Még Voßkuhle elnöklete idején, 2020-ban a szövetségi Alkotmánybíróság egyik döntésével arra kötelezte az Európai Központi Bankot (EKB), hogy adjon részletes magyarázatot a 2015-ben elindított eszközvásárlási programjára, egyben felülbírálva a luxemburgi Európai Unió Bíróságának korábbi döntését is. A karlsruhei testület úgy ítélte meg, hogy az uniós bíróság ítélete nem felelt meg az uniós jog elsőbbségével kapcsolatos elv megfelelő alkalmazásának sem. Voßkuhle és taláros bírótársainak akkori döntése szerint: „már abszolút nem érthető” az EB jóváhagyó ítélete az EKB által a tagországoknak nyújtott kölcsönök, illetve azok pontos okai tekintetében.
Régóta tartja magát az a markáns vélemény – főként politikai, de egyre inkább jogász-szakmai berkekben is –, hogy Európában a nemzetállamok és az egyes uniós intézmények közötti erőegyensúlyt mindjobban Brüsszel felé szeretnék elmozdítani. Az Európai Unió Bírósága ebben a politikai törekvésben eszközként, meghatározó fórumként szolgál; döntéseivel maga is alakítani képes a központi működési állapot pillanatnyi rendjét, az EU-n belül fennálló egyensúlyi viszonyokat.
Már nem (csak) annak elérését tekinti saját céljának, hogy az uniós jogszabályokat mindegyik tagállam azonos módos értelmezze és alkalmazza, már nem pusztán a közösségi jog semleges őre kíván lenni, hanem a jogértelmező és jogvitákat rendező tevékenységén keresztül – hol nyíltan, hol kevésbé látványosan – a saját hatáskörét igyekszik bővíteni. Maga Voßkuhle is többször is felrótta már korábban a luxemburgi testületnek, hogy politikai célokat is követ. Miközben a nemzeti alkotmánybíróságok és az Európai Bíróság közötti természetes feszültség csak dialógus útján lenne megoldható, Voßkuhle meglátásában az EB „összejátszó együttműködést” folytat a többi uniós intézménnyel, amely szerinte a testület „függetlenségének hiányát” bizonyítja.
Maastricht lényegét sokan évtizedekig abban látták, hogy ez egy eredményes kísérlet lehet az „elkerülhetetlen” monetáris unió és egy új világvaluta megteremtésére anélkül, hogy ezzel párhuzamosan létrehoznának egy szövetségi (föderális) rendszerű politikai uniót is. Ma viszont az a nézet kezd egyre dominánsabb lenni Brüsszelben, amely már az Európai Egyesült Államok berendezkedése felé közelítené az Uniót. Sokáig a neoliberális (azaz a gazdasági és főleg piaci szempontokra hangsúlyt helyező) gondolkodásmód volt meghatározó, ez pedig megelégedett a maastrichti megoldással.
A közös valuta stabilizálását is a piaci kontrollra, önfegyelemre bízták volna, azonban a válságok megmutatták, hogy ez önmagában nem járható út. A 2000-es évek tanulságai alapján szükség van a hatékony államra, a nemzeti bankokra is, ugyanakkor sokan mégis Európa szövetségi centralizálásában látták a kiutat, amelyhez az intézmények (például a Bizottság és az Európai Bíróság) is fontos eszközként kezdtek szolgálni. A Voßkuhle-féle német Alkotmánybíróság is megérzett valamit ennek a potenciális veszélyéből, amikor például az említett 2020-as határozatát meghozta.
Bár az alapszerződések magukba foglalják a Bíróság hatásköri korlátait, így a testület például nem vizsgálhatja a belső (nemzeti) jog és az uniós jog összeegyeztethetőségét, illetve nem értelmezheti egy tagállam belső jogát, a teljesen absztrakt jogértelmezés nyilvánvalóan nem lehetséges. Az Európai Bíróság a jórészt ebből (is) fakadó hatáskörgyakorlási nehézségeit úgy próbálta valamelyest feloldani, hogy az elmúlt évtizedben hatáskörét a tagállamok rovására kezdte el bővíteni.
Az Európai Unió Bírósága ma már maga is aktív politikai szereplő, miután 2010 környékén és azt követően (például Magyarországgal szemben) állást foglalt olyan ügyekben, amelyekre az EU más fontos intézményei, illetve uniós politikusokrészéről – a strasbourgi és brüsszeli vitákban – jogállamisági ügyekként és döntésekként szoktak hivatkozni. Ilyenek voltak például a magyar igazságszolgáltatás vagy adatvédelmi szabályozás függetlenségét erősen érintő EB-döntések. A brüsszeli jogállamiság-politika pedig az egyre inkább föderalizmus felé hajló, mind szorosabb politikai integrációt támogató uniós elképzelések megvalósulását segítheti elő.
Az Unió Sui generis konstrukcióként azonban soha nem lehet európai szövetségi állam, nem lehet föderális berendezkedés, hanem meg kell maradnia a nemzetállamok szövetségének, az államok sokféleségének és egyediségének megőrzésével, a nemzeti szuverenitást tiszteletben tartva – szemben a Victor Hugo-i Európai Egyesült Államok 1849-ben felvetett jó szándékú, ámbár naiv elképzelésével.
Szerző: Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász
Forrás: alaptorvenyblog
Fotó: Thomas Imo / Imago Images
