Fényt hagyni

„Fényt hagyni volna jó” mondta nekem egyszer Végvári Vazul ferences szerzetes. Pedig akkor már rég tudta, hogy nem megy el ebből a világból úgy, hogy egy sugarat sem hagy maga után.

Nem tudom a nyolcgyermekes család harmadik sarja mikor kezdte el követni a fényt, talán akkor, amikor a hadapród iskola elvégzése után 1948-ban belépett a ferences rendbe. Azt is mesélte akkor, hogy elhatározását egy fénysugár erősítette meg annak ellenére, hogy sokan le akarták beszélni a papi hivatásról. Ő azonban szolgálni akart, tenni a szegényekért, tenni a hazáért és Istenéért. Akkor még nem tudhatta, mindezt több mint negyven évig Magyarországtól távol, az óperenciás tengeren túl teszi.

Novíciusként Esztergomban, pappá szentelésének színhelyén prefektusként szolgált a ferences internátusban. Gyóntatóként, énekkar vezetőként, diákszínpadi rendezőként már itt is a fiatalokat istápolta, nevelte, tanította. Osztályfőnökként első osztályát vezette, amikor 1956-ban a forradalom híre elérte az iskolában. És a fény ismét szólította! Így emlékezik erre: „Amikor a házfőnök meghallotta, hogy a forradalom kitört Budapesten, nagyon hitetlenkedve hallgatták ezt a rendi társalgóban mindnyájan. Körülnézett, rám mutatott és azt mondta: Vazul, magának megtiltom az engedelmesség nevében, hogy meg ne merjen moccanni. Ismert ő engem, mint történelemtanárom, és mint házfőnök is és én abban a pillanatban tudtam, hogy el fogok menni.”

”Amikor bennünk a magyar és a keresztény konfliktusba kerül egymással, akkor az egyéni lelkiismeretnek kell dönteni arról, hogy mit tegyünk”

És elindult. Gyalog menetelt a fővárosig, ahol Mindszenty bíborost kereste, hogy szolgálatait felajánlja neki. Mindszentyt akkor nem lelte, de a hadapród iskolás és a pap együtt ismét tettekre sarkalta. A forradalmárok tábori lelkésze, később pedig a Budai Várat védők parancsnoka lett. Megszervezte a szolgálatot, a katonák ellátását, rendet és fegyelmet tartott. Védték a várat amíg lehetett. Aztán egy szovjet repülőről bemérték őket és az össztűz elől kiadta a parancsot: hadállást elhagyni. És ezekben a napokban Végvári Vazul már nem a fényt követte, hanem ő maga gyújtott világot az elkeseredett, de a szabadság és függetlenség reményét vágyó forradalmárok számára.

„Halottak napján…

A Duna gyöngyének méltán nevezett Budapesten sok helyütt sötétbe borultak az utcák. De felvillan egy vibrálóan imbolygó láng itt is, ott is a tereken, az ablakokban és kirakatok széttördelt üveglapjai mögött… Halottak estéje van: hősök, mártírok estéje. Emlékezzünk! Milyen fájó és eleven most ez az emlékezés – hisz nem régen történt. Megállok a frissen hantolt sírok előtt, kalaplevéve, könnyesen. S míg a diadalmas nemzetiszínű zászló mellett, a tankok ágyútűzétől megrongált házak ormán az emlékezés fekete lepleit lengeti a szél, fájdalmas büszkeséggel köszöntöm a holnapot. Az Ő sírjukon gyönyörű virágok sarjadnak; a szabadság rózsái. És most – halott hősök napján – hantjukat megsimogatva, áldó és hálás magyar szívünk emlékezésével gyújtom meg az emlékezés fényt és meleget árasztó és a honvesztő éjben irányt mutató mécset.”

Végvári Vazul írása az egyetemi Ifjúságban 1956 november 3-án.

A Szovjetek a „barna pópát” már nagy erőkkel keresték és el is fogták, ám amikor Győrből az AVH börtönéből átszállították őket a székesfehérvári repülőtér szovjet fogdájába, megszökött és az újratelepített aknamezőn keresztül Bécsbe menekült. Vazul atya a fényt itt is egyre erősebben és egyre magasabbra emelte. A bécsi ferences kolostorból a tömegesen menekülők lelki és szociális gondozását végezte; majd Bécs mellett alapító lelkész-igazgatója lett az Altkettenhof (Schwechat-i) kollégium-tábornak, 1956 telén és ’57 tavaszán családoknak, diákoknak és igen sok értelmiségi menekültnek intézte ügyeit a lágerben. Segített az újrakezdésben, továbbjutásban. Sokakat juttatott európai és tengerentúli egyetemek ösztöndíjaihoz. – A lelki és szociális szolgálat mellett, részt vállalt a forradalmi emigráció tevékenységében, a Strasbourgi Forradalmi Tanács megalakulásánál küldöttként szerepelt. Az utána „kinyúló” titkosszolgálat menekültnek álcázott ügynökei többször is megkísérelték lejáratni és tőrbe csalni, de sikertelenül. 1957 júliusában egyházi vezetője jobbnak látta, ha minél messzebb kerül Magyarországtól és utasítására csatlakozott a magyar ferences közösséghez az USA-ban.

Lelkipásztorként, cserkészvezetőként és parancsnokként és a Magyar Családok Rádiójának szerkesztő- műsorvezetőjeként tartotta a hitet az emigránsokban, hitre, hazaszeretetre és az anyanyelv megismerésére és használatára tanította a kint született második generációs magyarokat. Ekkor már nagyon erősen világított az a fény amelyet már nem csak követett, hanem szét is szórt a magyar közösségben.

A Kádár rendszer bírósága 56-os tevékenysége miatt halálra ítéli. 1959-ben az ENSZ szovjet delegációjának épületében felajánlja, hogy magyar bíróság elé áll, ha a hasonló vádak alapján elítélt, kivégzésre váró fiatalkorúakat szabadon engedik és a Nemzetközi Vöröskeresztnek átadják. Nem járt sikerrel!

1973-ban, amikor Mindszenty bíboros amerikai körútra érkezik a kontinensre, őt választja sajtótitkárának. És ekkor végre létrejön az 56-ban úgy várt találkozás, a két fényes csillag együtt világít egy darabig.

Vazul atya ez után is fáradhatatlanul szolgálja a kint élő magyarságot. Cserkésztáborokat vezet, hetente egyszer anyanyelvén szól az éterben a Magyar Amerika Hangja adásaiban hallgatóihoz. Műsoraiban nem engedi feledni nekik a magyar népzene mellett történelmi, irodalmi és vallási értékeiket.

1978-ban, mielőtt a Carter-kormány visszaadta a Szent Koronát Magyarországnak, tanácsadóként meghívták a washingtoni Fehér Házba. Nekem erről ezt mondta:- Segítettem abban, hogy haza kerüljenek a korona ékszerek, hátha a magyar nép ráismer a szent koronájára. – Pedig sokan ellenezték az emigrációból a visszaadást. Nem akarták a kommunistáknak adni a szent ereklyéket.

És a fény egyre vakítóbban világít Vazul atya kezében! Egyházi, kulturális és nemzetiségi rendezvények gyakori programfelelőse és szónoka, kerekasztal-konferenciák és előadások vitáin ismert résztvevő. Könyvei, verseskötetei a fájdalmas honvágy mellett a végtelen hazaszeretetről tanúskodnak. A tengeren túlról is támogatta a kibontakozó rendszerváltás erőit. Találkozókat szervezett az Amerikába látogató ellenzéki kerekasztalt alkotó pártok képviselőivel. Így például Antal József és Jeszenszky Géza ott tartózkodása alatt is szervezte és vezette a találkozókat, beszélgetéseket az amerikás magyarokkal.

1997-ben adatott meg neki, hogy több mint negyven év száműzetés után hazatelepüljön. Végvári Vazul hazahozta nekünk a fényt, amit több mint negyven év száműzetés alatt gyűjtött és táplált a lelkében. Itt sem tétlenkedhetett. Iskolai lapot szerkesztett, zenei CD-ket adott ki. Itthon jelent meg három kötete is, melyben verseket, prózai írásokat, és történelmi visszaemlékezéseket gyűjt egybe. Haláláig az esztergomi ferences rendházban mint nyugdíjas lelkipásztor tevékenykedett. A Hídfő (Esztergomi Millenniumi Társadalmi Kollégium lapja) alapító főszerkesztője.

Mint az 1956-os forradalom idején a Budai Vár körzetében szervezett szabadságharcos csoportok egykori parancsnokát „A hazáért és a szabadságért” érdemrenddel tüntette ki a Magyar Köztársaság elnöke 1991. október 23-án.

Írhatnám azt, hogy a fény 2011 szeptemberében aludt ki, de közel sem lenne igaz. Barátai, tanítványai, pap társai, amerikai és itthoni gyülekezete még ma is látják és tovább viszik azt. Mi tudjuk, hogy valóra vált álma, amit annak idején nekem megfogalmazott. „ Fényt hagyni volna jó mint a Messiás”!