… Nagyjából ugyanazért, amiért akkor, azon a felejthetetlen éjszakán megalapítottuk a Fideszt.

Igen, azért…

Mert volt akkor is valami belső kényszer. Hogy is mondja az Úr Jónásnak Babits remekében:

Monda az Ur Jónásnak: „Kelj fel és menj
Ninivébe, kiálts a Város ellen!
Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:
szennyes habjai szent lábamat mossák.”

Így. Akkor, 1988-ban (is) ez volt a helyzet, s persze mehettünk volna mi is, mint Jónás a pusztába az Úr szava elől, mehettünk volna Nyugatra, szökve a „muszáj prófétaságtól” – de minek?

Van, amikor nemcsak hogy nem szabad, de nem is lehetséges elszökni. 1988-ban Fidesz, 2012-ben pedig első Békemenet.

És ami a legszomorúbb: nagyjából ugyanazok ellen és ugyanazért. Igazságért, méltányosságért, szabadságért, hitért, hazáért. Vagy másképpen: mindazok ellen, akik ezeket kikezdték, tagadták, leköpték.

S hozzájuk immáron már őfelsége, a fényességes Nyugat is csatlakozott. Túlélte, megtagadta önmagát, mint a hanyatlás végi Róma.

A Békemenet: hitvallás, tanúságtétel.

S bizonyosság, hogy tartozol valahová, valakikhez, hogy nem vagy egyedül, és bármekkora ricsajjal jár is a becstelenség, a hazugság, a méltánytalanság, a szolgaság és a bitang hazátlanság, azért a csöndes többség mindig megmutatja önmagát és erejét.

A ricsajozók bennünket neveznek barbárnak – miközben már nem is tudják, milyen nem barbárnak lenni. S felépítették a Bábel tornyát is, úgy hívják, „szociális média”. Ott áradt meg ám igazán a gonoszság. Nincsen nekik semmijük sem, csak ricsajuk. Se gondolat, se lélek, se hit, se semmi. Csak ricsaj.

Van-e szebb, van-e felemelőbb, mint ilyesféle ocsmány ricsajok idején csöndesen, összekapaszkodva, együtt menni? Menetelni…

Összenézni, mosolyogni, tudni?

Tudni, hogy mirajtunk, így, együtt, a pokol kapui sem vesznek erőt? Hiszen mi összetartozunk. S nekünk van miért. Van családunk, van hazánk, van hitünk, vannak utódaink, nekünk nem csak a nyomorult, földhözragadt, szennyes vágyaink vannak. Azoknak ott, velünk szemben már csak a vélt meg valós genitáliáik vannak, azokért küzdenek. Ennyi maradt a világmegváltásból. Ezzel a nyomorult béka-egér harccal meg a lecserélt genitáliáikkal fognak kimúlni az árnyékvilágból – egyedül, magányosan, hiábavalóan, feleslegesen, nyilvános vécék padlóján.

Mi pedig maradunk. Hiszen nekünk van valamink, ami túlmutat önmagunkon, a saját, porszemnyi létünkön. Nekünk van miért. Mi tudjuk, hogy van a világban hierarchia, s hogy nem minden ember egyenlő, csak abban a pillanatban, amikor világra jön.

Mi azt is tudjuk, hogy csak az örökkévalóságért érdemes, azért van értelme. Mi ezért járunk Békemenetre.

És ezért nem félünk.

Forrás: demokrata.hu

Kiemelt kép: Mátrai Dávid