katonai vezetők számíthatnak súlyos retorziókra azért, mert egy nyílt levélben véleményt bátorkodtak nyilvánítani. Ahol random férfiak és nők torkát vágják el a nyílt utcán, vagy fejezik le őket templomokban, ahol rendőröket gyilkolnak meg, és ahol Michel Houellebecq, a Behódolás szerzője azt írja saját hazájáról, hogy „ha egy ország – egy társadalom, egy civilizáció – legalizálja az eutanáziát, az én szememben minden tisztességét elveszíti. Ezután nem csak jogszerű, hanem egyenesen kívánatos lesz az elpusztítása, hogy valami másnak – egy másik országnak, egy másik társadalomnak, egy másik civilizációnak – esélye legyen felemelkedni”.

Kemény szavak ezek, de a normalitás joggal érzi jogosnak őket.

Aztán Fleck így folytatja:

… a magyar társadalom nem szokott hozzá az ilyesmihez, sőt, nagyon is könnyen manipulálható mindenféle álkonzultációkkal és óriásplakátokkal… Ehhez mindenféle pedagógiai eszközöket kell majd mozgósítani, de annyi időnk nincs, hogy majd a felnövekvő generációk szép lassan az iskolákban megtanulják, ellenkezőleg: ezt most viszonylag gyorsan meg kell tenni. Ezért javasoltam azt, hogy ennek az átmenetnek, ami most van, lesz, már most jellemzője legyen az a bizonyos bevonódás.

És aztán elárulja, mit ért a „bizonyos bevonódáson”: a civil aktivitást!

Hogy a választópolgárokat miért kellene „civilekre” cserélni, rejtély, vagy talán mégsem annyira az. Végül is a magyar történelem erre is szolgál analógiával; 1947. augusztus 31-én úgy 12 ezer ember, fejenként 17-20 kékcédulával a zsebében „segítette a népi demokráciát” és szolgálta a „jó ügyet” azzal, hogy felültek a kocsik platójára, ahol néhány üveg bor is akadt, és leadták a szavazataikat. Újra meg újra. Lelki alkatukat tekintve olyanok voltak ők, mint a mai „civilek”.

De ami még ennél is fontosabb: az 1947-es kékcédulás szavazás kihatott az 1990-es első szabad választásra is, ahol a polgárok csupán 64 százaléka jelent meg. Úgy voltak vele – minek. De hatott azokra is, akik elkövették, azt gondolván lehet, szabad, sőt kell is hazudni! A „jó” cél érdekében… És ez nem egyszerűen csak beivódott egy teljes generációba, de kitermelt egy olyan embertípust is, amelytől nem lehet megszabadulni, még rendszerváltással sem. Fleck Zoltán is ilyen, ezt az embertípust képviseli. Így állunk. Mert sajnos hetven év sem volt elegendő, hogy kipusztuljon az a fajta mentalitás, amely szerint: aki nem ránk szavaz, az nem lehet demokrata.