Szokás a többnemzetiségű Erdélyt „keleti Svájcként” emlegetni. A Kárpát-kanyarban elhelyezkedő régió földrajza és önkormányzati hagyományai sok hasonlóságot mutatnak az alpesi köztársasággal, etnikai térképét azonban annyira átrajzolta a történelmi Magyarország földarabolásához vezető Trianoni békeszerződés óta eltelt egy évszázad, hogy a svájci példa mára utópisztikusnak hat.
Kevesen tudják, hogy – a Nantes-i ediktumot 30 évvel megelőzve – a világon először itt hirdettek vallási toleranciát 1568-ban. A békés együttélésnek persze mindig voltak kerékkötői, mint bárhol Európában. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverésében jeleskedő osztrák császár például annyira sikeresen ugrasztotta egymásnak Erdély etnikumait, hogy a hasonló sorsú, de különböző kultúrájú nemzeti közösségek ellenérdekelt felekké váltak.
A trianoni békeszerződés az erdélyi magyarság számára szomorú következményekkel járt, elsősorban az asszimiláció miatt. A kisebbségbe szorult magyarság rekordidő alatt kezdett önálló útkeresésbe, mégis nehezen talált önmagára, lehetőségei a fejlődésre nagyon beszűkültek. A második világháborút követő kommunista állami berendezkedés a különféle etnikumok tudatos beolvasztására törekedett, az ún. „homogenizálás” elsősorban ezt a célt szolgálta. Iparosítás címén tömeges betelepítésekkel változtatták meg az erdélyi városok etnikai arányait, a más történelmi régiókból érkezők többsége pedig nem értette meg a transzilvanizmus szellemiségét és lényegét.
Trianon következményeivel bárki szembesülhet, aki Erdélyben nyitott szemmel jár. A Székelyföld még viszonylag egységes magyar etnikai képet mutat, Szászföldön azonban már mutatóban is alig akadnak szászok. Java részüket a kommunizmus utolsó évtizedeiben fejpénzért árusította ki Ceausescu rendszere az akkori Német Szövetségi Köztársaságnak. Erdély más megyéiben, különösen Dél-Erdélyben a magyar közösségek asszimilációja mindeközben felgyorsult, és többnyire már múlt időben beszélünk az egykor ott élt magyarokról. Ez természetesen nem csak Trianon következménye, ám az épített örökség rohamos pusztulása már a 20. században következett be.
Magos Déva vára… (Forrás: YouTube)
A koronavírus-járvány miatti korlátozások sokunkat hazai utazgatásra ösztönöztek. Hunyad megyében elsősorban a nagy magyar reneszánsz király, Hunyadi Mátyás családi birtokát, a vajdahunyadi várkastélyt látogatják a turisták. Jól karbantartott műemlékről van szó, ahogyan a szomszédos Déva várát is példás módon felújították, ám a környező települések magyar vonatkozású műemlékei – középkori vagy újkori templomok, nemesi udvarházak, kastélyok – siralmas képet mutatnak. Déva várához kapcsolódik az egyik legdrámaibb magyar népballada, amelyben Kőműves Kelemen, az építőmester tizenegy társával hiába építi folyamatosan a várfalakat, azok mindig leomlanak, és csak véráldozattal teljesíthető a feladat. Ez a történet az erősen megfogyatkozott dél-erdélyi magyarság erőfeszítéseinek is szimbóluma lehetne.
Az egyik, ma már teljes egészében románok lakta hunyadi falu régi ortodox templomának tőszomszédságában impozáns magyar református templom romjai merednek az ég felé. A szépen felújított ortodox templom kedves öreg gondnoka szomorúan mesélte el, hogyan maradt a református templom gyülekezet és pap nélkül, és hogyan pusztult el a hatalmas istenháza, amelynek orgonáján az ő gyerekkorában még zsoltárokat játszott a magyar kántor. Alig ötven év alatt a mennyezet beomlott, a templomhajóban sűrű bozót vert gyökeret, a torony sisakját vihar verte szét. Jellemző sorsa ez a gyülekezet nélkül maradó erdélyi protestáns vagy katolikus templomoknak: ha egyszer lakat kerül a főkapura, minden az enyészeté lesz, és gyakran felbecsülhetetlen értékek pusztulnak el.
Hosszan lehetne sorolni, hogy az elmúlt száz esztendőben mi minden jutott a végső pusztulás küszöbére. Néhány példa különösen szemléletes. A Szászföld templomerődjei különösen értékes műemlékei Erdélynek, több közülük világörökségi védelmet élvez, ám a nemtörődömség miatt néhány éve mégis összedőlt a szászveresmarti (Rotbav, Rothbach – Brassó megye) templomerőd 700 éves tornya. A Beszterce-Naszód megyében található Kiszsolna (Jelna, Senndorf) romos szász evangélikus templomának szentélyéből az utolsó pillanatban került elő Giotto híres római Navicellájának korabeli erdélyi másolata, amelyhez hasonló csak Firenzében, Pistoiában és Strasbourgban található. A kusza tulajdonjog és bürokrácia ellenére most nemzetközi összefogás és magyar alapítványi források teszik lehetővé, hogy szakemberek rehabilitálják azt, ami a freskóból még megmaradt. A Hunyad megyei Kéménd (Chimindia) beszakadt mennyezetű magyar református templomának falairól két évtizede gyakorlatilag az eső mosta elő az értékes középkori freskókat. Kolozsvári egyetemisták mentették meg a teljes pusztulástól, mára pedig szépen felújították a gyülekezet nélküli templomot, és hamarosan bekapcsolják a turizmus vérkeringésébe.
Hasonlóan látványos, bár forrásszűkében meglehetősen időigényes az erdélyi Versailles-ként emlegetett bonchidai (Bontida, Bonisbruck) Bánffy-kastély rehabilitációja. Az erdélyi magyar arisztokrácia birtokait, kastélyait a kommunizmus idején államosították, intézményeket költöztettek az impozáns épületekbe, pénzt viszont alig áldoztak rájuk. Többet sikerült az elmúlt évtizedekben visszaperelni, ám a vagyontárgyak jelentős része végérvényesen lepusztult, kastélyok egész sora van romos állapotban. Nagy szakmai és közösségi sikernek számít, ha egyik-másik épület ismét használható állapotba kerül.
Az Erdélyben utazgató turistáknak bőven van, mit mesélni egy-egy pusztulófélben lévő műemlék apropóján a hozzájuk kapcsolódó emberi sorsokról és közösségi drámákról. Leginkább a helybeliek sajnálkozó történeteiből lehet összerakni az elmúlt száz év erdélyi történelmének emberi vonatkozásit. Ez az írás nem alkalmas mélyebb összefüggések kibontására, csupán gondolatébresztésre tesz kísérletet.
A 20. századi erdélyi magyar irodalom egyik legdrámaibb alkotása Jékely Zoltán Amarosszentimrei templomban c. verse, melyben a középkori falusi templom pusztulásával párhuzamosan egy közösség és egy kultúra pusztulását vetíti előre. Tavaszi ottjártamkor azonban régészek, ácsok, kőművesek szorgoskodtak a romos történelmi épület körül: a szimbolikus helyszín új életre kel, és ez többségiek és kisebbségiek számára egyaránt pozitív fejlemény.
Laczkó-Vass Róbert
(Címkép: Szászveresmarti erődtemplom – amikor még állt a torony. Forrás: Monitoru Expres)
Az írás német nyelven is olvasható.
