Nem azért, hogy megértsd, nem, ezt nem fogod érteni. De csak úgy magamnak, stílusgyakorlatnak, ha úgy tetszik. Vagy annak, aki megérti – írja egy külhoni testvérünk.

Nos, kicsit szégyenkezve látom be, hogy semmit. Semmit nem tettünk azért, hogy szavazhassunk, semmi különöset. Mindössze megőriztük azt, amit fordított esetben te már rég elvesztettél volna: a magyarságunkat. A magyar nyelvünket, kultúránkat. Száz év alatt már csak a legkitartóbbak nem asszimilálódtak, a hozzád hasonlók már rég igen. De mi még álljuk a sarat. Őrizzük nektek a székely kürtőskalácsot, a korondi kerámiát, a torockói kettős napkeltét, a kalotaszegi varrottasokat és a mezőségi táncokat. A rejtett ösvényeket, az ősi szavakat, a hagyományokat, de tudom, hogy ezek a magadfajtáknak semmit se jelentenek. Értelmezni se tudod őket. Te csak a te kis gyurcsányi világodban gondolkodsz, be vagy zárva Hegyeshalom és Ártánd közé. El se tudod képzelni, hogy az elcsatolt területeken mi folyt és folyik. Ami neked természetes és mindennapos, azért mi állandó harcot vívunk. De mindenféle határhúzogatások, ide-oda csatolások, Benes-dekrétumok, földreformok, kitelepítések és népirtások ellenére még élünk, ahogy lehet. Őrizzük még, talán Neked is, ahogy lehet. Őrizünk még valamit, ahogy a rabok a régi fényképeket. Régi szavakat, régi fejedelmek neveit, pusztuló falvak neveit suttogjuk a szélbe. És talán már nem is a jövőnek őrizzük őket. Hanem a múltnak.

Te a pénzeddel adózol a magyar államnak, a jelenlegi csonka államnak. Mi az életünkkel és vérünkkel adózunk, egy sokkal nagyobb és fennköltebb valaminek: a Magyar Nemzetnek. Vitam et sanguinem. Szóval, kedves baloldali barátom, te, aki sajnálod tőlem ezt a fél szavazati jogot: tedd össze a két kezed, és adj hálát, hogy a szabad Magyarországon születtél. És szégyelld el magad.

És igen, kedves liberális barátom, igen, elmegyünk szavazni. Mert ha mi nektek nem is kellünk, Ti kelletek nekünk.”

Üzenet a hazaáruló balliberálisainknak:

Nekünk a piros-fehér-zöld, nekik a szivárványszínű. Nekünk a zöld-fehér, nekik még csapatuk sincsen. Nekünk a gólöröm, nekik a dühroham, ha győznek a magyarok. Nekünk Erdély, nekik Románia. Mi Szabad Európát hallgattunk otthon, ők Kádárt Jánost május 1-jén a Felvonulás téren. Mi büszkén itthon, ők alázatosan Londonban. Nekünk mindenütt jó, de a legjobb itthon, nekik meg tök mindegy. Nekünk a rend, nekik a bomlás. A mi barátaink gazdálkodók, katonák, erdészek, vadászok, az övüké szociológusok és főállású tüntetők. Nekünk a magyar nyelv, nekik a piszí affektálás. Nálunk a kutya házat őriz, náluk élettárs. Nekünk a hit, nekik a hitetlenség. Nekünk a hazaszeretet, nekik a hazaárulás.

Karácsony Gergely szerint a Magyar Zene Háza „barbár erőszak” jegyében született.

Hát nem.

Barbár erőszak az, hogy ilyen Karácsony-féle, értelmeset és szépet teremteni képtelen, semmihez sem értő, hígagyú, alattomos kis senkiháziak mérgezik a magyar közéletet.

És a nemzet fővárosát épp egy ilyen duplanulla vezeti… Mamma mia!

Elég volt belőlük!

Április 3-án megint zavarjuk vissza őket oda, ahová valók!

(pt)

MTI Fotó: Mohai Balázs