Költői kérdések következnek: hogyan lehet álompár az, amelyik ünneplés közben rúgja össze a patkót, vagy néhány hetes kapcsolata után kettészakad? Miképp aggatható a legendás jelző a pályájuk elején járókra, újoncokra?

Népszerű volt a boldog békeidőkben, s még utána is egy ideig Herczeg Ferenc regénye, a metaforikus című Álomország. (Érdemes újraolvasni ezt a feledett írót is.) „Paff, a bűvös sárkány senkitől se félt, / Álomország tengerpartján játékok közt élt” – dúdolja ma is több generáció a 100 Folk Celsius nevű együttes három évtizedes, változatlanul népszerű számát. Olvasván az emlegetett prózai művet, vagy megszólalván bennünk a régi dal, szépnek és pontosnak tartjuk a mindkét esetben találó szóösszetételt.

De mikor azt folyatják a média vízcsapjából, hogy „újra együtt a tini álompár”, vagy  hogy „újra együtt az álompár” (ők már nem tinik…), s „a pletykák szerint az egyiptomi álomutazás kovácsolta újra össze” őket; meg azt folyatja a médiacsap, hogy „összeházasodott a cseh álompár”, továbbá hogy „gyereket vár az álompár” – ilyenkor elálmosodunk az egyhangú szóhasználat olvastán, de inkább nevethetnékünk támad.

Amikor pedig az ömlik a nyakunkba a feneketlen médiagagyi-dézsából, hogy a közös nyaralásán „egy hét alatt összeveszett az álompár”, „közös születésnapi ünneplésükön összeveszett az álompár”, „romokban hever az álomházasság”, illetve hogy „Újabb álompár szakított!”, „válófélben van az álompár…, sokat civakodnak”; két hónapi (!) házasság után „máris szétment az álompár”, dörzsöljük a szemünket, sőt kacagunk is a jelentéstaszítás efféle esetein…

S kérdjük: hogyan lehet(ett) álompár (tehát ’eszményien összeillő’) az, amelyiknek tagjai akár ünnepi alkalommal, akár a hétköznapokban csúnyán összetűznek, vagy rövid idő után faképnél hagyják egymást? S mitől álomházasság az, amelyik romokban hever, vagy hamar felbomlik? Bizonyára a sajtó élt túlzó kifejezéssel… (Ha már mindenáron az álom- előtaggal kívánt élni a média, a citátumokban pontosabb lett volna az idézőjelbe tétel: az ironikus értelem sugallása. Ilyen és hasonló esetekre egyébként – a kontextust tekintve – jobban illik a rémálompár, illetve a rémálomházasság összetétel…)

Szintén alaposan kibővült a jelentése a legendás szónak. A legenda egyik jelentése: „jelentős személy nagy tetteit (kiszínezve) elbeszélő mű vagy szóbeli hagyomány”, legendás pedig az, „akiről, amiről legendákat mesélnek”. Ennek alapján lehet legendásnak, azaz szinte mitikus nagyságnak nevezni – mások között – az olyan kiemelkedő teljesítményű egyéniségeket, személyiségeket, mint a színész Szeleczky Zita, Karády Katalin, Dajka Margit, Kabos Gyula, Bessenyei Ferenc, Latinovits Zoltán, a (többszörös) olimpiai bajnok Gerevich Aladár vívó, Hajós Alfréd úszó, Kárpáti Rudolf kardvívó, Papp László ökölvívó. S velük emlegethetjük bajnoktársaikat, az élő legendákat: mások mellett olimpiai bajnokainkat, köztük Balczó András öttusázót, Dunai (II.) Antal labdarúgót vagy az idén századik életévét betöltött Keleti Ágnes tornászt.

Ám midőn az anyanyelvünk szavainak jelentését értők a legendás szót hallva az említettekre s a hozzájuk hasonló csillagokra gondolnak, a sajtó számlálatlanul osztogatja e kitüntető jelzőt, egyre inkább az ismert szavunk szinomájaként. (Noha a két melléknév jelentése korántsem azonos, sőt jócskán eltér, akit sokan ismernek – főleg a sztár- és legendagyártó médiából –, az még nem feltétlenül legendás…)

Mindemellett – mulatságos módon – pl. tehetségkutató énekversenyek (eredményes) versenyzőire is ráaggatják a legendás jelzőt. Nevetséges szótévesztés, egyúttal értelmetlen is ez a gesztus, hiszen e pályakezdők többsége épphogy betöltötte a huszadik évét, sőt vannak köztük, akik az érettségiző kort sem érték még el… Illik rájuk a reményteli, a reményteljes, az ígéretes, a tehetséges stb. jelző, fényes jövő elé néző reménységnek, ígéretnek, üdvöskének nevezhetjük őket, tehetségkutatók felfedezettjeinek. De legendásnak?!

E jelzővel a dicséret netovábbját szórja a tömegkommunikáció több csatornája az újonc, az ifjú versenyzőkre, ám arra nem gondol: életkoruknál, illetve az éppen elkezdett vagy eddigi igen rövid pályájuknál fogva sem lehetnek e kezdők – a szó igazi értelmében – legendásak. „Legendává akart válni az amerikai tini” – írja az újság. Arról van itt szó, hogy egy amerikai végzős diák a szokásos elegáns ruha helyett fürdőköpenyben fényképeszkedett. Ekképp „ha csak 15 percre is, de világhírűvé vált”. Némi probléma adódik itt is a legenda szó használatával: akinek bármiféle cselekedetét egy rövid időre – néhány percre, órára vagy akár napra – felkapja a sajtó, az még igen messze áll attól, hogy legendá(s)nak nevezzük.

S ha már ifjakról beszéltünk, a magyar nyelv gazdag szinonimarendszerét különösebben nem búvárlók is könnyen beláthatják: legendás jelzővel illethetjük példának okáért az 1848-as, a történelmi emlékezetben ma is csillagokként élő márciusi ifjakat, ám egy mai, bármennyire tehetséges, de újonc versenyző jellemzésére szótévesztés a legendás melléknév, a megfelelő az ígéretes.

A sajtó annyi figurát kikiátott már sztárnak, legendá(s)nak, hogy ha e mennyiségnek csak a negyedére igaz volna e titulusok sora, „legendagyárakról” beszélhetnénk… Ahelyett, hogy a média efféle (még) meg nem érdemelt, tehát fölösleges szuperlatívuszokkal – akaratán kívül – nevetségessé tenne példának okáért tehetséges fiatalokat, inkább biztathatná őket. S – teljesítményük értéke alapján – helyükön kezelhetné. Mert némelyikük még elbizakodottá válik, elszalad vele a ló, elragadja a – csikó.

Szerző: Arany Lajos