Ötven évvel ezelőtt mutatták be a magyar filmművészet egyik legszebb filmjét, Huszárik Zoltán formabontó Szindbád című Krúdy-parafrázisát.
Az élet alkonyán, a fakuló jelenből a színekben pompázó múlt emlékképeit megidézve, létezés és elmúlás, álom és valóság, vágyak és valóság vékony határán egyensúlyozva, a folyamatosan és önmagában megújuló természetben, szépasszonyok tekintetében, terített asztalnál, az érzéki örömök csillapíthatatlan élvezetében keresi Huszárik Zoltán varázslatos képekből szőtt filmjének hőse, Szindbád, ha nem is az élet értelmét, de legalábbis az emberlét szépségét.
Merthogy, tévedés ne essék, az 1971-es, filmbéli Szindbád elsősorban a rendező, Huszárik hőse (s persze mellette még, minimum, a tökéletesen átlényegülve szerepformáló Latinovits Zoltáné, a színekben és hangulatokban tobzódó világot megörökítő operatőr Sára Sándoré, a lenyűgöző makrofelvételeket készítő Gujdár Józsefé, s az ugyancsak operatőrnagyság, ezúttal dramaturg Tóth Jánosé is). Krúdy Gyula alteregó figurájának tekintetén keresztül Huszárik Zoltán keresi vágyakozva, eltűnődésében is megszállottan a világ szépségét, az élet teljességét.
A film tételmondata: „Élet, élet, szent megunt élet, milyen jó visszajönni beléd!”
Fél évszázad elmúltával is bátran állíthatjuk, hogy ez a mozi a XX. század legköltőibb magyar filmalkotása és reméljük, hogy a csodálatos és gazdag Krúdy életmű több darabja is feldolgozásra kerül majd a jövőben.
Forrás: origo.hu
Kiemelt kép: filmarchiv.hu
