Bauer Tamás, a DK szebb napokat is látott támogatója igencsak kiborult: miután végighallgatta Karácsony és Márki-Zay vasárnapi kampánygyűlését, az élettől is elment a kedve.

Facebook bejegyzésében amerikai és német analógiák boncolgatása mentén jutott el a nagy következtetésig, oda, hogy Dobrev ellenfelei nem Dobrevet éltetik. És ez fertelem.

„Végignéztem, végighallgattam mind Karácsony, mind Márki-Zay vasárnapi kampánygyűlését, és elment a kedvem az élettől. Mindkét összejövetel arról szólt, hogy miért ne legyen, sőt: miért ne lehessen Dobrev a közös miniszterelnök-jelölt, és nem arról, hogy milyen nagyszerű dolog lenne túljutni végre az Orbán-féle rémálmon, és miért ők tudnák utána a legjobban vezetni az országot.”

Ebben a bekezdésben persze nem Bauer és privát szívfájdalma a lényeges, hanem az a tapintható frusztráció, amely egyre inkább foglyul ejti az ellenzék szavazóit. S a leggyönyörűbb, hogy az előválasztás viharos fordulatai okozta zavar ezúttal nem varrható Orbán vagy a Fidesz nyakába.

Az ATV Fórum című műsorában az utca ellenzéke hasonlóképp ad hangot az alkotmánypuccsra készülő „demokratákkal” szembeni elégedetlenségének – no, nem a puccs terve miatt, az etikailag tök rendben van számukra –, s ez reprezentatív látlelettel szolgál a házi bajnokság okozta fokozódó zavarról. A megszólalók nem értik, mi történik velük, azt sem, hogy miért, mégis rábíznák a közös jövőt azokra, akik frusztrációjuk okozói: ki-ki a saját favoritjára. Logikus. Ám itt jön Bauer, s nem szándékosan ugyan, de rávilágít a helyzet képtelenségére, ráadásként összefoglalja egy átlagos DK-szavazó „érveit”:

„Tudom persze, a közvélemény-kutatók megállapították, hogy Dobrevnak nagy az elutasítottsága. Csakhogy a támogatottsága is.”

Ebben a megállapításban kristályosodik ki a bohózat lényege, s már a határmezsgyén billegők is érzik, végzetesen közeledik álom és valóság összecsattanása, a nagy bumm kényszerű pillanata. Mert senki sem lehet egyszerre nagyon elutasított és nagyon támogatott, miként a nedves sem lehet száraz, a kicsi sem nagy, és a meleg sem fagyos.

Az ellenzék szavazói személyre szabott érzéki csalódást kényszerítettek ki jelöltjeiktől, amikor csipetnyi tudathasadás kíséretében egy akolba terelték a farkasszemet villantókat, de most, hogy kiforrott a főzet, maguk is érzik a büdöset. Vajon miért vártak mást egy olyan masszától, amelyet a legkevésbé sem természetes politikai szövetségek alkotnak, s talpazatát egyedül az O1G elcsent jelszava adja? Egy kényszerösszefogás törvényszerűen csak kényszerűségeket szülhet, legfőbb kárvallottja pedig maga az identitás.

2014-ben még Dobrev Klára is úgy gondolta, hogy „emberileg, erkölcsileg nincs rendben” összefogni a Jobbikkal, ezzel lőtte Schiffert, mára azonban a ránctalanított szájszag legfőbb szövetségesévé avanzsált; legalábbis addig, amíg be nem zsákolja a jobbikos szavazatokat. Mert ő fair. De azt is tudjuk, hogy a magyar politika palettáján jelenleg kétféle típusú ember létezik, az egyiket Karácsony már hátba szúrta, a másikkal még nem találkozott. S itt van harmadikként Márki-Zay, mint homokszem a fogaskerékben, aki némiképp beleköpött a jól megkomponált levesbe, helyzete pedig napról napra fokozódik, s csak Isten a megmondhatója, hogy e pillanatban horizontális kilengési kísérletét vertikálisra váltja-e, vagy inkább a zuhanórepülés mellett dönt. Nehéz kérdések ezek, már ha komolyan vesszük őket.

Nem érti az ellenzéki szavazó, miért történik vele mindez, frusztrált és zavarodott. Hogy lesz így leváltva Orbán? Miért nem felelnek meg választottjaik az elvárásoknak? Miért nem tudnak megegyezni végre? Miért így egyeznek meg? Miért értenek ennyire egyet? Miért nem értenek egyet? Miért akar visszalépni? Miért nem akar visszalépni? Miért őt támogatja? Miért nem őt támogatja?

A törésvonalak alatt megbúvó valódi okokra persze senki sem kíváncsi, a jelölteknek nem érdekük a feltárás, a választók meg nem is akarják tudni. Jobb zsörtölődni, mint szembenézni. Jobb másra mutatni, mint kimondani, hogy amit szeretnénk, az életidegen, s félünk a szüléstől, mert egy Frankenstein-baba még számunkra is riasztó.

A magyar társadalom nem színes-szagos koalíciós kormányzásokban szocializálódott, az elmúlt hetven évünk mindenről szólt, csak erről nem. A múltat végképp eltörölni vágyók most igazán szembesülhetnek elmélet és gyakorlat közti különbséggel, vágyaik és valóságuk fényévtávolságában pedig ott remeg a frusztráció. Mert a politika, akár a társadalom, nem lehet más, mint maga az ember, az ellenzéki politikát pedig olyan emberek játsszák, akik önálló gondolat híján importvíziót csomagolnak üresen csengő jelszavaikba, s erkölcs nélküli erkölcsöt hirdetnek.

Olyan emberek, akik még annak a szellemi munkának az elvégzésére is alkalmatlanok voltak, amely a Nyugat őrületét közép-európaira, magyarra fordította volna, olyan emberek, akik műmosolya mögött egyre gyakrabban villan fel a hatalomvágy fintora, s repedező összefogásukból kikandikál a gyűlölet. Tudják, hogy mai szövetségesük holnapi ellenfelük lesz, s a látszatbáj megőrzése egyre izzasztóbb számukra.

Ennek érezzük a szagát, s ez a szag nyomja rá bélyegét Bauer életkedvére is.