Hatalmasat alkotott 1994 és ’98 között a csereszabatos globalista brigád hazánkban. Nemcsak nyom nélkül sikálta el a húszmilliárd dollár kisíbolt összeget, ami 1973-tól az MNB-ből kicsorgott, de bagóért árusította ki az ország termelővagyonát is.

Tisztázandó, hogyan értendő a pénzügyekben a szemfényvesztés. Nem másként, mint általában. Valami fényes nappal az ember szeme előtt van, de mégsem látja, noha nem vak, általában jól lát. A szemfényvesztést az erős napsugárzás vagy a hóról visszaverődő fénysugarak is okozhatják. A lényeg, hogy időlegesen elveszítjük a látásunk által biztosított tájékozódási képességünket.

A pénzügyekben sincs ez másképpen, valami akár évtizedekig az orrunk előtt lehet, mégsem ismerjük fel annak valóságát, vagy semmit nem látunk, vagy valami mást, mint ami az orrunk előtt van. A modern pénzügyeknek a laikus közönség számára sok nagyon nehezen értelmezhető mozzanatuk van. Ezek értelmezésére igénybe kell venni a szakemberek segítségét, akik vagy hűen adják vissza az általuk látott és tapasztalt jelenségeket, vagy hamisan, sehogy. Utóbbi esetekben beszélhetünk tömeges szemfényvesztésekről a pénzügyek területén is. Ezt vulgárisan parasztvakításnak mondják.

A kommunizmus éveiben az állam pénzügyeiről semmit nem tudott a közönség, még annak rendületlenül rendszerhű, szervezett osztagai sem, így az állampárt legtöbb vezetője sem, csak az igazán beavatottak. Az ország pénzügyei ugyanis szigorú államtitkot képeztek, minden rejtve maradt. Még a kóros látászavarra sem volt szükség a tudatlansághoz. Baktériumok és vírusok létezéséről is csak azóta tudunk, amióta az avatott felfedezők erről tájékoztattak minket, és kidolgozták a védekezést is ellenük. Addig sokan megbetegedtek, illetve életüket vesztették. A látványos állampénzügyi tudatlanság abból táplálkozik, hogy a hozzáértők az általuk látottakat nem a valóságnak megfelelően vagy éppen a valósággal ellenkezően adják a közvélemény tudtára.

Írásomban nem az érintett időszakban – 1973–2010 – végbement kisebb-nagyobb pénzügyi csalásokra gondolunk, amelyek nagyrészt következmények nélkül maradtak még akkor is, amikor a számonkérésre a jogi keretek módot adtak volna. A csalások jelentéktelen epizódként törpülnek el két olyan szemfényvesztő pénzügyi műveletsor mellett, amelyek segítségével az internacionalista globalizmus átsiklott másik válfajába, a liberális piaci globalizmusba, hogy még sokáig kövesse az elvet, miszerint az országban megtermelt értékből maximálja a külföldi partnerei részére juttatott hányadot.

A globalizmus nemzetközi főműhelyeiben a múlt század hetvenes éveinek közepére születhetett meg a döntés, hogy internacionalista alapon a globalista végcél nem érhető el, szükség van a piaci típusú globalizmusra való átállásra.

Az előkészületek a nemzetközi pénzügyi rendszerben is erre utaltak, mint a dollár leértékelése és az arannyal való kötelező beváltási kapcsolat máig „ideiglenes” megszakítása. Az aranyalaptól végképpen megfosztott, kamatszintjének és árfolyamának képzésében maximális rugalmasságra szert tett, nemzetközivé vált magánvilágpénz, a dollár ekkor indította végső, máig tartó rohamát a világ számára elérhető hányadának bekebelezésére. Hazánk ebben a folyamatban mint bekebelezésre kinézett cél, az első pillanattól kezdve részt vett.

A cél eléréséhez az ország eladósítása szolgált eszközül. Mi sem jellemzőbb, mint a tény, hogy a Magyar Nemzeti Bank alapításának ötvenéves évfordulóján, 1974-ben már fel is vette az első százmillió dollár értékű hitelt a nemzetközi pénzpiacról. A hivatalos közlés szerint a pénzt a gazdaság modernizálására fordították. A bank akkori elnökét, László Andort, aki pontos képpel bírt a gazdaságról is, és a későbbi visszafizetések nehézségeire próbált figyelmeztetni, azonnal nyugdíjazták, pedig kiváló szakmai hírnévnek és jó egészségnek örvendett. Íme a nyilvánvaló tény, hogy egy nagyon is beavatott szűk kör már akkor is „tudta, merte – és már akkor is – tette” a dolgát.

A ma rendszerváltozásnak tudott céldátum, 1990 a globalista pénzügyi szemfényvesztőknek semmiben nem volt akadály, folytatták ugyanazt, amit azelőtt, egészen 1997-ig. Továbbra is az MNB vette fel külföldön a hiteleket. Nagyfokú bennfentes cinkosság kellett ahhoz, hogy a leleplezést egyetlen hazai szerv sem kényszerítette ki azzal, hogy a jegybank is alkalmazza a nemzetközileg akkorra már hazánkban is gyakorlattá vált számviteli rendszert, ami alapján a felgyülemlett iszonyú veszteségeknek azonnal ki kellett volna derülniük.

A mára a globalistákhoz hivatalosan is átigazolt sztár közgazdász professzor, Bod Péter Ákos akkori jegybankelnök sem tett semmit hivatali ideje alatt a szemfényvesztés ellen. Őt ismerve ezen nem is lehet csodálkozni. A hiteleket sem a gazdaság fejlesztésére, de még csak az életszínvonal megtartásának finanszírozására sem használták fel, amit egyébként sokszor mantraként ismételgettek, hanem az újabb és újabb hitelfelvételek fedezték a szaporodó árfolyamveszteségeket és halmozódó kamatokat.

Kérésemre 1998-ban a parlamenti frakciónkhoz érkező két ÁSZ-alelnök egyértelműen kijelentette, nem volt módjuk megvizsgálni, hogy az MNB által felvett pénzekből használt-e fel az államkassza, és ha igen, mennyit és milyen célra. Ezért a szokásos kötelező auditori ellenjegyzést sem adták meg a művelethez. A több mint kétharmados többség ennek hiányában is törvényesítette a műveletet, adósságcserének elnevezve.

Az államnak tehát úgy halmozódott fel több mint húszmilliárd dollár adóssága, hogy abból egy centet sem használt gazdaságfejlesztésre, de életszínvonal-javításra sem. Saját életszínvonalukat a magyarok önkizsákmányoló életmóddal biztosították. Rákositól eltérően Kádár már lehetővé tette a másod-, harmadállásokat, a kétlakiságot, a háztáji gazdálkodást. Az ügyről máig bántó a csend, senki nem cáfol, no de nem is beszél, sem szakmai, sem tudományos, sem közéleti körökben. Az ügy tabusítva van, a még élő elkövetők egy része ma is sztárpénzzsonglőr.

Az 1994 és ’98 közötti kormányzati időszakban hatalmasat alkotott a csereszabatos globalista brigád hazánkban. Nemcsak nyom nélkül sikálta el a húszmilliárd dollár kisíbolt összeget, ami 1973-tól az MNB-ből kicsorgott, de bagóért bocsátotta áruba az ország termelővagyonát is. Ma az OTP vagy a Mol piaci értéke egyenként is a teljes privatizációs bevétel többszöröse.

Minden erőfeszítésük ellenére – bár próbálkozások voltak bőven – ezeket a nemzeti családi ezüstöket sikerült megmenteni. Az 1988–2002 közötti nemzeti kormány négy évében a globalisták kipihenték magukat, besöpörték a nyugati pénzügyi világ nekik szóló hozsannáit. Bokrost és Surányit egyenesen álompárosnak nevezték, egyben felkészültek a következő szemfényvesztő rohamra, ami hamarosan be is indulhatott. Az állami termelővagyon megszerzése és az állam ismételt krónikus eladósítása után a cél a hazai háztartások és vállalkozások vagyonának megszerzése lett.

A terep előkészítése már 2003-ban elkezdődött azzal, hogy a forintkamatok ismét az egekben voltak, magyar cégeknek és háztatásoknak megfizethetetlenek. Előálltak a máig egyedülállóan csalárd ötletükkel, az úgynevezett devizaalapú hitelekkel. Tudatosan és célzottan éltek vissza a piaci ismereteikkel és azzal, hogy ennek az érintett célközönség a híján van. Azt ajánlották, hogy vegyen fel forinthitelt, de olyan kamatokkal, mint a külföldi devizák esetében.

Valójában a kamatok ennél mindig magasabbak voltak, noha a valódi forinthiteleknél nagyságrendekkel alacsonyabbak. Arról egy értelmes szó sem esett, hogy az érintett céldeviza a futamidő alatt a forinttal szemben törvényszerűen és jelentősen erősödni fog, mint ahogy történt ez a megelőző legalább négy évtizedben mindig néhány éves távlatban. A katasztrófa tízezer számra vitte csődbe a lakásaikra devizaalapú hitelt felvevőket. Rengeteg vállalkozót is elért a csődhullám, hiszen ezek is éltek a „kiváló” hitelek felvételével, ráadásul legtöbbjük nemcsak vállalkozási, de személyes vagyonukkal is felelt az adósságokért.

Az akkor hazánkban működő bankok kevés kivétellel külföldi tulajdonban voltak, mindezeket a trükköket csak a hazai együttműködő globalista csapat aktív közreműködő szerepvállalásával voltak képesek megcsinálni, beleértve a jegybank és a pénzügymisztérium globalista szekértolóit.

A szemfényvesztő devizahitel-csalás legalizálásához sem kellett számvevőszéki jóváhagyás, de parlamenti pecsét sem. A devizahitel ügyhöz elég volt, hogy a hazai legfelső jogi fórumok mindig egyetértően bólogassanak, noha alsóbb bírói fórumok ítéleteikben néha meglátták a lényeget. Voltak olyan esetek, hogy a felek közti szerződésben egy szó sem volt devizáról, mégis forint helyett devizahitelt látott a legfelső jogi fórum.

Van néhány további jellemző, nagyon pusztító eleme a hazai devizahitelezésnek. Az EU GDP-jének egy százalékát bíró Magyarországon adták ki az összes devizahitel több mint tíz százalékát. Több országban a hazai pénznemben nyújtott hiteleket visszaminősítették hazai devizára, nálunk ez szóba sem jött.

2010-ben állami termelővagyon nélkül, lerongyolódott hazai vállalkozói réteggel és nyakig eladósodott háztartásokkal vette át a kormányzat az országot és látott hozzá az unortodoxnak felcímkézett gazdaságpolitikához. Újra lettek alacsony kamatok, mérsékelt infláció, növekvő foglalkoztatás, hatalmas élénkülés a társadalom minden szférájában, mint a például a meredeken emelkedő orvosbérek esetében.

Most elérkezettnek látják az időt a hazai globalisták, hogy a jól bejáratott ortodox útra ismét visszatérjenek, és ismét megkopasszák az országot. Jövő tavasszal kiderül, hogy a választók hagyják-e.

Boros Imre közgazdász

(Címkép: Vermes Tibor/Demokrata)