A modern Nyugat éppen most rombolja le az európai fehér ember utolsó identitáspilléreit.
A most zajló, a lejátszástechnikai felszínen ukrán–orosz háborúnak látszó konfliktusnak négy olyan tektonikai eleme van, amelyek megértése nélkül nem tudjuk helyesen értelmezni ezt a lejátszástechnikai felszínt sem.
A még egyáltalán megragadható legmélyebb szinten a „Nyugat alkonya”, vagy ahogy a globális angol mondja, a történelmi „westlessness”, a hatszáz éven át sikeresen nyugatosított világ egyre gyorsuló nyugattalanodása/nyugattalanítása megy végbe. A felszín felé haladva a következő szinten a Nyugat sorrendben hatodik világbirodalmaként üzemeltetett, most már az agónia fázisában járó Amerika vívja destruktív háborúját történelmi riválisai Európa, Oroszország és Kína eurázsiai együttműködési rendszere ellen. Az e feletti szinten, annak érdekében, hogy Kínára, mint fő ellenfelére összpontosíthasson, és ezzel meghosszabbítsa agóniáját, Amerika egy évszázadon belül már harmadszor vezeti egymás ellen a német birodalmat és az orosz birodalmat.
Az előző két alkalom első és második világháború fedőnéven van említve a történelemkönyvekben. És végül e három réteg elfedése érdekében van egy látványtechnikai globális valóságshow, amit ukrán–orosz háborúnak kell látnia annak, akinek kedves az élete. És persze el kell érzékenyülnie a harmadosztályú komikus színészből legyártott ukrán elnök könnyfakasztó operettjelenetein, és fel kell háborodnia a brutális agresszoron, Oroszországon, amely államot kétségtelen professzionális módon csaltak végzetes csapdába, amelynek nyomán meghozta ezt az elsősorban önmagára nézve katasztrofális döntést.
És akkor most tegyünk kísérletet arra, hogy a globális valóságshow ócska díszletvilága mögötti színpadtechnikát alaposabban szemügyre vegyük, elismerve, hogy a „nem létező” világerő megint ugyanúgy vezette meg a világot, ahogyan azt az elmúlt évezredek során mindig is tette. Vagyis a világ nagyjából ugyanolyan tanulásképtelen állapotban van, mint amilyenben mindig is volt. És bár tanulni ugyan a jelek szerint nem tudunk, de az egzotikum kedvéért talán mégis érdemes lenne összefoglalni, amit eddig tudunk. Persze az is lehet, hogy esélytelen is ez a tanulás, mert olyan ellenféllel állunk szemben, akit szellemileg már értelmezni sem tudunk, nemhogy evilági eszközökkel legyőzni.
A Nyugat, pontosabban a modern Nyugat történelmi hanyatlása Oswald Spengler óta közhely, hisz egyre nyilvánvalóbb, hogy a profitra épülő létberendezkedés szétroncsolja az emberi létezés külső természetét, elmocskolva földet, vizet, levegőt, és szétroncsolja „belső természetünket”, lelki, erkölcsi, szellemi talapzatunkat. Pontosabban fogalmazva a szellemi önpusztításunk mutatkozik meg az otthonunkként szolgáló természet elpusztításában. A modern Nyugat éppen most rombolja le az európai fehér ember utolsó identitáspilléreit, a nemi identitásra épülő családot, a kulturális identitást jelentő nemzetet és magát a legmélyebb szellemi talapzatot jelentő kereszténységet, amely lassan valami rejtegetni való szégyenné válik az identitások végfelszámolóiként fellépő fődestruktőrök szellemi terrorja nyomán.
Mivel ez a „múltat végképp eltörölni” kívánó „cancel culture” a hanyatló, szétesőben lévő és agonizáló amerikai birodalomban találja meg legfőbb bázisát, így agóniájának meghosszabbítása érdekében gátlástalan cinizmussal igyekszik gyengíteni Európa, Oroszország és Kína eurázsiai együttműködési rendszerét, amely együttműködési rendszer az utolsó esély lehetne az erről az önfelszámoló lejtőről való visszafordulásnak. Mert bár Oroszország és Kína is kényszerűen nyugatosodott, de az alapvető emberi önazonosságok totális felszámolásának csapdájába azért még kevésbé zuhant bele, mint Európa és különösen annak nyugati fele. Az amerikai birodalom számára evidencia, hogy ez az eurázsiai együttműködési rendszer végzetes csapás lenne számára, így minden létező módon igyekszik mindhárom riválisát gyengíteni és a köztük lévő kapcsolati rendszert szétzilálni.
Az amerikai birodalom számára az is nyilvánvaló, hogy a fő ellenfél egyre inkább Kína, így annak érdekében, hogy minden maradék erejével Kína ellen fordulhasson, igyekszik a másik két riválisát, Európát és Oroszországot egy akár egy évtizeden át tartó állóháború gyilkos mocsarába hajszolni, ez a háború harmadik szintje. És mivel Európa meghatározó hatalmi központja Németország, ezt a célját egy permanens német–orosz háborúval próbálja megvalósítani száz éven belül immár harmadszor.
E négyrétegű világháború lejátszástechnikai felszíne, amit ukrán–orosz háborúként „ad el” a globális „valóságipari művek”, igazából már csak egy jelentéktelen proxyháború, amely arra szolgál, hogy egyrészt elfedje a háború mélyszerkezetét, másrészt, hogy a globális média fegyverrendszerével a hamis értelmezések ketrecében tudja tartani az emberiséget.
Az elmúlt hetek történései azt látszanak igazolni, hogy ez a globális valóságshow sajnos vészjóslóan sikeres mutatványa a világot irányító nem létező erőnek. Egyelőre minden jel arra utal, hogy nincs jelen olyan szellemi teljesítmény sem Európában, sem Oroszországban, sem Kínában, amely akár csak fékezni tudná e „nem létező” erő pusztító energiáit. Az elméleti fizika disszipatív rendszereknek nevezi azokat a komplexumokat, amelyek az őket érő hatásokat képesek lecsillapítani. A mai világ azonban ezzel ellentétben egy gerjeszthető rendszer, amely az őt érő hatásokat nemcsak hogy nem csillapítja le, hanem felerősíti, és ez végül az egész rendszer önfelszámolásához vezethet. Talán még van esély a visszafordulásra.
